Ha az ember elengedi magát, az egy pillanatra elhomályosítja az ítélőképességét, de ha az ember elnyomja a saját érzelmeit, az örökre tönkreteszi ugyanezt.
Robert Jordannal nagyon hadilábon állok és ezt a könyvet kicsit alacsonyabban is fogom értékelni amiatt, mert megmutatta, hogy tudná azokat a részeket úgy is írni, ahogy szerintem megérdemelnék, mégsem teszi.
Kezdem rögtön azzal, hogy a világ még továbbra is 10/10, egyszerűen mestere annak, hogy megannyi különböző hátterű kultúrát hozzon létre, amiket ezután folyamatosan ütköztet egymással. Ez egy lélegző, nagyon valóságos világot eredményez, amibe olyan szinten el lehet veszni, amit ritkán tapasztal az ember. Egyszerűen hihetetlen, hogy még ha tartok is gyakran a részek között pihenőket, mennyire imádok visszatérni ide. Az első oldaltól kezdve ismét visszacsöppenek a történésekbe. Nagyon maradandót alkotott ezzel Robert Jordan.
Aztán jöjjön egy fokkal alatta a karakterek tengere, melyek közül ebben a részben jó néhányat 1-2 említésen kívül nem is láttunk. Pedig nagyon érdekelt volna Perrinék merre járnak és mit csinálnak. Viszont csak remélni tudom, hogy kárpótlásul a következő részben bőven foglalkozunk velük is és mondjuk egy könyv erejéig megszabadulok Nynaevetől.
Elayne és Nynaeve kapta szerintem a könyv nagyját és továbbra is falra tudok mászni Nynaevetől, egyszerűen nem tudok elmenni afölött, hogy a legidősebbnek és legértelmesebbnek kéne lennie a kezdő kis csapatunk közül, de míg mindenki másnak a jelleme formálódik és fejlődik, úgy ő még mindig megragadt azon a szinten, hogy sokszor bánom része ennek a történetnek. Egyszerűen minél kevesebbet látom, annál boldogabb leszek. Így öt könyvvel a sorozatban járva már az sem mentené meg, ha hirtelen megváltozna a következő részben -amit kétlek amúgy-, már annyira megsavanyította a tapasztalatomat. spoiler
Szerettem a Mines részeket, azzal az eddig elképzelhetetlen csapattal akikkel együtt kellett mozognia, illetve, hogy társainak hogyan kellett „hozzászokni” a hirtelen történt változásokhoz mind abban, hogy az emberek hogy állnak hozzájuk, mind pedig, hogy ők hogyan állnak saját magukhoz.
Mat.. Ezzel a könyvvel szerintem dobogós helyéről elsőre küzdötte magát, minden további nélkül számomra hozzá kapcsolódik a könyv egyik legjobb jelenete és az egyik legnagyobb csalódása is, de az már csak Robert Jordan számlájára írható fel.
Szóval: adott egy könyv, ahol a sorozat 1/3-nál még mindig azzal töltjük az oldalak túlnyomó részét, hogy világot építünk, kultúrákat, embereket mutatunk be, tájakat és ruhákat írunk körbe. Felteszem a kérdést, hogy miért kell az akciót vagdalni? Nehogy a random leírások rovására menjen az oldalszám? Az eddigi könyvekben szóra sem méltattam őket, mert a legtöbb az volt nagyjából pár oldal a többszáznyi leírás között. Itt viszont volt egy marha nagy csata, amit szerintem jó egy órán keresztül olvastam, aztán hirtelen indíttatásból ugrottunk pár órát és pár mondattal el lett mesélve, hogy mi történt az ugrásban. spoiler A legjobban az zavart az egészben, hogy az eddigi legjobban megírt csatajelenete volt szerintem és annyira beleéltem magam, aztán ezzel pedig visszarángattak a valóságba.
Randdel nem igazán tudok továbbra sem mit kezdeni, egyértelmű, hogy milyen hatalmas képességei vannak, illetve, hogy mikkel spoiler kell küzdenie legbelül, de nem tudom az őrültség miben fog teljesen megnyilvánulni, mert kb. az elejétől kezdve tiszta kettyós volt a random röhögéseivel.
spoiler
spoiler
spoiler
Más írókkal ellentétben, akiknél epekedve várom a könyvek végét, ebben a sorozatban majdnem minden alkalommal félve vágtam bele az utolsó 20-30%-ba, mert elég nagy csalódások voltak eddig. Itt ez egy fokkal jobb volt, de ettől függetlenül is akadtak nagyon kiábrándító dolgok. Remélem ez változik a jövőben.
Összességében ez volt eddig a legjobb és a legrosszabb könyv egyben a sorozatban számomra. Sok negatívumot felhoztam ugyan, mert ki kellett adnom magamból, de a pozitívumok még mindig magasan viszik a könyveket és továbbra is kíváncsian várom merre visz az utunk a következő részekben.