Öngyilkosok ​klubja – Három kisregény 85% 17 csillagozás

Azt hiszem, te jó ember. Tied vagyok egészen, mint disznó!

16. oldal

Papa ma reggel meglehetősen leszopta magát.

11. oldal, A falesai part

Ezennel tanúsítom, hogy Uma, Fa'avao lánya, Falesában … szigetén, egy hétre törvénytelenül hozzáment Mr. John Wiltshire-hez, s hogy Mr. Wiltshire-nek, ha kedve tartja, bármikor joga van őt a fenébe küldeni.

14. oldal

Mikor a szigetet megpillantottam, már nem volt éjszaka, s még nem volt reggel. A hold már nyugaton járt, lemenőben, de még fényesen csillogott. Keleten, a rózsaszín hajnalpír kellős közepén, mint a gyémánt, villogott az esthajnalcsillag. A parti szellő szembefújt velünk, kábító vadcitrom- és vaníliaszagot, s még más szagokat is hozott, de a többi nem volt olyan tiszta, mint ez a kettő; hűvösétől prüsszentenem kellett. Meg kell mondanom, évekig éltem egy korallszigeten, a járat mentén, nagyrészt bennszülöttek közt, egyedül. De ez itt most egészen más, még a nyelv is idegen lesz; az erdők és hegyek képe, ritka illatuk fölpezsdítette a véremet.

Már majdnem öreg este volt; a falu illatozott a fáktól, virágoktól, tengertől s a fövő kenyérfagyümölcstől; a zátony felől szépen zúgott a tenger, és messziről a fák és házak közül kellemes férfi- és gyerekhangok hallatszottak.
Jólesett mélyen beszívnom a szabad levegőt, jólesett, hogy végre nem a kapitányt, hanem ezt a lányt látom az oldalamon. Szakasztott úgy éreztem, mintha az óhazából való volna, egy pillanatra elfeledkeztem magamról, megfogtam
a kezét, hogy úgy sétáljunk. Ujjaink összekulcsolódtak, hallottam, hogy mélyen és szaporán lélegzik, majd hirtelen arcához szorította a kezem: – Te jó! – kiáltotta, és előreszaladt, majd megállt, visszanézett, mosolygott, így vezetett
át a bozót szegélyén, s szép nyugodtan hazáig.

Igazam is volt, meg nem is; a könyv nyert meg vesztett is vele; mélységének, élethűségének hasznára vált, tüzének, erejének, és mint egyik kritikusom oly okosan megjegyezte, „hömpölygő drámai ritmusának” kárára. Ugyanez a
vájtfülű és nyájas kritikus panaszkodik Mackellar „kotrógép-emlékezetére” mely „csöbörszám dönti a tényeket”; s el is hiszem, hogy a panasza megalapozott, bár én magam másként vélekedem. Az én szerelmetes realizmusom
módszer-kérdés: szerintem magától értetődik, hogy az ember megörökítsen nemcsak minden olyasmit, aminek talán meg kellett történnie, de azt is, ami megtörténhetett: ez a realizmus hitelesíti magát a könyvet, de a mesét is,
amelyet feldolgoz.

Mindig is úgy éreztem, hogy a kíváncsi ember számára pompás olvasmány az olyan beszámoló, amely elmondja, hogyan született a történet az író agyában, honnan hová tartott, milyen utat járt be az ötlet, milyen tényeket
hasznosított, mit írt az író könnyen és mit nehezen, s hogy a befejezett mű milyennek mutatkozik nemzője szemében. Hajlok rá, hogy ha az ilyesmit a könyv elejére helyezik, pimaszságnak minősítsem; de ha utóvédként áll a kötet
végén, akkor néha még hasznos célt is szolgálhat. Megeshet, hogy a történetet már végigolvasta valaki, de a lefekvés szokott időpontjáig még maradt vagy fél órája; vagy azért vette a könyvet, hogy elűzze az utazás unalmát, s a
regényt már végigolvasta az utolsó lapig, de még nem érkezett útja végére; ilyenkor az ember már nem szívesen fog hozzá semmiféle újhoz, de arra még hajlandó, hogy egy keveset elidőzzön ugyanazokon a gondolatokon,
amelyeket már oly régóta követett, s most meg más oldalukat nézze. A bűvész, miután kezével már bemutatta a trükköt, néha még egy másodikat is kínál, és azzal szerez nézőinek új örömet, hogy megmagyarázza a
szemfényvesztés titkát. Szeretném, ha ezt is ilyen üres percekre szánt utójátéknak tekintenék.

egy befagyott tóra nyílt kilátás: lehetett vagy egy
mérföld hosszú; körös-körül erdő borította dombok és völgyek, fölöttünk a hófehér hegyek, s még feljebb a hold a felhőtlen égen. Szellő se rezdült; valahol megroppant egy ág; elcsöndesedett a tábor nesze is, elnyelte a mindent
körülvevő némaság. Most, hogy a nap is, a szél is elült, úgy rémlett, szinte meleg van, akár egy júliusi éjszakán; különös érzékcsalódás, mikor föld, víz, levegő egyaránt pattanásig feszül a metsző hidegben.

Igen, minél tovább élünk, annál jobban megértjük Arisztotelész és a többi ókori filozófus bölcsességét, s bár világéletemben mohón vágytam a jogos elismerésre, szívemre tett kézzel tanúsíthatom, hogy nincs az a dicsőség, melynek megszerzéséért vagy megtartásáért érdemes volna az emberi méltóságot akár a legcsekélyebb mértékben is föláldozni. Még a puszta életért sem.

Jobban nem is tudnám kifejezni, hogy mennyire megvettem az emberi logikát.

201