Nagyralátó kérelem: szíveskedjenek engem kétszer olvasni, egyszer a részleteket és egyszer az egészet.
Nem mondhatja az ember, hogy nem figyelmeztették.
Én csak egyszer olvastam eddig, és sokkal gyorsabb tempóban, mint talán javallott lenne. Körülbelül úgy, mint Woody Allen a Háború és békét húsz perc alatt a gyorsolvasó tanfolyamon… Oké, nem épp úgy: két hét alatt olvastam el. Osztrákokról szól. Na jó, akad benne német is.
Ha a kicsit hosszabb verzióban gondolkodom, bajban vagyok. Merthogy attól félek, az egészet még nem olvastam, a részletekbe pedig néhol belevesztem. Tény, hogy nagyon megdolgoztatott, voltak részek, amelyekbe beletört nem létező bicskám, viszont voltak olyanok is, amelyeket a legnagyobb gyönyörűséggel olvastam.
Az élvezhetetlent próbáltam meg – írja egy helyen Musil (kis híján sikerült neki, modanám, ha nagyon gonosz lennék, persze nem lenne igazam), aki tudatosan fittyet hány az olvasói elvárásoknak, céja az „igazi” korábrázolásra való képtelenségből, fogyatékosságból csinálni technikát. Merthogy Musil úgy ragadja meg a századelő monarchiáját, hogy nem fest történelemképet, sem társadalmi összképet, nem akar versengeni a valósággal, sőt, ennek a könyvnek a története oda lyukadt ki, hogy a történet, mely benne elbeszélésre vár, nem kerül elbeszélésre.
A regény cselekménye minimális, a középpontban a párhuzamakció: megszervezni a Ferenc József trónralépésének 70. évfordulóját ünneplő eseménysorozatot (válaszként Vilmos német császár hasonló évfordulós ünneplésére). Miközben az olvasó tudja: az évforduló idején már hol van a tavalyi hó, azaz mindkét birodalom. A regény jelenében azonban még léteznek. A maguk recsegő-ropogó módján, eszmék bizonyos tömegének össze-vissza repkedése közepette.
Musil regénye valójában ezeknek az eszméknek a megragadására, rendszerbe való foglalására tett kísérlet. Szellemi expedíció és kutatóút, melynek során nem az a lényeges, ami történik, hanem a jelentés, amelyet a történéseknek tulajdonítunk, a szándék, mellyel párosítjuk őket. A kontextus. És a kontextustól való függetlenedés lehetőségének kérdése.
A szereplői konstelláció középpontjában Ulrich, a tulajdonságok nélküli ember, az adott megoldások egyikével sem elégedett lehetőségember. Egy külföldről hazajött, harminckét éves (szinte krisztusi korú) értelmiségi, aki egy évre szabadságolja magát mindentől, levetkőzi minden tulajdonságát, távol akarja tartani magát minden társadalmi szereptől spoiler. A jelen embere, aki számára már nincs biztos középpont, aki átéli a „minden egész eltörött” érzését, azt, hogy bár részleteiben minden megvan, mégis az egység elveszett, az arányok eltolódtak. Ugyanakkor Ulrichban, pontosan a lehetőségekre és nem az adottságokra való koncentrálása miatt, van valami szabadság, függetlenség, ami kiemeli a monarchia állapot-posványából. Az utópiák embere, meggyőződése, hogy a világban üzenetet kell közvetítenie, és az egyént kitöltő, értelmes életcél keresését tűzi ki céljául. Mégis, mintha a regény során az értelem, ráció és megismerés síkjáról inkább a miszticizmus, a misztikus átélés felé haladna (l. Agathével, nővérével való kapcsolatát – a külvilágtól való elzárkózásban és a hasonmásban (önmagában?) meglelt „másik-állapot” megélését stb.) Talán mert mindig magában van, midennel ellentmondásban, anélkül, hogy változtathatna bármin is. Magányos és tehetetlen.
Az Ulrich elveszett/levetkőzött tulajdonságait, különböző gondolkodás és magatartásmódokat, eszméket megtestesítő többi szereplő révén Musil az egész kort és szellemi konstitúcióját tárja elénk – remek iróniával, cinizmussal, szatirikus éllel. Néhol a nosztalgia hangja is meg-megcsendül, de csak halkan. Annál erősebben érződik a teljesség elveszítésével együtt járó zűrzavar, az általános többértelműség felismerése, az átláthatatlanság, az elidegenedés, a passzivitásba való kényszerültség, a képességek és tulajdonságok alkalmazási lehetőségének hiánya…
Musil minden oldalról megvizsgálja ezt a vakon ünnepelni készülő, ám halálra ítélt világot. Meg a világot, úgy általában. Erkölcs, hit, jog, nemzet, egyén és közösség, művészet, zseni, politika, bürokrácia, szabadság és szerelem, nemiség, szeretet, értelem és érzelem, érzékelés, valóság, adott és lehetetőség, idő, haladás… Ezer és egy fogalom, melyet körüljár filozófiai, pszichológiai, szociológiai, társadalomlélektani megközelítésben. Remekül, zseniálisan – még akkor is, ha műve kevésbé olvasóbarát esszéregénnyé kerekedik.
Kákánia is teljes „pompájában” rajzolódik ki előttünk, az egész államaparátus, az olajozottan működő gépezet, amely úgy darálja be állampolgárait, hogy szinte észre sem veszik. Az élet racionalizálódik, specializálódik, a jelentéktelen események hírértékké válnak, a lovak és futballisták is zsenik. Az ember semmi(lyen). És ez a semmi megállíthatatlanul sodródik a világégés felé. Különösen találó a párhuzamakció mellett legnagyobb figyelmet kiérdemlő másik cselekményszál kiemelése – a sorozatgyilkos ács, Moosbrugger esete. Évfordulóünneplés és sorozatgyilkosság. Ki hogyan viszonyul hozzájuk, és az általuk felmerülő, csöppet sem egyszerű kérdésekhez. „Párhuzamakció” ez is, a maga módján, olyan párhuzam, mely nem a végtelenben, hanem az első világháborúban találkozik. A patologikus és normális határának összemosódásával, sőt megszüntével.
Sajnálom, hogy végül Musil nem jutott el idáig a regény kidolgozásával, és csak (megrostált) feljegyzésekből tudjuk, hogyan képzelte tovább a regényt. Olvastam volna még (kicsit magam is meglepődtem ezen), pedig befejezetlensége ellenére is kerek egész ez a mű, átfogó, rendkívül okos, minden apró részletre kiterjedő, és monarchia ide vagy oda, annyira mai, hogy néha csak úgy ámul az ember.
Egyszer, ha majd sok időm lesz, biztosan újraolvasom. Nem áltatom magam azzal, hogy akkor talán kirajzolódik előttem az egész, már azzal is meg fogok elégedni, ha újabb részleteket fedezek fel benne.
