Az ​Éjfél Tornyai I-II. (Az Idő Kereke 13.) 96% 61 csillagozás

Nehezen szántam rá magam a regény elolvasására. Nem azért, mert féltem, hogy nem lesz nagyszerű olvasmány, hanem mert a történet a végéhez közeledik. Minden hibája ellenére imádom Jordan sorozatát. Rengeteg felejthetetlen pillanattal lettem gazdagabb a regények olvasása közben. Az Éjfél Tornyai szintén hozta az elvárt színvonalt.
Az előző rész olvasása közben még nem éreztem annyira, hogy azt már Sanderson írta. Érezhetően igyekezett Jordan stílusához hasonlóan írni, de itt már erőteljesebben mutatkozott a saját stílusa. Történet felgyorsult, eltűntek a több oldalas leírások, ami szerintem még élvezetesebbé tette a történetet. Sanderson továbbra is remekül kezeli Jordan karaktereit. Talán Mat karaktere tűnik néha picit furának, a többi szereplőnél nem vettem észre komolyabb eltéréseket.
Egyszerűen kibírhatatlanul ellenszenvesek a történetben szereplő nők. Többnyire egymást is gyűlölő, mindent és mindenkit irányítani próbáló boszorkányok. A férfiakra úgy tekintenek, mint valami szükséges rosszra, amit kénytelenek elviselni. Jókat mosolyogtam, mikor Rand rendszeresen elegánsan lerázta őket. Ilyenkor öröm olvasni a történetet, mivel majdhogynem a falat kaparják tehetetlen kínjukban, hogy Rand-et képtelenek befolyásolni.
Hihetetlenül jók a csatajelenetek. Ebben Jordan is jeleskedett, azonban Sanderson még nála is jobb. Remekül érzékelteti a kétségbeesetten védekező emberek elkeseredését. Ahogy egyre kilátástalanabb lesz a csata menete, és a sokszoros létszámfölényben levő ellenség egyre csak zúdul a halálosan kimerült emberekre. Rendkívül látványos, pusztító mágiát használnak. Szerintem Jordan által megalkotott mágiarendszer ez egyik legjobb és legeredetibb fantasy regényekben található mágia.
Hihetetlenül jól szórakoztam. Már most érzem, hogy hiányozni fog a sorozat. Hamarosan elkezdem a befejező részt.

Már csak egy kötet van hátra. Már csak egy kötet, és minden eldől. Már csak egy kötet, és nem lesz mit várnom, nem lesz miben reménykednem. De most még minden volt. Nagy csaták, nagy kibékülések, nagy egymásra találások. Nagy veszteségek és nagy fenyegetések. Néhány változás a szereplők iránti érzéseimben (Mat egyre jobban tetszik, Egwene egyre jobban irritál,), néhány szereplő viszont változatlanul kedvenc (Thom és Siuan Sanche). És teljesült, amiben reménykedtem – de ez akkora spoiler lenne, hogy…

NEm lehet ezt a kötetet önmagában értékelni, ez a Gyülekező Fellegek szerves része, folytatása, kissé tükörregénye. A szálak összeérnek és közeleg az Utolsó Csasta, a z Árnyéák megindul. Bár némelyik szolgája mlg fondorlatos terveket sző az aes sedai-ok, vagy éppen Perrin ellen, valójában a Sötét úr és a Sárkéány küzdelme ez, amit nagyon jól lehet érzékelni. Gyorsabb, lendületesebb a kötet, mint a korábbiak, Hatalmas csata dúl Északon és Ostrom alá kerül a Fehér Torony is. Utóbbi szimultán Perrin farkasálombeli küzdelmével nekem az egyik legemlékezetesebbb ütközet, amit fantasyban olvastam, mégis mind felvezetés az utlsó kötethez.
Tetszett, hogy Rand felemelkedett, szinte földöntúli bölcsességgel és tudással szereli le a folyton őt irányítani akarókat és old meg konfliktusokat. Perrin karaktere révbe ért, elfogadja, hogy nem menekülhet sorsa elől, miszerint hadvezér lesz, de a legjobban megintcsak Mat sztorija tetszett, különösen a végső kalandja, ami szintén páratlan elemi erejű fantasy küldetés. Az aes sedaiokat és kissé Elayne -t is azionban kezdem úgy érezni, hogy csak megnehezítik Rand dolgát, mint segítik. Tény, hogy Andor királynőjének küzdelmei a trón megszilárdítása érdekében ügyes és nagyon szépően felépített politikai machinációk, amelyek sokat emeltek Elayne addig karakterén.
A végső jelenet pedig nekem ott lesz a kedvenceim között ebből a sorozatból, elemi erejű, magasztos, epikus, amilyennek egy high fantasynak kell lennie.

A könyvön érezhető, hogy nem folytatás, hanem az előző könyvvel megegyező könyv egy darabja. Újabb nagyon jó könyv. Ezúttal Rand kevesebb szerepet kapott, mivel ez a kötet, gyakorlatilag az előző kötettel van párhuzamban. Aki olvassa ne lepődjön meg, Perin története egy kicsit le van maradva a többiekéhez képest, de itt behozza a lemaradást. Ő is elfogadja a sorsát, amit Mat és Rand már korábban megtett és igazi vezér válik belőle.
A könyvben van egy várostrom északon és van egy nagyobb csata délen is. Küzdelem van Tar Vallon városába és Mat is belecseppen két harci jelentben.
Az utolsóban azért sajnáltam, nem ússza meg veszteség nélkül. Így nem leszünk híján izgalmaknak és akciónak. A következő könyv az utolsó csata…

Míg a lezáró trilógia első része – a Gyülekező fellegek – mintegy bevezetőként szolgált, és a sztori maga igazából nem sokat haladt előre, addig ebben a kötetben egymást érik a történések. A kontinens szinte valamennyi országában, változatos helyszíneken tartózkodó – és közben gyakran Utazó – rettentő sok szereplő, és több nemzet komplett seregének történetét ismerhetjük meg ebből a részből. A Szemégetővel vívandó Utolsó Csata előtti seregösszevonásig az egymagában vaskos trilógiaként is helytálló könyv jó néhány fantasztikus csúcspontot tartogat a számunkra. Unatkozni egy percig, egy oldal erejéig sem lehet rajta sehol, itt nincs üresjárat, vagy kicsit is érdektelenebb mellékszál. Nagyszabású, hősies és elkeseredett, százezreket megmozgató ütközet, vagy egy az egy elleni párbaj több is elfért benne. Intrikát és cselszövést keresnénk inkább? Az aes sedai-ok központja, Tar Valon eddig sem fukarkodott a játszmákkal, ahogy ezúttal sem. Amennyiben klasszikusabb, kalandozó-partis részekre vágynánk szörnyekkel és emberidegen lényekkel, úgy egészen a Ghenjei-toronyban játszódó részekig kell ugyan eljutni, de panaszunk addig sem lehet. Ennyi női és férfi szereplő mellett pedig már csak statisztikailag is valószínű, hogy a romantikus részek sem maradhattak ki. Nem is maradtak, de szerencsére a hangsúly a nemek nézőpontja közti különbözőségekre és az egymás melletti elbeszélésre került a lányregényekből ismerős rózsaszín felhőről, ráadásul Mat és Perrin mesterek témához való egyedi hozzáállása miatt még némi humor is került az egyébként nem túl vidám történetet elmesélő könyvbe. Amit a fantasy zsánere képes volt magából kitermelni dicsőséges kialakulása óta, az nem hiányzik ebből a könyvből.

Bővebben:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2013/03/robert-jorda…

Imádtam minden sorát! Egyre jobban felgyorsulnak az események, ahogy közeledünk az Utolsó Csatához! Sanderson stílusa nagyon jót tett a sorozatnak (bár eddig is imádtam). Nagyon élvezhető volt végig, szinte nem is voltak holtvágányok a könyvben, minden szál izgalmas és megunhatatlan volt. Sajnáltam, hogy Rand kevesebb szerepet kapott ebben a részben, Perrin valahogy nem a szívem csücske, de nagyon jók voltak az ő részei is, szerencsére igazi vezérré nőtte ki magát. Mat-et még mindig imádom, csak sajnálom, hogy nem volt közös része Tuonnal, vártam, hátha összefutnak megint a szálak.
Aviendha része izgalmasra sikeredett ,mindenképpen egy olyan szál, amivel (ha megnyerik) az Utolsó Csata után foglalkozni kell a megmaradt szereplőknek, kíváncsi leszek, hogy lesz ez megoldva!
A női karaktereket néha jól megráztam volna, olyan idegesítően viselkedtek! :D Miért kell azt hinniük, hogy a férfiak gondolkodásra képtelenek???
Remek csatajelenetek, emlékezetes és borzongató pillanatok, kicsit sajnálom, hogy nemsokára vége lesz a sorozatnak, már előre szomorú vagyok, ugyanakkor nagyon is izgatott! :)

Ez nem annyira folytatás, mint inkább az előző könyv kiegészítője. Míg ott minden Randról szólt elsősorban, itt inkább mindenki másról. Sok cselekmény az előző könyvvel párhuzamosan játszódik. Jól látszik, hogy a történet szálai már annyira kuszák, hogy csak két könyvbe fért bele…

Ahogy fogyott az oldal, úgy izgultam, hogy a végén Mat mégsem jut be a toronyba még ebbe a könyvbe, csak a következőben. De aztán az író megkegyelmezett nekünk. :)

Közeledünk a fináléhoz, már annyak nyitányába kerülünk a könyvben. A történet szálai kezdenek újra összefutni, egyetlen nagy fonattá. Hőseink fejlődése is a sok-sok és nem is rövid könyv után kezd kiteljesedni, mindenki belebújik az Utolsó Csatában játszandó szerepébe. Az Utolsó Csata, ami már a küszöbön van. A világ meg-megremeg, kezd kifordulni magából, a Minta is már foszladozik, közeleg egy korszak vége, ahogy a próféciák is megjósolták. Bár az is lehet, hogy ezek a jelek nem a Csata előfutárai, hanem már maga az Utolsó Csata. A vihar első esőcseppjei, de ezt senki nem tudhatja. A következő, utolsó részben minden eldől.

Ha lehet még fokozni a hangulatot, Brandon Sandersonnak most is sikerül. Robert Jordan szabad szálait elvarrja, úgy, hogy közben érdekes, pörgős, és ha kell, érzelmi hullámvasútra is ülteti az olvasót. Ha valaki ennél a résznél hagyja abba a sorozat olvasását, annak nincs szíve, vagy valami megmagyarázhatatlan tragédián esett át, ami megakadályozza a tovább olvasásban, itt már tényleg lehetetlen abbahagyni.

A Gyülekező Fellegekhez hasonlóan elképesztően jó könyv.Lebilincselő, ahogy az Utolsó Csatához közeledve az író egyre jobban összevonja a szálakat. Terjedelemben meghaladja az előző könyvet, de ezen nincs mit csodálkozni, mert események is történtek bőven.
Rand személyisége óriási változáson ment keresztül, és ez messzemenőkig pozitívabb színben tüntette fel az Ujjászületett Sárkányt. Élvezet volt olvasni róla, végre lehullott a gőgös álarca, és megbékélt a belsejében lakozó Lews Therin Telamon-nal.
A másik két ta'veren, Perrin és Mat sem tétlenkedett. Perrin részéről sokszor nehézkes volt olvasni a farkasálomban zajló jeleneteket, viszont az ifjú kovács is levetkőzte korábbi gátlásait, és vezetőként néz majd szembe az elkövetkezőkkel. Itt kell megjegyeznem, hogy Jordan ill. Sanderson zseniálisan vezette vissza a fehérköpenyeket a történetbe.
Mat megküzd az őt régóta kísértő démoni teremtménnyel, fegyvereket gyárt, mindemellett pedig mentőakcióra készül egy fogságban lévő barátjáért. A Ghenjei Toronnyal kapcsolatos részekre hamarabb számítottam, de így is izgalmasak voltak az ottani történések, és a teljes sorozat egyik legpozitívabb kicsengésű részét adták.
Egwene megszilárdítani igyekszik hatalmát a Fehér Toronyban, mindeközben pedig meg kell birkóznia a Tengeri Nép és a Tudós Asszonyok elvárásaival, valamint az Álmok Világában és a valóságban lesben álló gyilkosokkal. Egwene része is végig izgalmas volt.
Talán Elayne-el történt a legkevesebb, az ő részéről a cairhieni politikai csatározások csak azért nem fulladtak unalomba, mert szerencsére csak egy fejezet foglalkozott ezzel.
Az Utolsó Csata közel. A befejező kötet eldönti, az emberiség készen állt e rá vagy sem. Sanderson továbbra is zseniálisan folytatta a könyvet, le a kalappal előtte.