A ​tulajdonságok nélküli ember I-III. 32 csillagozás

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

A huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb és legegyetemesebb művét Musil fél életén keresztül írta, mégis befejezetlen maradt. A mű befejezetlensége ráadásul jórészt a vállalkozás természetéből fakad, s e vállalkozás rendkívülisége rokonítja őt a század nagy újítóival, Prousttal, Joyce-szal, Kafkával, Gide-del.

A századelő Monarchiájának társadalmi panorámáját nyújtó, helyenként szatirikus, a múlt századi realizmus hagyományait az esszével egybeolvasztó műben egy új, sajátságos filozófia megteremtésének igénye munkál.

A regény jelképes cselekménye a körül forog, hogy egy eszme kerestetik, melynek fényében az osztrák császár uralkodásának hetvenedik évfordulóját méltóan meg lehetne ünnepelni. A mű enciklopédikus kultúrkritikát nyújt, és a relativitáselmélet, illetve a kvantumfizika irodalmi párjának tartják.

Eredeti cím: Der Mann ohne Eigenschaften

>!
Európa, Budapest, 2013
1844 oldal · ISBN: 9789630796125 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Kalligram, Pozsony, 1995
1766 oldal · ISBN: 8071491225 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Európa, Budapest, 1977
2346 oldal · ISBN: 9630712644 · Fordította: Tandori Dezső

Kedvencelte 11

Most olvassa 10

Várólistára tette 95

Kívánságlistára tette 63

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Juci P
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Valamikor egyetemen olvastam, semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy irritált, de kegyetlenül. Mégis elolvastam a három vaskos kötetet (sőt még valami negyedikre is emlékszem, amiben a töredékeket publikálták), mert mazochista vagyok, és van egy olyan pszichés problémám, hogy nem tudok könyveket félbehagyni. (Mondjuk azóta hármat is sikerült, vissza is járnak néha az álmaimban nyomasztani.)

6 hozzászólás
>!
kaporszakall
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Az Osztrák-Magyar Monarchia halotti bizonyítványa. Hosszú, töprengős, kilátástalan. Heteken át figyelhetjük, ahogy a ’hős’ életének poshadt leve csordogál lefele a csatornába. A cím talán pontosabb lett volna így: az ambíciók nélküli ember.

Ulrich a szemlélő, aki pontosan érzékeli a környezetét, szellemes, néha mélyenszántó reflexiói vannak, de tenni nem tesz semmit. Amit mégis, az is jobbára látszat.

Esztétikai szempontból @murnus_durnus értékeléséhez nem sokat tudnék hozzátenni. Talán annyit: a regény befejezetlensége engem bizony zavar, de nem a hiányzó vég, hanem a túlzott bőbeszéd. Kimerítő alaposságú munka. Sajnos nemcsak a tárgyat merítette ki, hanem engem is. Thomas Mann – a zseniális locsogó – nem véletlenül kedvelte ezt a könyvet. Similis simili gaudet. Számomra a kevesebb több lett volna. Ezzel együtt örülök, hogy elolvastam. Egyszer.

Enciklopédikusnak készült, s a töredékek olvastán érezzük: valóban… S el is borzadhatunk: mekkora lett volna a végső oldalszám, ha már így is…

Nem várom el, hogy minden író Hemingway jéghegy-elve szerint alkosson. Ám azt, hogy az üresjáratokat iktassa ki, azt igen. Musil túl korán halt meg. Nem elsősorban a befejezéssel maradt adósunk, hanem a tömörítéssel.* Az aranyszemcsék fel-felcsillannak a szövegben, itt-ott egész tömbök bukkannak fel, de még túl sok a meddőkőzet.

Apropó: meddő. Feltűnő, mennyire az a főhős minden szellemes okfejtése, mint ahogy az őt körülvevő mellékszereplők (látszat)tevékenysége is. Ha jobban szemügyre vesszük: szinte csak Darwin-díjasokat látunk a regényben.

Míg Musil egyik novelláját (Tonka) a huszadik század legjobb elbeszélései közé számítom, addig ez a regénye nem lett a kedvencem. Az ifjú molyoknak nem ajánlanám, hogy ezen próbálják ki zsenge rágóikat: beletörhet… A már némi cinizmussal felvértezett, töprengő hajlamú példányok viszont sikerrel rághatják át magukat rajta. Én is ezt tettem, de azért megkönnyebbültem, amikor a túlsó végén újra kibukkantam a friss levegőre.

A mű így – zsugorítatlanul – számomra torzó, ezért a négy csillag. A monstrumokkal – a nagy időráfordítás miatt – amúgy is szigorúbban bánok.**

* Az utószó szerint optimista volt, és nem sokkal halála előtt még úgy gondolta, legalább húsz évig alkotóképes marad. Így precíz módon, de kényelmes tempóban haladt előre…

** Három kategóriába sorolom őket: újraolvasós, egyszer olvasós, egyszer se olvasós. Az elsőbe tartozik A Karamazov testvérek, a József és testvérei, vagy A Thibault-család. Musil a középsőbe került.

>!
CaptainV 
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Csak akkor tudod értékelni a cselekvő igéket, ha 700 oldalon keresztül szinte teljesen megvonják tőled.

>!
SignorFormica
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

A harmadik kötet végére a regény szétfoszlik, mint a rongyszőnyeg, aminek nem varrtak szegélyt. De ami addig történik, az jelentéktelenné teszi befejezetlenségét. Musil regénye a modern szellem azon kivételes tettei közé tartozik, amelynek más művészeti ágakban is kevés a párja. Már első mondatával beszippant időjárás jelentésével, és végig fogva tart főhősével, női viszonyaival, a nagy Párhuzam akció állam-kritikájával, és a hétköznapi bűn rituális eseménnyé emelésével. Mindez szimfóniatételekként szól a regény idejében, hogy amikor befejezzük, csodálatos összhangzatként összeálljon az olvasóban, és ne eressze többé el.

A modern társadalmi lét enciklopédikus ábrázolása, a magány univerzális magyarázata.

1 hozzászólás
>!
murnus_durnus
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Mármost, mélázik Nevesincs Ulrich, a regény bécsi főhőse, az emberiség a tetterő szempontjából két csoportra oszlik. Az egyik serény és igyekvő – üzletel, hatalmat, hadakat, cégeket szolgál (avagy a sarki köszörűst), gyereket hizlal, hírnevet űz, üzekedik, esetleg észt oszt az erre kijelölt közcélú tetthelyeken, a másik meg mellette lila erekkel ekevasat kalapál. Tetterejük fokmérője azonban csak az marad, hogy miként tudják életben tartani magukat, lehetőleg persze minél igényesebben – haláluk azonban fakó tintájú pecsétet ver az életművükre, amely egy pillanat alatt („jegyezze, kérem: az exitus beállt”) elenyészik többi hasonló milliárdok sorsa között. Az emberiség másik fele viszont szemlélődésre született – nyűgös köznapi ténykedését (vö. Marx: a „munka”), ha abbahagyja, azonnal felváltja a pusztán korlátozott befogadó megfigyelések élvezete. (Tv.; félárú regény; szitárest fenékig és bájosan semmitmondó barátainkkal való órákon át csobogó sörözések.)

Mármost, mélázik Ulrich, a jogászatba beleőrült apa aranyifja, ez így egy rakás szar. Kéne valami több! De ki az, aki mindezeken felül tud emelkedni? Hát a zseni, nemde bár? (De bár!) S ki ő? Az, aki szemlélődik, befogad és felfog, majd – itt a hős hirtelen, megmagyarázhatatlan minőségi ugráson megy keresztül – átalakít, újít; immár hajtja a tettvágy, mert egy gondolatmenetben magára lelt; a régiből újat mutat fel, az újból hirtelen hiteltelen agyrémeket összegez a világ felé, egyszóval: szintézisbe foglalja a merengést és az intellektuális tolakodást. Hatalma ellenállhatatlan, a lelkesedés boronájával összegyűjti a mezők lenge liliomait és aztán (minő varázslat!) biogázt sajtol ki a szirmaikból, hogy az önnönmaga motorját pörgesse. Ím, a fényes isten, ím az! – aki nem ő, Ulrich.

Ezzel hősünk legalább tisztában van. Ő, mint zseni? Gúnykacaj pukkan fel a háttérből. Mi hiányzik hát belőle, mint atyám fiából? Miért marad ő csak „bűbáj Ulrich”, az el nem kötelezett, tehát tulajdonságok nélküli ember mindörökre, akinek még a vezetékneve sem érdekes? (Az apját ismerik. Őt nem.)

Mert Ulrich, fájdalom, túl jól látja a dolgokat. Mondják is a pszichiáterek: a depressziósok ilyenek. Marhaság, hogy a gének okozzák ezt! Talán azok is – de a kedélybeteg agyának a nyirkaiban több a vegytisztaság, mint más elmék tekervényei között. Nincs eszme, amelynek felismeréseibe Ulrich bele tudna betegedni, pedig nagyon vágyik erre – még ha ez csak nem is lenne több, mint a nátha, az év eleji átmeneti állapot. Mert ő nem tud hinni igazán semmiben sem. Mindennek van eleje és visszája, alja és teteje, színe és színtelensége, és ő ezt mind túl okosan (át)látja. Ettől aztán el is ment az életkedve – pedig még fiatal. De már tudja: az egészségesen korlátozott rajongói ész feltétlen szükséges a hittel és vággyal telített tehetséghez: „Világ monománjai, egyesüljetek”!

Pedig elvileg lenne feloldás a bajaira. Az Osztrák-Magyar Monarchia immár csak egy tetves és vakaródzó kétfejű sas birodalma – de semmi gond! Előkelő körei kieszelik a világ legmeghökkentőbb elmemutatványát: I. Ferenc József uralkodásának hetvenedik évfordulójára (azaz 1918-ra…) kellene szervezni egy látványos, össznépi felhajtó erejű akciót, amely bemutatja a világnak a K.u.K.-világ (azaz „Kákánia”) – milyét is? Arculatát? Eszmeiségét? Népeinek sorsszerű összetartozását? Vagy csak egy roskatag dunai ceasar nyáladzó ajnározása lenne az egész? Az ötlet már itt paródiába fullad, mivel azonban Ulrichnak az a híre járja, hogy végül is egy jó eszű ember, meg ráadásul folyton mindenre és mindenkire ráér, hát belerángatják őt is az ötlet kivitelezésébe. Ő pedig végigjárja Bécs úri rétegét (ha nem, azok jönnek hozzá) és folyton találkozik a fenti két embertípussal: a sürgő-forgóval és a nézelődővel. S mivel egyikükhöz sem tartozik igazán, hát mindkét alfaj képviselői rögtön benne találják meg a másik, hiányzó felüket. Ulrich pedig hálát fogad, észt oszt, borongásba merül, elméncségeket hint szét monológokba merülve és nem mellékesen: tarol a nők között. A császárváros elnyűtt és most nyíló színe-virága ott hullámzik körülötte és barokk körmondatokkal megközelítve őtőle várja a feloldást, mert érzik, hogy ő több náluk még a maga kicsiségében is. Önmagán senki nem tud túllépni – az erősnek is hit kell, a szemlélődőnek szintúgy, de még hatalmasabb. Ulrich majd segít! (Egy fenéket fog. Ezeknek?)

Milyen boldog is az a kor, amely az emberek jóságához és gyűlöletéhez erős, buta hitet ád!

Aki vágyik arra, hogy heteken át filozófiai csevejek éber kihallgatója legyen, az meg fogja találni itt az örömét. De egy bizonyos értelmi szint és életkor alatt ezt nem lehet kiolvasni és bele sem szabad kezdeni; ha utána mégis belevágunk, vezessen minket utunkon az axióma: aki sokat ír, az sok okosat is mond. Kénytelen.

Csak ki kell várni!

Ja, hogy kétezer oldal után kezdődik a megértés folyamata? Miért, egy embert mennyi idő alatt lehet kiismerni? És a világot?

>!
Emlékmás
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Nem tudok semmi olyat elmondani, amit az előttem, nálamnál sokkal ékesebben szólók már el ne mondtak volna.
Minél többet olvastam főművéből, a Tulajdonságok nélküli emberből, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy Robert Musil minden idők egyik, ha nem A legnagyobb írója. Köszönhetően nem kis részben Tandori Dezső bámulatos, páratlan magyar fordításának, a TNE egyszerre társadalom- és korrajz, filozófiai alaptézisek tömkelege, szociológiai, érzéki tabló, és tulajdonképpen az emberi lét minden aspektusának mélyreható vizsgálata. Mindez lenyűgöző stílusban megírva, amely regényfolyamnak minden mondata maga a tökély, olyan ízlelgetnivaló csemege, akár egy falat kaviár, egy csodálatos szimfónia vagy egy korty konyak.
Egy géniusz mesterműve.

Robert Musil az irodalom Olümposzán foglal helyet, mellette olyanok ülnek, mint Homérosz, Dante, Goethe, Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Proust és Thomas Mann.

A Tulajdonságok nélküli ember nem regény, sokkal több annál. Kulcs az élethez.

>!
Soós_Norbert
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Lenyűgöző méretű és kidolgozottságú írás. Nem pusztán mélyen filozófiai, Musil remek humorérzéke is számos helyen megnyilvánul benne. Szégyen vagy sem, vannak fejezetek, amikből egy mondatot sem értettem. Ezt a könyvet néhány évenként újra kell olvasni.

3 hozzászólás
>!
LLaura
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Az egyik legzseniálisabb könyv, amit valaha olvastam. Nem is maga a cselekmény a lényeg, hanem éppen azok a kitekintetések, filozofikus elkalandozások, melyek látszólag csak töltelékek. Teljesen magával ragadott, én csillagos ötöst adok neki!

5 hozzászólás
>!
Atyuska
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Rendkívüli élmény volt, öt hét szellemi izgalom. Sok ilyen kéne. Utoljára a József és testvérei fogott meg ennyire. Tandori fordítása egyszerűen zseniális, nyelvi leleményekben gazdag, és mindezt egyedül vitte véghez. Persze, egy befejezetlen regénynél marad hiányérzet, ugyanakkor az olvasó többféle végkifejlet lehetőségével is eljátszhat.

1 hozzászólás
>!
Dana
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Összetett, szédítő, lassú folyású regény, aminek ráadásul nincs vége. Filozofikus alkatúak imádni fogják!


Népszerű idézetek

>!
Whirling_Dervish P

A sürgető szexuális vágy értelme: a szépség szétrombolása.

427. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

A jó embernek szeretnivaló hibái vannak, a gonosznak viszont még az erényei is hitványak.

142. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Még mindig ez vagyunk: veszélyeztetett és önmagát veszélyeztető állat.

609. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

(…) az élet állandó oszcilláció vágy és csömör között.

342. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Az ifjú ember csak fél füllel hallgat a könyvek hangjára, melyek sorsává lesznek; már sietne tova, hogy saját hangját hallassa! Mert nem az igazságot keresi, hanem önmagát.

191. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Magány: A hívő ember ilyenkor perel Istennel, a hitetlen ilyenkor ismeri meg Istent.

397. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Nyilvánvaló: minden, ami abszolút, százszázalékos és igaz, teljességgel természetellenes.

432. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Minden ember kifejezésre vágyik, lelke ínségében. A kutya befröcsköli magával a követ, és megszagolja ürülékét: nyomot hagyni a világban, emlékművet állítani magunknak a világban, tenni valamit, amiről évszázadok múltán is énekelnek, ez minden heroizmus értelme.

547. oldal, III. kötet

>!
kaporszakall

Ulrich azt kérdezte: – És mi történne, ha itt most hirtelen feltartóztatnánk valakit, s azt mondanánk neki: „Maradj velünk, testvér!”, vagy: „Állj, állj, tovasiető lélek! Szeretni akarunk, mint tenmagunkat!”?
– Elképedve nézne ránk testvér és lélek – felelte Agathe –, majd megszaporázná lépteit!
– Vagy dühbe gurulna, és rendőrért kiáltana – egészítette ki Ulrich. – Mert vagy azt hinné, jó szándékú bolondokkal van dolga, vagy azt, hogy tréfálkozó ripőkökkel.
– És ha nyomban így üdvözölnénk: „Hé, maga hitvány, bűnöző alak!”?
– Akkor megtörténhetne, hogy se bolondnak, se ripőknek nem hisz minket, hanem úgynevezett más gondolkodású személynek; ilyen-olyan pártiaknak, aki tévedtünk személyét illetően. Hiszen a felebaráti gyűlölet vakegyleteinek taglétszáma nyilván nem sokkal múlja alul a felebaráti szeretet társulataiét!

Harmadik rész 51. Szeresd felebarátodat úgy, mint tenmagadat (Európa, III. köt., 101. oldal)

>!
kovacs_henrietta

Rengetegen érzik manapság, sajnos, hogy ellentétek feszülnek köztük s rengeteg más ember között. A kultúra alapvető sajátsága, hogy messzemenően bizalmatlanná tesz a köreinken kívüliek iránt, vagyis nem csak a germán tartja alacsonyabb rendű lénynek a zsidót, hanem a futballista is a zongoristát. Hiszen végül is minden a határai által létezik, így a környezete ellen irányuló, némiképp ellenséges aktus révén: ha nincs pápa, nincsenek lutheránusok, és pogányok nélkül pápa sincs, vitathatatlan tehát, hogy az emberek egymásrautaltsága épp egymás eltaszításában nyilvánul meg legékesebben.

I. kötet 27-28.oldal (Európa, 2013.)


Hasonló könyvek címkék alapján

Franz Kafka: A kastély
Jaroslav Hašek: Švejk
Thomas Mann: A varázshegy
James Joyce: Ulysses
August Strindberg: A vörös szoba
E. T. A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete
Joseph Roth: A Radetzky-induló
Spiró György: Kerengő
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés
Virginia Woolf: Orlando