A ​tulajdonságok nélküli ember I-III. 33 csillagozás

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

A huszadik századi világirodalom egyik legjelentősebb és legegyetemesebb művét Musil fél életén keresztül írta, mégis befejezetlen maradt. A mű befejezetlensége ráadásul jórészt a vállalkozás természetéből fakad, s e vállalkozás rendkívülisége rokonítja őt a század nagy újítóival, Prousttal, Joyce-szal, Kafkával, Gide-del.

A századelő Monarchiájának társadalmi panorámáját nyújtó, helyenként szatirikus, a múlt századi realizmus hagyományait az esszével egybeolvasztó műben egy új, sajátságos filozófia megteremtésének igénye munkál.

A regény jelképes cselekménye a körül forog, hogy egy eszme kerestetik, melynek fényében az osztrák császár uralkodásának hetvenedik évfordulóját méltóan meg lehetne ünnepelni. A mű enciklopédikus kultúrkritikát nyújt, és a relativitáselmélet, illetve a kvantumfizika irodalmi párjának tartják.

Eredeti cím: Der Mann ohne Eigenschaften

Eredeti megjelenés éve: 1932

>!
Európa, Budapest, 2013
1844 oldal · ISBN: 9789630796125 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Kalligram, Pozsony, 1995
1766 oldal · ISBN: 8071491225 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Európa, Budapest, 1977
2346 oldal · ISBN: 9630712644 · Fordította: Tandori Dezső

Enciklopédia 7


Kedvencelte 12

Most olvassa 11

Várólistára tette 99

Kívánságlistára tette 67

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
eme P
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Nagyralátó kérelem: szíveskedjenek engem kétszer olvasni, egyszer a részleteket és egyszer az egészet.
Nem mondhatja az ember, hogy nem figyelmeztették.
Én csak egyszer olvastam eddig, és sokkal gyorsabb tempóban, mint talán javallott lenne. Körülbelül úgy, mint Woody Allen a Háború és békét húsz perc alatt a gyorsolvasó tanfolyamon… Oké, nem épp úgy: két hét alatt olvastam el. Osztrákokról szól. Na jó, akad benne német is.
Ha a kicsit hosszabb verzióban gondolkodom, bajban vagyok. Merthogy attól félek, az egészet még nem olvastam, a részletekbe pedig néhol belevesztem. Tény, hogy nagyon megdolgoztatott, voltak részek, amelyekbe beletört nem létező bicskám, viszont voltak olyanok is, amelyeket a legnagyobb gyönyörűséggel olvastam.
Az élvezhetetlent próbáltam meg – írja egy helyen Musil (kis híján sikerült neki, modanám, ha nagyon gonosz lennék, persze nem lenne igazam), aki tudatosan fittyet hány az olvasói elvárásoknak, céja az „igazi” korábrázolásra való képtelenségből, fogyatékosságból csinálni technikát. Merthogy Musil úgy ragadja meg a századelő monarchiáját, hogy nem fest történelemképet, sem társadalmi összképet, nem akar versengeni a valósággal, sőt, ennek a könyvnek a története oda lyukadt ki, hogy a történet, mely benne elbeszélésre vár, nem kerül elbeszélésre.
A regény cselekménye minimális, a középpontban a párhuzamakció: megszervezni a Ferenc József trónralépésének 70. évfordulóját ünneplő eseménysorozatot (válaszként Vilmos német császár hasonló évfordulós ünneplésére). Miközben az olvasó tudja: az évforduló idején már hol van a tavalyi hó, azaz mindkét birodalom. A regény jelenében azonban még léteznek. A maguk recsegő-ropogó módján, eszmék bizonyos tömegének össze-vissza repkedése közepette.
Musil regénye valójában ezeknek az eszméknek a megragadására, rendszerbe való foglalására tett kísérlet. Szellemi expedíció és kutatóút, melynek során nem az a lényeges, ami történik, hanem a jelentés, amelyet a történéseknek tulajdonítunk, a szándék, mellyel párosítjuk őket. A kontextus. És a kontextustól való függetlenedés lehetőségének kérdése.
A szereplői konstelláció középpontjában Ulrich, a tulajdonságok nélküli ember, az adott megoldások egyikével sem elégedett lehetőségember. Egy külföldről hazajött, harminckét éves (szinte krisztusi korú) értelmiségi, aki egy évre szabadságolja magát mindentől, levetkőzi minden tulajdonságát, távol akarja tartani magát minden társadalmi szereptől spoiler. A jelen embere, aki számára már nincs biztos középpont, aki átéli a „minden egész eltörött” érzését, azt, hogy bár részleteiben minden megvan, mégis az egység elveszett, az arányok eltolódtak. Ugyanakkor Ulrichban, pontosan a lehetőségekre és nem az adottságokra való koncentrálása miatt, van valami szabadság, függetlenség, ami kiemeli a monarchia állapot-posványából. Az utópiák embere, meggyőződése, hogy a világban üzenetet kell közvetítenie, és az egyént kitöltő, értelmes életcél keresését tűzi ki céljául. Mégis, mintha a regény során az értelem, ráció és megismerés síkjáról inkább a miszticizmus, a misztikus átélés felé haladna (l. Agathével, nővérével való kapcsolatát – a külvilágtól való elzárkózásban és a hasonmásban (önmagában?) meglelt „másik-állapot” megélését stb.) Talán mert mindig magában van, midennel ellentmondásban, anélkül, hogy változtathatna bármin is. Magányos és tehetetlen.

Az Ulrich elveszett/levetkőzött tulajdonságait, különböző gondolkodás és magatartásmódokat, eszméket megtestesítő többi szereplő révén Musil az egész kort és szellemi konstitúcióját tárja elénk – remek iróniával, cinizmussal, szatirikus éllel. Néhol a nosztalgia hangja is meg-megcsendül, de csak halkan. Annál erősebben érződik a teljesség elveszítésével együtt járó zűrzavar, az általános többértelműség felismerése, az átláthatatlanság, az elidegenedés, a passzivitásba való kényszerültség, a képességek és tulajdonságok alkalmazási lehetőségének hiánya…
Musil minden oldalról megvizsgálja ezt a vakon ünnepelni készülő, ám halálra ítélt világot. Meg a világot, úgy általában. Erkölcs, hit, jog, nemzet, egyén és közösség, művészet, zseni, politika, bürokrácia, szabadság és szerelem, nemiség, szeretet, értelem és érzelem, érzékelés, valóság, adott és lehetetőség, idő, haladás… Ezer és egy fogalom, melyet körüljár filozófiai, pszichológiai, szociológiai, társadalomlélektani megközelítésben. Remekül, zseniálisan – még akkor is, ha műve kevésbé olvasóbarát esszéregénnyé kerekedik.
Kákánia is teljes „pompájában” rajzolódik ki előttünk, az egész államaparátus, az olajozottan működő gépezet, amely úgy darálja be állampolgárait, hogy szinte észre sem veszik. Az élet racionalizálódik, specializálódik, a jelentéktelen események hírértékké válnak, a lovak és futballisták is zsenik. Az ember semmi(lyen). És ez a semmi megállíthatatlanul sodródik a világégés felé. Különösen találó a párhuzamakció mellett legnagyobb figyelmet kiérdemlő másik cselekményszál kiemelése – a sorozatgyilkos ács, Moosbrugger esete. Évfordulóünneplés és sorozatgyilkosság. Ki hogyan viszonyul hozzájuk, és az általuk felmerülő, csöppet sem egyszerű kérdésekhez. „Párhuzamakció” ez is, a maga módján, olyan párhuzam, mely nem a végtelenben, hanem az első világháborúban találkozik. A patologikus és normális határának összemosódásával, sőt megszüntével.
Sajnálom, hogy végül Musil nem jutott el idáig a regény kidolgozásával, és csak (megrostált) feljegyzésekből tudjuk, hogyan képzelte tovább a regényt. Olvastam volna még (kicsit magam is meglepődtem ezen), pedig befejezetlensége ellenére is kerek egész ez a mű, átfogó, rendkívül okos, minden apró részletre kiterjedő, és monarchia ide vagy oda, annyira mai, hogy néha csak úgy ámul az ember.
Egyszer, ha majd sok időm lesz, biztosan újraolvasom. Nem áltatom magam azzal, hogy akkor talán kirajzolódik előttem az egész, már azzal is meg fogok elégedni, ha újabb részleteket fedezek fel benne.

>!
Juci P
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Valamikor egyetemen olvastam, semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy irritált, de kegyetlenül. Mégis elolvastam a három vaskos kötetet (sőt még valami negyedikre is emlékszem, amiben a töredékeket publikálták), mert mazochista vagyok, és van egy olyan pszichés problémám, hogy nem tudok könyveket félbehagyni. (Mondjuk azóta hármat is sikerült, vissza is járnak néha az álmaimban nyomasztani.)

6 hozzászólás
>!
CaptainV P
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Csak akkor tudod értékelni a cselekvő igéket, ha 700 oldalon keresztül szinte teljesen megvonják tőled.

>!
kaporszakall
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Az Osztrák-Magyar Monarchia halotti bizonyítványa. Hosszú, töprengős, kilátástalan. Heteken át figyelhetjük, ahogy a ’hős’ életének poshadt leve csordogál lefele a csatornába. A cím talán pontosabb lett volna így: az ambíciók nélküli ember.

Ulrich a szemlélő, aki pontosan érzékeli a környezetét, szellemes, néha mélyenszántó reflexiói vannak, de tenni nem tesz semmit. Amit mégis, az is jobbára látszat.

Esztétikai szempontból @murnus_durnus értékeléséhez nem sokat tudnék hozzátenni. Talán annyit: a regény befejezetlensége engem bizony zavar, de nem a hiányzó vég, hanem a túlzott bőbeszéd. Kimerítő alaposságú munka. Sajnos nemcsak a tárgyat merítette ki, hanem engem is. Thomas Mann – a zseniális locsogó – nem véletlenül kedvelte ezt a könyvet. Similis simili gaudet. Számomra a kevesebb több lett volna. Ezzel együtt örülök, hogy elolvastam. Egyszer.

Enciklopédikusnak készült, s a töredékek olvastán érezzük: valóban… S el is borzadhatunk: mekkora lett volna a végső oldalszám, ha már így is…

Nem várom el, hogy minden író Hemingway jéghegy-elve szerint alkosson. Ám azt, hogy az üresjáratokat iktassa ki, azt igen. Musil túl korán halt meg. Nem elsősorban a befejezéssel maradt adósunk, hanem a tömörítéssel.* Az aranyszemcsék fel-felcsillannak a szövegben, itt-ott egész tömbök bukkannak fel, de még túl sok a meddőkőzet.

Apropó: meddő. Feltűnő, mennyire az a főhős minden szellemes okfejtése, mint ahogy az őt körülvevő mellékszereplők (látszat)tevékenysége is. Ha jobban szemügyre vesszük: szinte csak Darwin-díjasokat látunk a regényben.

Míg Musil egyik novelláját (Tonka) a huszadik század legjobb elbeszélései közé számítom, addig ez a regénye nem lett a kedvencem. Az ifjú molyoknak nem ajánlanám, hogy ezen próbálják ki zsenge rágóikat: beletörhet… A már némi cinizmussal felvértezett, töprengő hajlamú példányok viszont sikerrel rághatják át magukat rajta. Én is ezt tettem, de azért megkönnyebbültem, amikor a túlsó végén újra kibukkantam a friss levegőre.

A mű így – zsugorítatlanul, s torzóban – elég fárasztó, ezért a négy csillag. A monstrumokkal – a nagy időráfordítás miatt – amúgy is szigorúbban bánok.**

* Az utószó szerint optimista volt, és nem sokkal halála előtt még úgy gondolta, legalább húsz évig alkotóképes marad. Így precíz módon, de kényelmes tempóban haladt előre…

** Három kategóriába sorolom őket: újraolvasós, egyszer olvasós, egyszer se olvasós. Az elsőbe tartozik A Karamazov testvérek, a József és testvérei, vagy A Thibault-család. Musil a középsőbe került.

>!
SignorFormica
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

A harmadik kötet végére a regény szétfoszlik, mint a rongyszőnyeg, aminek nem varrtak szegélyt. De ami addig történik, az jelentéktelenné teszi befejezetlenségét. Musil regénye a modern szellem azon kivételes tettei közé tartozik, amelynek más művészeti ágakban is kevés a párja. Már első mondatával beszippant időjárás jelentésével, és végig fogva tart főhősével, női viszonyaival, a nagy Párhuzam akció állam-kritikájával, és a hétköznapi bűn rituális eseménnyé emelésével. Mindez szimfóniatételekként szól a regény idejében, hogy amikor befejezzük, csodálatos összhangzatként összeálljon az olvasóban, és ne eressze többé el.

A modern társadalmi lét enciklopédikus ábrázolása, a magány univerzális magyarázata.

1 hozzászólás
>!
murnus_durnus
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Mármost, mélázik Nevesincs Ulrich, a regény bécsi főhőse, az emberiség a tetterő szempontjából két csoportra oszlik. Az egyik serény és igyekvő – üzletel, hatalmat, hadakat, cégeket szolgál (avagy a sarki köszörűst), gyereket hizlal, hírnevet űz, üzekedik, esetleg észt oszt az erre kijelölt közcélú tetthelyeken, a másik meg mellette lila erekkel ekevasat kalapál. Tetterejük fokmérője azonban csak az marad, hogy miként tudják életben tartani magukat, lehetőleg persze minél igényesebben – haláluk azonban fakó tintájú pecsétet ver az életművükre, amely egy pillanat alatt („jegyezze, kérem: az exitus beállt”) elenyészik többi hasonló milliárdok sorsa között. Az emberiség másik fele viszont szemlélődésre született – nyűgös köznapi ténykedését (vö. Marx: a „munka”), ha abbahagyja, azonnal felváltja a pusztán korlátozott befogadó megfigyelések élvezete. (Tv.; félárú regény; szitárest fenékig és bájosan semmitmondó barátainkkal való órákon át csobogó sörözések.)

Mármost, mélázik Ulrich, a jogászatba beleőrült apa aranyifja, ez így egy rakás szar. Kéne valami több! De ki az, aki mindezeken felül tud emelkedni? Hát a zseni, nemde bár? (De bár!) S ki ő? Az, aki szemlélődik, befogad és felfog, majd – itt a hős hirtelen, megmagyarázhatatlan minőségi ugráson megy keresztül – átalakít, újít; immár hajtja a tettvágy, mert egy gondolatmenetben magára lelt; a régiből újat mutat fel, az újból hirtelen hiteltelen agyrémeket összegez a világ felé, egyszóval: szintézisbe foglalja a merengést és az intellektuális tolakodást. Hatalma ellenállhatatlan, a lelkesedés boronájával összegyűjti a mezők lenge liliomait és aztán (minő varázslat!) biogázt sajtol ki a szirmaikból, hogy az önnönmaga motorját pörgesse. Ím, a fényes isten, ím az! – aki nem ő, Ulrich.

Ezzel hősünk legalább tisztában van. Ő, mint zseni? Gúnykacaj pukkan fel a háttérből. Mi hiányzik hát belőle, mint atyám fiából? Miért marad ő csak „bűbáj Ulrich”, az el nem kötelezett, tehát tulajdonságok nélküli ember mindörökre, akinek még a vezetékneve sem érdekes? (Az apját ismerik. Őt nem.)

Mert Ulrich, fájdalom, túl jól látja a dolgokat. Mondják is a pszichiáterek: a depressziósok ilyenek. Marhaság, hogy a gének okozzák ezt! Talán azok is – de a kedélybeteg agyának a nyirkaiban több a vegytisztaság, mint más elmék tekervényei között. Nincs eszme, amelynek felismeréseibe Ulrich bele tudna betegedni, pedig nagyon vágyik erre – még ha ez csak nem is lenne több, mint a nátha, az év eleji átmeneti állapot. Mert ő nem tud hinni igazán semmiben sem. Mindennek van eleje és visszája, alja és teteje, színe és színtelensége, és ő ezt mind túl okosan (át)látja. Ettől aztán el is ment az életkedve – pedig még fiatal. De már tudja: az egészségesen korlátozott rajongói ész feltétlen szükséges a hittel és vággyal telített tehetséghez: „Világ monománjai, egyesüljetek”!

Pedig elvileg lenne feloldás a bajaira. Az Osztrák-Magyar Monarchia immár csak egy tetves és vakaródzó kétfejű sas birodalma – de semmi gond! Előkelő körei kieszelik a világ legmeghökkentőbb elmemutatványát: I. Ferenc József uralkodásának hetvenedik évfordulójára (azaz 1918-ra…) kellene szervezni egy látványos, össznépi felhajtó erejű akciót, amely bemutatja a világnak a K.u.K.-világ (azaz „Kákánia”) – milyét is? Arculatát? Eszmeiségét? Népeinek sorsszerű összetartozását? Vagy csak egy roskatag dunai ceasar nyáladzó ajnározása lenne az egész? Az ötlet már itt paródiába fullad, mivel azonban Ulrichnak az a híre járja, hogy végül is egy jó eszű ember, meg ráadásul folyton mindenre és mindenkire ráér, hát belerángatják őt is az ötlet kivitelezésébe. Ő pedig végigjárja Bécs úri rétegét (ha nem, azok jönnek hozzá) és folyton találkozik a fenti két embertípussal: a sürgő-forgóval és a nézelődővel. S mivel egyikükhöz sem tartozik igazán, hát mindkét alfaj képviselői rögtön benne találják meg a másik, hiányzó felüket. Ulrich pedig hálát fogad, észt oszt, borongásba merül, elméncségeket hint szét monológokba merülve és nem mellékesen: tarol a nők között. A császárváros elnyűtt és most nyíló színe-virága ott hullámzik körülötte és barokk körmondatokkal megközelítve őtőle várja a feloldást, mert érzik, hogy ő több náluk még a maga kicsiségében is. Önmagán senki nem tud túllépni – az erősnek is hit kell, a szemlélődőnek szintúgy, de még hatalmasabb. Ulrich majd segít! (Egy fenéket fog. Ezeknek?)

Milyen boldog is az a kor, amely az emberek jóságához és gyűlöletéhez erős, buta hitet ád!

Aki vágyik arra, hogy heteken át filozófiai csevejek éber kihallgatója legyen, az meg fogja találni itt az örömét. De egy bizonyos értelmi szint és életkor alatt ezt nem lehet kiolvasni és bele sem szabad kezdeni; ha utána mégis belevágunk, vezessen minket utunkon az axióma: aki sokat ír, az sok okosat is mond. Kénytelen.

Csak ki kell várni!

Ja, hogy kétezer oldal után kezdődik a megértés folyamata? Miért, egy embert mennyi idő alatt lehet kiismerni? És a világot?

>!
LLaura
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Az egyik legzseniálisabb könyv, amit valaha olvastam. Nem is maga a cselekmény a lényeg, hanem éppen azok a kitekintetések, filozofikus elkalandozások, melyek látszólag csak töltelékek. Teljesen magával ragadott, én csillagos ötöst adok neki!

5 hozzászólás
>!
Regös_István 
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Nem tudok semmi olyat elmondani, amit az előttem, nálamnál sokkal ékesebben szólók már el ne mondtak volna.
Minél többet olvastam főművéből, a Tulajdonságok nélküli emberből, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy Robert Musil minden idők egyik, ha nem A legnagyobb írója. Köszönhetően nem kis részben Tandori Dezső bámulatos, páratlan magyar fordításának, a TNE egyszerre társadalom- és korrajz, filozófiai alaptézisek tömkelege, szociológiai, érzéki tabló, és tulajdonképpen az emberi lét minden aspektusának mélyreható vizsgálata. Mindez lenyűgöző stílusban megírva, amely regényfolyamnak minden mondata maga a tökély, olyan ízlelgetnivaló csemege, akár egy falat kaviár, egy csodálatos szimfónia vagy egy korty konyak.
Egy géniusz mesterműve.

Robert Musil az irodalom Olümposzán foglal helyet, mellette olyanok ülnek, mint Homérosz, Dante, Goethe, Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Proust és Thomas Mann.

A Tulajdonságok nélküli ember nem regény, sokkal több annál. Kulcs az élethez.

>!
Soós_Norbert
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Lenyűgöző méretű és kidolgozottságú írás. Nem pusztán mélyen filozófiai, Musil remek humorérzéke is számos helyen megnyilvánul benne. Szégyen vagy sem, vannak fejezetek, amikből egy mondatot sem értettem. Ezt a könyvet néhány évenként újra kell olvasni.

3 hozzászólás
>!
Atyuska
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Rendkívüli élmény volt, öt hét szellemi izgalom. Sok ilyen kéne. Utoljára a József és testvérei fogott meg ennyire. Tandori fordítása egyszerűen zseniális, nyelvi leleményekben gazdag, és mindezt egyedül vitte véghez. Persze, egy befejezetlen regénynél marad hiányérzet, ugyanakkor az olvasó többféle végkifejlet lehetőségével is eljátszhat.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
eme P

(…) az egészséges embert az elmebetegtől éppen az különbözteti meg, hogy az egészségesben minden elmebaj ott él, az elmebetegben azonban csak ezek egyike!

388. oldal, II. kötet

Kapcsolódó szócikkek: elmebeteg
>!
Whirling_Dervish P

A sürgető szexuális vágy értelme: a szépség szétrombolása.

427. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

A jó embernek szeretnivaló hibái vannak, a gonosznak viszont még az erényei is hitványak.

142. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Még mindig ez vagyunk: veszélyeztetett és önmagát veszélyeztető állat.

609. oldal, III. kötet

>!
Whirling_Dervish P

(…) az élet állandó oszcilláció vágy és csömör között.

342. oldal, III. kötet

>!
eme P

Mintha a jóság elszivárogna az emberből, amilyen mértékben jóakarat vagy jótett lesz belőle! Hogyan is mondta Ulrich? Egy patak, ha gyárakat szolgál, elveszíti esését.

72. oldal, II. kötet

>!
Whirling_Dervish P

Magány: A hívő ember ilyenkor perel Istennel, a hitetlen ilyenkor ismeri meg Istent.

397. oldal, III. kötet

>!
eme P

Ha nyitott ajtókon szerencsésen akarunk bejutni, ügyelnünk kell arra a tényre, hogy keretük szilárd: ez az alapelv, amelyet az öreg professzor egész életében követett, egyszerűen valóságérzékünk következménye.

18. oldal, I. kötet

2 hozzászólás
>!
Whirling_Dervish P

Nyilvánvaló: minden, ami abszolút, százszázalékos és igaz, teljességgel természetellenes.

432. oldal, III. kötet


Hasonló könyvek címkék alapján

Franz Kafka: A kastély
Jaroslav Hašek: Švejk
Thomas Mann: A varázshegy
James Joyce: Ulysses
August Strindberg: A vörös szoba
E. T. A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete
Joseph Roth: A Radetzky-induló
Spiró György: Kerengő
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés
Virginia Woolf: Orlando