Figyelemre méltó, és ha nem is korszakalkotó, de feltétlenül iránymutató, meghatározó regény az Egy fiú élete. Nem lehet véletlen, hogy maga a szerző sugalmazza, a közel húsz évvel az eredeti megjelenést követő újrakiadásban, hogy ha soha életében semmi mást nem követett volna el irodalmi pályája során, ez a regény akkor is felcsillantja számára a halhatatlanság lehetőségét. Egy író-szülő tudja-érzi, hogy remekművet alkotott, tisztában van vele, hogy az adott produktum akkor sem lehet kerekebb, sikerültebb, ha még száz szerkesztő és ezer korrektor nyúl bele, és teszi arrébb a vesszőket, vagy idézőjeleket. Ez a könyv úgy gömbölyű, ahogy a kezedben tartod – lassan harminc évvel a születése után.
No, akkor a közhelyek… Kevés olyan autentikus és könyörtelen hatalom irányítja életünket, mint az idő, az érzékszerveinkkel nem érzékelhető, láthatatlan, egykedvű és közömbös gyilkos. Mindez még csak egyszerű fizika, némi zavaros képi ábrázolással. Ámde, van ennek a gondolatnak egy súlyos lélekelemzési vetülete is, amibe aztán könnyedén bele lehet zakkanni. Ugyanis hiszem, hogy az ember az az állatfajta, amelyik néhány leélt évtized után, általam megmagyarázhatatlan, de vélelmem szerint különböző kémiai és fiziológiai folyamatok hatására – természetesen egyéni módon és mértékben, de – egyszer csak elkezd tudatosan, vagy ösztönösen foglalkozni az idő múlásával, az öregedés folyamatával, a visszafordíthatatlanság, a megismételhetetlenség dilemmájával. Van ki mosolygósan, elmélkedve, nosztalgikus emlékeket idézve, derűs elégedettséggel éli meg ezt, de olyan is van, aki a keresztgerendán átvetett kötéllel a nyakában, a fűrészbakon egyensúlyozva, saját zavarodott elméjének csapdájába zárva várja a megváltást. Persze, ezek csak a végletek. Az Egy fiú élete valahol a középút dimbes-dombos mezsgyéjén vezet kézen fogva bennünket. …és teszi ezt tanítani való módon.
Önéletrajz, vagy fikció? Nem is értem, miért lehet kérdés ez egy olyan művel kapcsolatban, amely az első néhány fejezetben a mélybe ránt és bár tudod jól, hogy mesét olvasol, mégis elhiszed az utolsó betűig a leírtakat. Hiszel Vén Mózesben, a mitikus folyami szörnyben, hiszel az ősöreg, bölcs triceratopsban is, és magától értetődően természetes dolognak tartod a Lady vudu hókuszpókuszát. McCammonnak ebben a regényben elhiszed, hogy egy fiú élete feltétlenül tele kell legyen hétköznapi csodákkal és varázslatokkal, amiket nem kötnek semmilyen fizika törvényei, mert különben mi értelme lenne az álmok lappangó szörnyeinek, az ismeretlentől való megmagyarázhatatlan félelemnek is. Ráadásul elhiszed azt is, hogy élhet ez a gyermek egyszerű, szerető családban, és nem muszáj feltétlenül Copperfield Dávid szenvedéseivel ábrázolni egy kiskamaszt, ahhoz hogy alkalmanként könnybe lábadjon az olvasó szeme.
Amikor elkezded olvasni ezt a regényt, úgy hiszed, hogy egy év négy évszakának hosszú történetét tartod a kezedben. Pedig a valóság az, hogy száz és száz történetet olvasol, egy olyan világba csöppentél, amelyben minden nap, minden órája újabb és újabb rejtélyeket tartogat, melyek aztán lehetnek akár a hétköznapok történéseivé szelídült apró-cseprő ügyek-bajok, egy fiú csillogó, tiszta szemein keresztül látva.
Úgy hiszem ez az örömből és fájdalomból csomózott bonyolult szőttes maga a boldogság, egy fiú – vagy akár mindannyiunk – csodálatos felnövéstörténete.
”Úgy gondolom, ha egy gyerek hőse az anyja vagy az apja – vagy még jobb, ha mindkettő –, akkor a tanulás és tapasztalás göröngyös útja kicsit kisimul. És minden kis simítgatás segít ebben az eldurvult világban, amelyik a gyerekeket miniatűr felnőttnek akarja látni, báj, varázslat és az ártatlanság szépsége nélkül.”
Annyi mindent lehetne még írni róla. Valószínűleg a hozzáértő ítészek teszik és tenni is fogják ezt még évtizedekig. Nekünk csak az a dolgunk, hogy olvassuk és élvezzük a világ varázslatát.
A kiadvány egyszerűen maga a tökély, öröm kézbe venni, köszönet a kiadónak érte. Kleinheincz Csilla fordítása pedig csak a tőle megszokott tökéletes színvonalat hozza.