Mármost, mélázik Nevesincs Ulrich, a regény bécsi főhőse, az emberiség a tetterő szempontjából két csoportra oszlik. Az egyik serény és igyekvő – üzletel, hatalmat, hadakat, cégeket szolgál (avagy a sarki köszörűst), gyereket hizlal, hírnevet űz, üzekedik, esetleg észt oszt az erre kijelölt közcélú tetthelyeken, a másik meg mellette lila erekkel ekevasat kalapál. Tetterejük fokmérője azonban csak az marad, hogy miként tudják életben tartani magukat, lehetőleg persze minél igényesebben – haláluk azonban fakó tintájú pecsétet ver az életművükre, amely egy pillanat alatt („jegyezze, kérem: az exitus beállt”) elenyészik többi hasonló milliárdok sorsa között. Az emberiség másik fele viszont szemlélődésre született – nyűgös köznapi ténykedését (vö. Marx: a „munka”), ha abbahagyja, azonnal felváltja a pusztán korlátozott befogadó megfigyelések élvezete. (Tv.; félárú regény; szitárest fenékig és bájosan semmitmondó barátainkkal való órákon át csobogó sörözések.)
Mármost, mélázik Ulrich, a jogászatba beleőrült apa aranyifja, ez így egy rakás szar. Kéne valami több! De ki az, aki mindezeken felül tud emelkedni? Hát a zseni, nemde bár? (De bár!) S ki ő? Az, aki szemlélődik, befogad és felfog, majd – itt a hős hirtelen, megmagyarázhatatlan minőségi ugráson megy keresztül – átalakít, újít; immár hajtja a tettvágy, mert egy gondolatmenetben magára lelt; a régiből újat mutat fel, az újból hirtelen hiteltelen agyrémeket összegez a világ felé, egyszóval: szintézisbe foglalja a merengést és az intellektuális tolakodást. Hatalma ellenállhatatlan, a lelkesedés boronájával összegyűjti a mezők lenge liliomait és aztán (minő varázslat!) biogázt sajtol ki a szirmaikból, hogy az önnönmaga motorját pörgesse. Ím, a fényes isten, ím az! – aki nem ő, Ulrich.
Ezzel hősünk legalább tisztában van. Ő, mint zseni? Gúnykacaj pukkan fel a háttérből. Mi hiányzik hát belőle, mint atyám fiából? Miért marad ő csak „bűbáj Ulrich”, az el nem kötelezett, tehát tulajdonságok nélküli ember mindörökre, akinek még a vezetékneve sem érdekes? (Az apját ismerik. Őt nem.)
Mert Ulrich, fájdalom, túl jól látja a dolgokat. Mondják is a pszichiáterek: a depressziósok ilyenek. Marhaság, hogy a gének okozzák ezt! Talán azok is – de a kedélybeteg agyának a nyirkaiban több a vegytisztaság, mint más elmék tekervényei között. Nincs eszme, amelynek felismeréseibe Ulrich bele tudna betegedni, pedig nagyon vágyik erre – még ha ez csak nem is lenne több, mint a nátha, az év eleji átmeneti állapot. Mert ő nem tud hinni igazán semmiben sem. Mindennek van eleje és visszája, alja és teteje, színe és színtelensége, és ő ezt mind túl okosan (át)látja. Ettől aztán el is ment az életkedve – pedig még fiatal. De már tudja: az egészségesen korlátozott rajongói ész feltétlen szükséges a hittel és vággyal telített tehetséghez: „Világ monománjai, egyesüljetek”!
Pedig elvileg lenne feloldás a bajaira. Az Osztrák-Magyar Monarchia immár csak egy tetves és vakaródzó kétfejű sas birodalma – de semmi gond! Előkelő körei kieszelik a világ legmeghökkentőbb elmemutatványát: I. Ferenc József uralkodásának hetvenedik évfordulójára (azaz 1918-ra…) kellene szervezni egy látványos, össznépi felhajtó erejű akciót, amely bemutatja a világnak a K.u.K.-világ (azaz „Kákánia”) – milyét is? Arculatát? Eszmeiségét? Népeinek sorsszerű összetartozását? Vagy csak egy roskatag dunai ceasar nyáladzó ajnározása lenne az egész? Az ötlet már itt paródiába fullad, mivel azonban Ulrichnak az a híre járja, hogy végül is egy jó eszű ember, meg ráadásul folyton mindenre és mindenkire ráér, hát belerángatják őt is az ötlet kivitelezésébe. Ő pedig végigjárja Bécs úri rétegét (ha nem, azok jönnek hozzá) és folyton találkozik a fenti két embertípussal: a sürgő-forgóval és a nézelődővel. S mivel egyikükhöz sem tartozik igazán, hát mindkét alfaj képviselői rögtön benne találják meg a másik, hiányzó felüket. Ulrich pedig hálát fogad, észt oszt, borongásba merül, elméncségeket hint szét monológokba merülve és nem mellékesen: tarol a nők között. A császárváros elnyűtt és most nyíló színe-virága ott hullámzik körülötte és barokk körmondatokkal megközelítve őtőle várja a feloldást, mert érzik, hogy ő több náluk még a maga kicsiségében is. Önmagán senki nem tud túllépni – az erősnek is hit kell, a szemlélődőnek szintúgy, de még hatalmasabb. Ulrich majd segít! (Egy fenéket fog. Ezeknek?)
Milyen boldog is az a kor, amely az emberek jóságához és gyűlöletéhez erős, buta hitet ád!
Aki vágyik arra, hogy heteken át filozófiai csevejek éber kihallgatója legyen, az meg fogja találni itt az örömét. De egy bizonyos értelmi szint és életkor alatt ezt nem lehet kiolvasni és bele sem szabad kezdeni; ha utána mégis belevágunk, vezessen minket utunkon az axióma: aki sokat ír, az sok okosat is mond. Kénytelen.
Csak ki kell várni!
Ja, hogy kétezer oldal után kezdődik a megértés folyamata? Miért, egy embert mennyi idő alatt lehet kiismerni? És a világot?
