Csikóéveink (Francia história 2.) 89% 261 csillagozás

Nagyon kedvelem Merle írásait, és ezért őt is választottam a francia címke teljesítésére a Harrix kihíváshoz. Vannak viszont gyengébb alkotásai is. A gyengébb az nem feltétlenül rosszat jelent, egyszerűbb művek, miközben végül is megállják a helyüket az irodalomban. Azonban a Csikóéveink igencsak az alsó kategóriát jelenti Merle munkásságában. Mintha elvesztette volna az eredeti fonalat, és elkezdte volna ecsetelni Pierre de Siorac szerelmi életét. Ő maga is többször említi a könyvben, hogy nem ecseteli, hogy miket és hogyan tett az éppen aktuális nőszeméllyel, nehogy unja az olvasó. Háromnegyedéig a könyv szinte nem is szól másról, csak Pierre és Samson szerelmi kalandjairól.

A végére azonban újult erőre kap a történet, és az izgalom is a tetőfokára hág. Az utolsó negyednél Pierre is kilép a nőcsábász szerepéből, és megosztó cselekedetekre szánja el magát. Vége a szépfiú álcának, és megmutatkozik az igazi valója, ki veszélyhelyzetben is tettre kész, megfontolt, viszont néha nem éppen a legjobb irányba halad. A nîmesi mészárlás (1567 szeptembere, Szent Mihály napja) alatt is összetartanak a testvérek, és együtt igyekeznek kijutni a városból, miközben patakokban folyik a vér, és az ő fejük sincs biztonságban nyakukon. Megszabadulásuk, mint a könyvekben szokásos, csodával határos. Viszont Merle bepillantást enged nyerni az emberi brutalitásba, gyűlöletbe és közönyösségbe. Láthatjuk, hogy mily kevés elegendő ahhoz, hogy egy egyszerű, hétköznapi ember, a hatalomtól megittasodva könyörtelen gyilkológéppé váljon. Összességében azonban nem volt annyira rossz könyv, viszont az unalmas, monoton részek igencsak rányomták bélyegüket a színvonalra, amely az első részhez képest visszaesett.

Remek, jobban is tetszett, mint Francia história. A Siorac fiúk izgalmas kalandjai.

Mi teszi ki a XVI. században felcseperedő és éppen férfikorba érő 15 éves emberpalánta gondolatainak nagy részét, aki a szülői háztól messze szárnyait próbálgatja? Mi más, mint az, hogy hogyan juthatna minél többször az ellenkező nemű egyedek intim, vagy még annál is intimebb közelségébe. Ha éppen nem adódik ilyen irányú elfoglaltsága, akkor orvostudományt tanul, vagy igyekszik minden alkalmat megragadni, hogy az öntudatra ébredés, az önálló gondolatalkotás és cselekvés képességével minél nagyobb bonyodalom kellős közepébe kerüljön. Főhősünk igen tehetségesnek bizonyul e tekintetben! Mikor máskor lennének a leghatásosabbak ezek a törekvések, ha nem az inkvizíció véres üldözései és a vallásháború legsötétebb korszakának legviharosabb éveiben. Merle Francia históriájának második része is lenyűgözött és különleges élményt nyújtott számomra.

A sorozat legjobbja szerintem. Túl azon, hogy a történetvezetés is igen kiváló, az egész könyv egy stílusbravúr. Így kell írni. Anélkül követjük végig, hogy Siorac megfekteti az összes szembejövő nőt, hogy átmennénk romana széphistóriába vagy hardcore pornóba (pedig aztán van itt minden: orális szex, homik, kurválkodás) és közben még a történelmet se hagyjuk el, nem mondom, hogy páratlan a korrajz, de hogy az élmezőnyben van, az fix. Zseniális egyveleg, és valószínűleg egészen kitűnő fordítás.
Á, ez kedvenc, többedszerre is ugyanolyan, mint elsőre volt. Miért nincs több csillag???

Kitágul a világ a szereplők és az olvasó számára is, míg a sorozat első részét nagyrészt a családi vár falai között töltöttük, most megismerhetjük egy középkori város színes világát. Merle rendkívül életszerűen, színesen-szagosan mutatja be Montpellier kanyargós utcácskáit, kocsmákat, polgárházakat, palotákat, valamint a nagy szeretettel ábrázolt lakókat. Külön erősségei a regénynek az egyetemen játszódó részek. Az évnyitón a kancellár és a dékán hatalmi pengeváltása sziporkázó, ismerős lesz mindenkinek, aki részese volt a felsőoktatásnak. Bámulatos, hogy a diákoknak milyen szórakozási lehetőségeik voltak a szokásos kocsmázáson kívül is: halottak kiásása a temetőből, tiltott boncolás, csinos boszorkánnyal enyelgés a főinkvizítor sírján (hűha!). Nem csoda, hogy tanulásra már akkor is kevés idő jutott.
Az első kötet nekem azért jobban tetszett. Itt egy kicsit elszaladt a ló az íróval, a 15-16 éves Pierre de Siorac középkori Jacques Bonde módjára minden útjába kerülő lányt és nőt ágyba visz, ráadásul simán megússza a legdurvább kalamajkákat is. Szerintem a 16. század valóságában egy ilyen izgága, meggondolatlan úrfi nagyon gyorsan az árokban végezte volna egy tőrrel a hátában.

Egyetem, Montpellier, hullarablás és rengeteg szex. ;)

Nagyon jó volt ez a második kötet is. A fiatal Pierre tanulóéveiről olvashatunk, és közben az író csodálatosan bemutatja az akkori társadalom és élet minden aspektusát. A vallás van mindennek a középpontjában: a mindennapi életnek, a politikának, a társadalmi viszonyoknak, ellentétekkel, megalkuvásokkal, harcokkal, hiedelmekkel, babonákkal összekeveredve. A vallás szerepét abban a korban minden lehetséges szemszögből megvilágítják a történet fordulatai, a szereplők jelleme, a tetteik és megnyilvánulásaik. Miközben velük izgulunk, meghatódunk, dühöngünk, félünk vagy éppenséggel drukkolunk ha hőstetteket hajtanak végre, észrevétlenül nagyon sok mindent megtanulunk a XVI. század Fraciaországáról. A történet és a történelem mögött pedig ott van az író hangja, amelyik mintha egyetlen szót suttogna mindig a fülünkben, amint haladunk egyik fejezetről a következőre: emberség! Ez áll minden felett, és én ezzel teljes mértékben egyetértek.

Egyrészt eseménydúsabb, mint az első kötet, másrészt viszont már-már hihetetlen, hogy Pierre de Siorac túlélte a diákéveit.

Az első rész jobban tetszett. Pierre még mindig a kedvencem, most is hozta a formáját. De jesszusom Samson hogy irritált a szerelmi bajaival. Pierrnek otthon kellett volna hagynia, így legalább nem vertem volna a könyvet a fejemhez, akárhányszor Samson megjelent és pöntyögve elmakogta Pierrnek, hogy nem bír élni élete szerelme nélkül.

Kevésbé tetszett, mint az első rész. Úgy éreztem, hogy túlságosan is arra helyeződött a hangsúly, hogy Pierre mekkora szoknyavadász, és hogy a világ összes nője csak arra vár, hogy az övé lehessen. És ha épp nem a nőkkel van elfoglalva, akkor pedig biztosan valami olyasmibe üti bele az orrát, amire külön kérték, hogy ne tegye. Emiatt engem egy idő után már kifejezetten idegesített Pierre viselkedése – remélem, a következő részekben változik kicsit a jelleme, mert nehéz lesz így még 11 köteten keresztül kitartanom mellette.
Amit kicsit sajnáltam, hogy Pierre szerelmi élete miatt háttérbe szorult azoknak a történelmi eseményeknek a leírása, amelyek engem személy szerint jobban érdekelnének. Bár a könyv vége némi gyógyírt jelentett erre a nîmes-i mészárlás leírásával, kevesebb nőüggyel, több történelemmel boldogabb lettem volna.