Jó ​városunk, Párizs (Francia história 3.) 90% 180 csillagozás

Robert Merle Francia história sorozatának legelső köteténél már tudtam, hogy a közös históriánk – én és Merle, én és a sorozat – egy életre szóló élmény lesz. Merle-nek minden irodalmi megnyilvánulása lenyűgöz, és minden újabb elolvasott könyv egyre inkább megerősíti bennem azt a hitet, hogy Merle nélkül – a szavai, a gondolatai, a sorai nélkül – én valahogy szellemileg sokkal kevesebb lennék.
Már a második kötetnél is megjegyeztem, hogy ami számomra leginkább kitűnik Merle-nek ennek a történelmi regénysorozatából, az a hatalmas hangsúly, amit az emberi lét és szellem tiszteletére és szeretetére helyez, illetve magára az emberségességre. A történet szinte minden egyes fejezete konfliktusokat tár elénk, emberi létek ütköznek egymással minden elképzelhető szinten: katolikusok hugenottákkal, mesterember szolgálójával, szülő a gyermekével, testvér a testvérrel, nemes ember az egyszerű polgárral, szerető a szeretővel. Vallások, hatalmi és társadalmi pozíciók, családok, szerelmesek, hű batárok és ádáz ellenségek vívják meg a szemünk előtt a maguk kisebb csörtéit és nagy összeütközéseit. Merle erre a vászonra, melyre ezt a tumultust, ezt a vérben forrongó hátteret festette fel, erre viszi fel a maga sajátos ecsetvonásaival a főszereplőt: az Emberségességet. Apró dolgokban rejlik, jól oda kell figyelni, mert az Emberségesség mindig a történelem mellékszereplőinek, a névtelen tömegek árnyékában húzódik meg alázattal: egy a kor politikai és vallási ellentéteinek légkörében elképzelhetetlen barátság, melynek mélysége az önfeláldozásig megy, egy segítőkész gesztus egy váratlan pillanatban, egy szerelem, mely erősebb az erőszakosan betáplált hiedelmeknél és így képes életet menteni, ahelyett hogy életet venne, a főszereplő számtalan hibája mellett az emberségességét alátámasztó erényei, az itt-ott felbukkanó mellékszereplők egyik másik mondata vagy tette – ezek mind, mind azt sugallják, hogy mindig, minden körülmények között van mód Embernek maradni.
Persze a regény rendkívül izgalmas, a szereplők imádnivalók, a történelem eseményeinek és hangulatának bemutatása szokás szerint zseniális. Nyilván Merle nem szánta ennyire filozofikusnak a sorozat köteteit, mint amennyire én most itt beleéltem magam, de valamiért az irodalmi és történelmi értéken túl, számomra mégis ez az üzenet a legfontosabb. A regény utolsó soraiban is megfogalmazódik, Pierre egyik gondolatmenetében: „Ám legyen a bátyám Mespech bárója és félig-meddig Fontenac bárója is, dicsekvés nélkül elmondhatom, jobb szeretek a magam bőrében lenni, mint az övében, többre becsülvén azt, aki vagyok, az ő vagyonánál.”

Eddig is tudtam, hogy Merle a legnagyobb mesélő, de ez a könyv még nagyobbá tette őt a szememben. Fogalmam sincs, hogyan lehet ennyi szereplőt így mozgatni, ennyire hitelesen. Habár egy idő után csak követnie kell karaktereit, jól kitalálta ezt magának. Két mondattal is meg tud szerettetni velünk bárkit, legyen az szolga, vagy testőr, ilyet én még nem olvastam sehol. Történet annyira epikus, hogy már kezd gyanús lenni a sok deus ex machina. Egész könyvben ha van tíz csúnya nő, de azok is kövér vénasszonyok, nagyon hazabeszél, van itt országimázs-építés. Ráadásul olyan szép nyelvezettel és örömmel ír, hogy a rengeteg kegyetlenkedést észre sem vesszük, mert már megint egy fehérnép rengő melleiről áradozik. Erősek ezek a franciák a történeti regényekben, Druon mondjuk nyersebb, de nála sokkal nagyobb a katarzis, Merle pedig szereplőinek rabja, de ezt egy pillanatig sem sajnálom. Szép Fülöpékhez paszolt az öldöklés, Sioracékhoz meg a lovagiasság. Jöhet is a következő.

A harmadik kötetben a világ tovább szélesedik, Montpellier utcácskái után Párizs koszos sikátorait is megismerjük, ahogy a Louvre termei és kertjei is megnyílnak Pierre és társai, valamint a hol ámuló, hol szörnyülködő olvasó előtt. Merle kegyetlen pontosságú krónikása a kornak, és ugyanilyen plasztikusan mutatja meg a katolikusok és a hugenották között kierőszakolt status quo feszült légkörét Párizsban, a köznép vak dühét, a hugenották készületlenségét, és az udvar átláthatatlan intrikáit, mely végül Szent Bertalan vérgőzös éjszakájához vezetett. És a szerző mindemellett is képes történetét humorral, kalandokkal és szerelemmel fűszerezni, az összhatás viszont cseppet sem groteszk, inkább élvezetes és kiegyensúlyozott.

Merle nagyon ügyesen fokozza e könyvben a feszültséget, mígnem a felheccelt nép a nemesség vezetésével bele nem kezd a vérfürdőbe Párizsban. A hurok egyre inkább szorul a hugenották nyaka körül, mégsem menekülnek el elegen. A hidakat elzárják, a kapukat bezárják és mindenki az otthonában készül a vérontásra. A királyt és a nemességet, csupán a hugenották vezéréinek likvidálása motiválja, a nincsteleneket pedig a szabad rablás. Egy idő után már mindegy is ki, milyen vallású, ha a vagyona könnyen elsajátítható. Megszólalnak a harangok és elszabadul a pokol.

A második rész kavalkádja után szinte kellemes volt olvasni ezt a könyvet. Pierre még mindig a kedvencem, most is hozta a formáját. A szerelmi bajai és családi gondja mellé most már baráti problémái is adódnak. Samson még mindig kiakaszt, de legalább itt már valamennyivel kevesebb jelenete volt. Érdekes, hogy már nemcsak hírből, hanem már személyesen is belátást nyerünk a királyi „krémbe”. Merle érdekes és humoros írásai pedig unhatatlanok.

Sodró lendületű, olvasmányos, izgalmas. Borzalom, hogy a vallás nevében emberek kivetkőznek magukból és gonoszabbak lesznek mint az állatok. Időseket, gyerekeket, nőket sem kímélve halomra öldösik egymást, mert nem egyforma igét hallgatnak!!

Imádtam szinte minden sorát! Izgalmas, fordulatos és lebilincselő. De ez nem meglepő, hiszen Pierre de Siorac mindig ott van, ahol az események zajlanak, és lenyűgöző karaktere mindig talpraesetten oldja meg a leglehetetlenebb, legveszélyesebb helyzetet is.

Az első két rész könnyedebb, kalandregény-szerű története után itt kezd el belebonyolódni az író a magas intrikákba, de emellett színes, élvezetes leírást kapunk a korabeli Párizs életéről is.

Ez a könyvsorozat még mindig nagyon jó. :) Ez a kötet sem marad el minőségben az előző kettőtől. Ami legjobban megfogott benne, az a korleírás részletgazdagsága. Néha azon kaptam magam, hogy csak ámulok, mennyi apróságra figyelt oda Merle, amikor megírta a történetet. Pierre – mint főszereplő és narrátor – még mindig zseniális. Sajnos ugyanez testvéréről, Samsonról nem mondható el, ő egyre kevésbé érdekes szereplő, de szerencsére nem is szerepel túl sokat; elintézik őt azzal, hogy mindenki nagyon aggodalmasan védelmezi a saját hülyeségétől a veszélyes külvilágtól. Miroul háttérben történő kis sustorgásairól meg udvarlásairól viszont szívesen olvasnék, nagyon kíváncsi lennék, hogy csűri-csavarja a szavakat.

Egyébként, amíg a korábbi regényekre az volt a jellemző, hogy a főszereplők kalandjai és a nagypolitika eseményei felváltva követték egymást, a kettő most sokkal jobban összemosódott, mivel szinte egy helyen történt minden, és a történelmi események nem közvetett, hanem közvetlen módon voltak hatással a regény hőseire.

Közben elkezdtem már mást olvasni, de még mindig kicsit benne élek a történetben, szóval eredetileg azt gondoltam, tartok egy hosszabb szünetet a következőig, de nagyon érdekel, mi fog történni (még Samsonnal is), szóval lehet hamarosan belevágok a következőbe.

Merle hihetetlen érzékletesen jeleníti meg a könyvben a Szent Bertalan éjszakáján Párizsban történteket. Bár számos példát ismerünk a történelemből tömeges mészárlásra, mégis megdöbbentő, hogy mennyire aljas is tud lenni az ember saját felebarátaival.