Libben ​a szoknya (Francia história 7.) 85% 74 csillagozás

Hát ismét egy „első” kötet… És mint ilyen, kicsit vontatottan indul. Az új főhős gyermekkorának megidézése miatt nem tudja szervesen folytatni azokat az eseményeket, amikkel a korábbi kötetek befejeződnek. De hála érte, hogy Merle most nem szán erre a gyerekkorra egy egész könyvet… Mikor végre beérik a kis Pierre-Emmanuel arra, hogy bejáratos legyen a Louvre-ba, ismét a régi pergős ritmusú lesz a regény, de addig vannak benne kifejezetten erőltetten ható részek: például, hogy a tizenéves főhőst mindenki, akinek szülei bemutatják, rögtön tárt karral fogadja, és azon melegében hosszú-hosszú előadásokban és oktatásban részesítik arról, hogyan is zajlanak a dolgok a felnőtt nemesek világában, minden titkot elárulva neki… ez már bizony sok volt. De ahogy a „beiktató” bálon túl vagyunk, már rendben mennek a dolgok.

Merle kevésbé ismert művében aztán tényleg fellibben a szoknya a formás, harisnyás bokákról, szorít a hufándli*, majd kibuggyannak a mellek és a szenvedélyre éhes asszonyok mind iruló-piruló szűzlányként teszik magukat a férfiszem előtt. A kötet minden második lapján fellelhető a tipikus, mímelt és tömény francia bujaság – és mégis, bármilyen szabadosnak képzeljük a korabeli társadalmat, képtelen vagyok elhinni, hogy ebben vidám, ám szigorú konvekcióknak engedelmeskedő világban még a reggeli vajas kenyér mellett is mindenki az előző éjszakai kalandjairól beszélt volna. Ez, kérem, non-sens.

A regényfolyam előzményeit nem ismerem, ez a kötet is csak a véletlen folytán akadt a kezembe. A főszereplő, ifjabb Siorac átmenet a reneszánsz humanista tudósa és a francia históriák hősszerelmes lovagja között: lényegében a személyének csupán ezt a két oldalát ismerjük meg, a tanulni vágyó lelkes ifjút és a testi vágyaktól fűtött, folyton szerelmes kamaszt. A könyv látszólag Siorac felnőtté válásának történetét meséli el, de ez csupán álca, mintha az író valójában a korabeli franciák bujaságát és szerelmi kalandjait hivatott volna bemutatni, olyan túlcsorduló és elnagyolt érzelmekkel, amelyek akaratlanul is elrontják az egyébként szórakoztató olvasmányt. A szerelem ebben a könyvben csupa üres testi vágy, képtelenség és csak arra jó, hogy az ember bajt hozzon a fejére. Néha lehetetlen megállni a nevetést a képtelen románcok láttán: a király egy pillantás után beleszeret az egyik udvari lányba és ezért a plátói érzelemért háborút robbant ki vagy Siorac lovagunk buzgón bizonygatja, hogy tizenkét évesen kapta első szobabcicáját** egy idősebb lány személyében és ő bizony öt éven át minden nap szorgalmasan gyakorolta rajta férfiúi tehetségét.

Ez a könyv értékes történelmi leírás, szórakoztató délutáni regény, ugyanakkor minden csepp romantikája borzasztóan abszurd.

* A hufándli fontos szereplője a regénynek, mintha legalább ötvenszer olvastam volna ezt a szót, pedig azelőtt sosem hallottam még róla. A francia divatszótár szerint egyfajta blúz.

** Tökéletes példa a fent említett, mímelt francia finomságra. Ah, be szépen nevezték akkoriban a gazdag urak házikurváját ;)

A sorozatból ez volt az első, amit olvastam, így engem cseppet sem zavart, hogy a történetet ezúttal nem Siorac márki, hanem fia, Pierre-Emanuel meséli el. Épp ellenkezőleg: nagyon tetszett a stílusa. Bár valahol a felénél kicsit lassabbra váltott, ott kicsit nekem is lankadt a lelkesedésem. A regény befejezése ugyan adott volt, mégis sajnáltam, hogy így ér véget, mintha csak titkon azt reméltem volna, hogy attól, hogy regénybe foglaltatott, megváltozik a történelem. A főszereplők egytől egyig szimpatikusak voltak, IV.Henrik, Pierre-Emanuel, Siorac márki. Utóbbi és Guise hercegné közötti párbeszédeket pedig nagyon szerettem, mindig jól megmosolyogtattak. Miután a végére értem, kedvet kaptam elővenni a történelemkönyvet, és jobban utánaolvasni IV. Henrik uralkodásának.

Ettől a résztől kezdődően a sorozat főhőse többé nem Pierre de Siorac, hanem fia, Pierre-Emmanuelle. Hát, ezt az első 6 kötetért kellően rajongó olvasó bizony megsínyli, nincs mit szépíteni rajta. Ennek oka egyrészt a főhős társadalmi helyzetében keresendő: míg Pierre a semmiből emelkedik szép lassan igencsak magasra, addig fiának nem kell a ranglétra tetejéért hasonlóképpen megküzdenie, így aztán ezek a kalandok most nem szórakoztatnak minket – helyette persze vannak másfélék, de csak részben kárpótolnak ezek hiányáért. Másrészt szerintem Pierre alakja azért tud változatlanul szórakoztató lenni, mert van egy ellensúlya Miroul személyében. No, ilyen se akad a kisebbik Siorac történetében.
Ezenfelül Merle kisebb erőszakot tett az eddigi történeten annak érdekében, hogy a sztori folytatódhasson. A főhős az előzmények ismeretében kissé váratlanul kerül a képbe és ráadásul az eddigi főszereplő Sioraxc is egész más színben tűnik fel, mint az eddigiekben.
De azért messze nem rossz ez a kötet, bár az új fordító lényegesen gyengébb színvonalú munkát adott ki a kezéből, mint Görög Lívia, aki eddig valami bravúrosan fordította Merle-t. Borzasztó idegesítő a szent szürkére változtatott szent mókus málára mondás, de általában a stílus is szegényesebb.
Nagy pozitívum Lajos alakja, kiválóan megformált, érdekes, szerethető karakter, végre egy olyan, aki önmagában megérdemli és követeli, hogy az ember leemelje a polcról a következő kötetet!

Az itteni értékelések alapján kicsit lehangoltan vágtam bele ebbe a kötetbe, de nem volt ez rossz. (Most már sokadszorra vonom le azt a tanulságot, hogy ha jól akarok szórakozni egy könyvön/filmen, érdemes előtte negatív kritikákat olvasni.) Szerintem hozta a sorozat színvonalát. Ami kicsit furcsa volt, hogy Pierre-Emmanuel kvázi a semmiből került elő és vált hirtelen főszereplővé, mivel Pierre csemetéiről a korábbi kötetekből nem sokat (=semmit sem) tudtunk meg. Végig úgy éreztem, hogy Pierre-Emmanuel is és Pierre is a saját apjuk karakterét öltötték fel, de fogjuk rá, hogy nem esett messze az alma a fájától. Lajos nagyon szerethető karakter, már csak miatta is nagyon kíváncsi vagyok a következő kötetre.

A Francia história első magyarországi kiadásakor kezdtem olvasni a sorozatot, amely – Merle általam olvasott többi regényével együtt – nagyon tetszett. Mégis, – magam sem tudom miért – a hatodik résszel valahogy elvesztettem az érdeklődésemet a sorozat iránt. A moly-on olvasgatva ébredt fel újra az igény, és ennek köszönhetően folytattam olyan sok év után a Francia história olvasását. A Libben a szoknya valóban folytatása a sorozatnak, ugyanakkor lehetne egy újabb regényfolyam első kötete is. Ennek a látszólagos ellentmondásnak egyszerű a magyarázata: a Libben a szoknya főszereplője már nem Siorac márki, hanem a fia, Pierre-Emmanuel, ezáltal az első hat kötet főszereplői tulajdonképpen mellékszereplőkké váltak.
Ahogy azt Merlétől már megszokhattuk, rendkívüli pontossággal, és nem mindennapi nyelvezettel vázolja fel a kor (IV. „Navarrai” Henrik uralkodásának utolsó évei) történéseit, bepillantást engedve nem csupán a nagypolitika kulisszái mögé, hanem a szereplők mindennapjainak történéseibe is.
Csupán egyetlen dolgot éreztem kicsit zavarónak: enyhe túlzásnak (vagy inkább aránytalanságnak?) érzem, hogy a regény cselekményének mintegy egyharmad részét Guise hercegné báljának nem kicsit részletes bemutatása tölti ki…

Ez a része most nehezen ment!! Kicsit emlékeztet a sorozat első részére…és folyamatosan az volt az érzésem, hogy én már ezt olvastam!!

Hmmm… Halovány árnyéka volt csak az előző Pierre kalandjainak. Kicsit szomorú vagyok, kicsit csalódott. Nem volt rossz, csak kevés.

A regényfolyamot értékelve: Imádtam az összeset, viszont egy nagy problémám volt, az pedig a fordítás. (fejből nem emlékszem pontosan) kb. az első 10 részben megszoktam egyfajta fordítást, és az utolsókban egészen mást kaptam. Pl.: eredetileg az utcaneveket is lefordította Görög Lívia (Virágmező utca), később viszont más fordításában meghagyták a francia nevén… nem egy egetrengető probléma, de én éveken keresztül olvastam, és bizony hozzászoktam egyfajta fordítási stílushoz.
Illetve egy nagy félrefordítás, baki: valamelyik utolsó kötetben az egyik visszaemlékezésben nagyapjáról szóló sztorit az apjáénak fordították le. Nem ártott volna egy lektor…
Úgy gondolom, hogyha valakit megkérnek arra, hogy az utolsó X darab kötetet fordítsa le, akkor bizony illene, illett volna elolvasni az előzőeket…vagy legalább a történetet ismerni kellett volna.

Elnézést, ha pontatlan voltam, de jópár éve olvastam már.

Ez a kötet nekem most nem tetszett. Nagyon zavaró volt, hogy a mesélő más, de a stílus teljesen ugyanaz. Valamint, szintén ebből adódóan, a regény egy jó nagy része olyan események leírásából állt, amik már szerepeltek a korábbi részekben. Nekem az egész egy kicsit vontatott volt, és a hangulat is elveszett attól, hogy a már megszeretett Pierre-t a fia váltotta fel. Remélem, hogy a folytatás jobb lesz.