Dr. ​Jekyll és Mr. Hyde különös esete 82% 587 csillagozás

Valamennyien ismerjük Dr. Jekyllt, társadalmunk oszlopát, a kedves, becsületes, mindig segítőkész mintapolgárt. De vajon szívesen találkoznánk-e London sötét, ködös sikátoraiban az alattomos, bűnöző hajlamú Mr. Hyde-dal? És nem hőkölnénk-e ugyanúgy vissza, ha nem a szemközti járókelőben, hanem saját bensőnkben pillantanánk meg valami féktelent és megzabolázhatatlant?
Stevenson kisregénye minden pszichológus kedvenc tanmeséje lehetne az árnyékszemélyiségről, az erkölcsi gátak alól felszabaduló felelőtlen, tomboló ösztönvilágról.
Ráadásul itt egy olyan klasszikus művel találkozhatunk, ahol az időközben eltelt százharminc év nem nehezedik az olvasó vállára, a stílus szinte modern, tömör és lényegretörő, de valójában az alapötlet, az ember kettős természetének ábrázolása, a rossz megelevenedése és önálló életre ébredése a korszakalkotó, ami aztán számos későbbi alkotót is megihletett.

Aztahűha!

Coelho szerint ez kéne írnom róla, bár ő nem ért vele egyet, de ismeri a véleményem:
„Mindannyian Mr. Hyde-ok vagyunk, de próbálunk Dr. Jekyllnek látszani, ki-ki több-kevesebb sikerrel.”

Holden Caulfield szerint:
„Na ezt az ürgét se hívnám föl az éjszaka közepén, csak ha már végképp meguntam volna az életemet.”

Micimackó szerint:
„Pritty, pretty, prütty. Szerintem.”

Krúdy szerint:
„Rossz könyv. Az élet legfontosabb dolgairól – úgymint a nők és az ételek –, egy szót sem szól.”

Azt hiszem, ki merem jelenteni, hogy nagyon szeretem az angol gótikus irodalomnak a hangulatfestését.
Hisz Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetében is nagyon megragadott a bús, komor és baljóslatú légkör. Ugyan maga a cselekmény nem igazán kötött le, hisz a történet körülbelül egyharmadánál összeraktam, mi is ez a különös eset. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a mű egy útvesző az emberi lélek mélységeibe és bugyraiba. Továbbá igazán elgondolkodtató volt a morális tartalma, ami eszembe jutatta azt az indián tanmesét, mely szerint az öreg indián mesél az unokájának a jó és a rossz farkas csatájáról, ami minden emberben zajlik.
Az unoka elgondolkozik, majd megkérdezi nagyapját:
– És melyik farkas győz?
– Az, amelyiket eteted.
Legyen ez az elgondolkodtató végszó mindannyiunknak.

Nagyon érdekes történet a bennünk lévő jó és gonosz harcáról. A történetet már nagyjából ismertem, ugyanis Henry Jekyll feltűnt A szövetség, Van Helsing, és A múmia (2017) című filmekben is, azonban ezekben a filmekben másként ábrázolták, mint a könyvben, ez az, ami meglepett, és kicsit másabb történetre számítottam. Ugyanakkor azért tetszett is a könyv, mert pont azt mutatja be, hogy mindig mi döntjük el, melyik utat választjuk. :)

Ez nem az a könyv, mely rendkívül olvastatná magát, noha rövidsége miatt mást gondolhatna az elme. Egyesek szerint létezik eredendő Jó és eredendő Gonosz és mindkettő formát ölt az emberiségben. Tehát vannak akik úgy gondolják, hogy csak jó vagy csak gonosz az ember, lény, állat, bármi. Nem lehet-e, hogy egyszerre mindkét tulajdonsággal rendelkezünk földi létünk során? Gyermetegnek találom a fenti elgondolást, ahogyan azt a szerző is feltételezte kötetében. Lehet, hogy néha megerőszakoljuk önmagunkat, hogy a társadalom másnak lásson minket (jobbnak, mint amilyenek vagyunk). Holott ha hűek lennénk önmagunkhoz, ez a világ is szebb lehetne. Talán. Vagy mégsem. Ezennel véget vetek értékelésemnek.

Ez egy klasszikus, 19. századi gótikus regény, annak tipikus jellemzőivel (komor környezetábrázolás, természetfeletti elemek, szenvedélyekkel megszállott szereplők, antihős karakter). A történetről most nem írnék, mert szerintem mindenki számára ismert. A regény igazán tömör, nem tartalmaz a cselekmény szempontjából felesleges részt. Ötletes volt, hogy több szemszögből, több szereplő által is bemutatja az eseményeket. Szerettem, ahogy London ködös utcáit megjeleníti az író, és tetszett természetesen a mű mondanivalója, az emberi természet kettősségégének ábrázolása, és az ezzel kapcsolatos lelki vívódás leírása is.
Nekem a történet olvasása közben valahogy Oscar Wilde műve, a Dorian Gray arcképe is eszembe jutott, hiszen ott is az ember rossz énjének a kivetülése jelenik meg egy torz, visszataszító látvány formájában.

Dr. Jekyll és Hyde – legendáját már ismertem, sokszor láttam ilyen-olyan filmfeldolgozásban, de olvasni még nem olvastam. Most pótoltam.
Igazi gótikus irodalom, nagyon szeretem: dominál a sötét, a fekete, a zord, a londoni köd pedig kötelező :) Hogy magáról a rejtélyről már ne is beszéljek.
A fejemben egész más képek alakultak ki a történetről – ezért is jobb olvasni.

Végre újabb könyvet pipálhattam ki az eddig nem olvasott klasszikusok listámon. A történet mindenki számára jól ismert: a jó és rossz párharcának egy igen érdekes feldolgozása remek stílusban megírva. Rengeteg kérdést vet fel az erkölcsről, a tudomány etikájáról határairól és a személyiség sötét oldaláról. Nem véletlenül szerepel az 1001-es listán, minimum egyszer mindenképp érdemes elolvasni :)

Meglepő újdonság, nem ismertem a történetet és leginkább egy másik Frankensteint vártam, ehhez képest sokkal földhöz ragadtabb, valósabb dráma bontakozott ki a szemeim előtt, sokszor feldolgozott valóság.
Túlképzetté váltunk az elmúlt százötven évben, az alap sztorit is olvastam félelmetesebbként, részletesebbként, izgalmasabbként. spoiler
Az idő (a téma másfajta feldolgozási) sokat rontott az élményen.

Számtalan filmfeldolgozás és egy alapkönyv, ez Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete. Gótikus stílusa a rá érzékeny olvasót azonnal rabul ejti, míg mondanivalója számtalan kérdést és választ tesz lehetővé. Az általam olvasott példány illusztrált, ami külön mélységet adott a történethez. A morális és erkölcsi kérdések, melyeket felvet, sosem lesznek egyértelműen megválaszolhatók. A jó és a rossz, a kísérletezés és a kiszámíthatatlanság, ez mind együtt eredményezhet jót és rosszat egyaránt. Mert mindannyian összetett lelkek vagyunk, a jó és a rossz, a nagylelkűség és a kicsinyesség ugyanúgy megtalálható, ahogyan sok más is. Ettől leszünk egyediek, hogy ezek nem egyformán adattak meg számunkra, ahogyan nem ugyanazt szeretjük avagy éppen utáljuk. Szerettem és újraolvasásra betervezve! ☺

„-Nagyon rossz véleményem van a kérdezgetésről, túlságosan hasonlít az ítélet napjának stílusához. Feltenni egy kérdést, ugyanannyi, mint eldobni egy követ. Mi nyugodtan ülünk egy domb tetején, a kő gurul tovább, más köveket is magával sodor és egyszerre csak valami jámbor öreg mókusnak, akire sohasem gondoltunk volna… a fejére pottyan a tulajdon kertjében… […] minél gyanúsabb valami, annál kevesebbet kérdezősködöm.” 10. oldal