A ​káosz ura I-II. (Az Idő Kereke 6.) 88% 81 csillagozás

Mindig meglepődök, hogy mennyire kevés értékelés van az Idő Kereke sorozathoz, holott alap-fantasy. Nyilván a hossz és a méret elriasztó tényező, emellett alapvetően ez egy régi vágású, old-school,fantasy, Jordan pedig az utolsó, közösségi média előtt megmaradt dinoszaurusz volt. Remélem, ha legalább annyit elérek, hogy más is olvassa el ezt a regénysorozatot, aki szereti a fantasy-t, mivel méltatlanul alulértékelt.
A hatodik részhez érkezve már ismeri az olvasó Jordant, tudja mire számíthat, de tény, hogy erre a részre nagyon ráfért volna egy jó szerkesztő. Majd ezer oldal, de nem sok történés. A negatívumokkal kezdem, mivel hihetetlenül hosszú, gyakran száz oldalakon nem történik érdemleges esemény, és oldalakon fejtegeti a szereplők gondolatait, melyek közül nem egy egy 16 éves iskolás lány érettségével vetekszik. Részletes ruhaleírások ismételten és alapvetően olyan, mintha mindent leírna, amelyet más írók csak egy bekezdésben letudnak. Behoz olyan szereplőket, akiket 300 oldallal korábban elhagyott, vagy 3 könyvvel korábban, szóval gyakran kell lapozgatni. Idegesítő nekem Elayne és Egwene is, és gyakran az egész Aes sedai rend is, mert nagyon folyamatosan az irányításon megy a harc, mindenkit irányítani akarnak, de kötve hiszem,hogy ilyen gőggel és beképzeltséggel ez sikeres volna, szerintem nagyon messze lennének a világtól.
Ami viszont mesteri, az a világleírás, szinte élőve varázsolja Jordan, bvár gyanítom, hogy a középkorról a szerepjátékokból szerezte ismereteit, ennyi fogadó nem volt egy városban és korántsem volt ennyire jelentősek. Ugyanakkor a világ aprólékosan kidolgozott, és érződik, hogy alaposan átgondolt. Tetszettek, hogy olyan váratlan húzásai vannak, ami mindig bonyolítja az alapállást, külön kiemelem az ashamanokat és ismét az aieleket, akik igazán egyedi hangulatot kölcsönöznek a világnak. A mágia férfi-nő megbontása, különbsége ötletes és aranyos, ahogy a mindennapos férfi nő kapcsolatokból származó konfliktusainkat beleszövi a meséjébe.A vége nagyon izgalmasra és epikusra sikeredett, csak kissé rövid volt a csataleírás az én ízlésemnek. Jobb könyv lett volna, ha fele ilyen hosszú, de jól megágyaz a következő köteteknek.

Azt hiszem, kicsit pihennem kell a következő kötet előtt. Vagy nem is én fáradtam el, hanem a történet? Mert persze, itt is van izgalom bőven, de azért az ezer oldal jelentős részét fölösleges dolgok teszik ki. Eddig élveztem a részletes leírásokat, de azért ennyi oldalt szánni az álmokban viselt ruhákra… ez kicsit időpazarlásnak tűnik. Ha már ennyire részletezni akart, inkább az aiel szokásokat feszegette volna – azok azért nem igazán világosak (bár van még hátra néhány kötet…). A szereplők nem sokat változtak, Mat változatlanul idegesítő, Perrin továbbra is kedvenc, a három lány viszont egyre inkább aes sedai – annak minden (számomra) hátrányával. Egyáltalán ez az állandó hatalmi harc, ami még jó darabig nem fog eldőlni, ez már kicsit untat. De végleg nem hagyom abba, dehogy!

Vér és véres hamu!
Nagyon remélem, tényleg túl vagyok a nehezén és a további köteteknél a cselekmény kerül már előtérbe…Persze világépítésből csillagos ötös, egy ogier sem csinálta volna jobban. Viszont a karakterek…főleg és szinte kizárólag a nők. A Fényre! Ennyi idegesítő, arrogáns, kerékkötő némbert! Néha olyan érzésem volt, hogy szegény Jordan akaratlanul egy antifeminista szatírát írt. :)
Hogy konkrétan erről a részről is mondjak valamit: az utolsó száz oldal mentette az előző ezret. Nagyon megkínlódtam vele, de folytatni fogom…egyszer…majd…

Na most komolyan elgondolkoztam a sorozat abbahagyásán. Még öt rész (vagyis kilenc-tíz kötet) van hátra, plusz egy előzmény, és ha a jelenlegi tendencia folytatódik, a történet előnyei nem fogják ellensúlyozni a hátrányokat.

Mert hiába van egy tök jó háttérvilág és néhány szimpatikus szereplő, ha a többi karakter folyamatosan azon nyűglődik, hogy hogyan tudná irányítani az összes többit (együttműködés helyett), és milyen hülye meg beképzelt mindenki más rajta kívül, illetve a szerző is teljesen fölöslegesen húzza rétestészta módjára a sorozatot, baromira nem történik semmi értelmes oldalak százain át. És itt nem arra gondolok, hogy folyamatosan pörögnie kéne az akciónak, az is marha unalmas lenne ekkora terjedelemben (lásd Death Note manga, ahol tizenkét köteten keresztül próbálják fönntartani ugyanazt a feszültségszintet), hanem arra, hogy hiába van valakinek ezer ötlete, hiába hiszi valaki azt magáról, hogy nagymestere az érzelmek ábrázolásának, nem kéne mindent kritika nélkül beleömleszteni egy amúgy használható történetbe csak azért, hogy dupla kötetekben lehessen utána kiadni. A szerző mell- és büntetésfetisizmusa is hasonlóan unalmas már tizenkét kötet után. Bár kétségtelen, hogy a tizenéves kamaszoknak még biztos sokat számít, hogy minden nőnemű fő- és mellékszereplő előbb-utóbb ruházatát (vagy legalább annak felét) veszti teljesen funkciótlanul, és nincs olyan főszereplő, akit hasonlóan fölöslegesen ne vernének el változatos (időnként mágikus) eszközökkel, abban nyilvánvaló örömöt lelve feljebbvalói vagy foglyul ejtői, gyakran kombinálva a két jelenséget.

Arra azért arra kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de nincs kedvem végigtolni a maradék könyveket. Lehet, hogy csak simán ki kéne hagynom néhány részt és folytatni az utolsóval… (azt, hogy „utolsóval”, miért húzza alá a helyesírás-ellenőrző?)

A szokásosat hozta, részletes leírásokat egy nagyon érdekes és nagyon aprólékosan felépített világról, a végére besűrűsödő történettel. Nekem kicsit sok volt már a csíkok jellemzése a nemesi kabátokon, sose gondoltam volna, hogy erről a témáról ennyit lehet írni.

Mindent összevetve érdemes volt átrágni magam rajta. Jó volt viszontlátni Perrint, és én Egwene karrierjének kifejezetten örültem. Loial még mindig a legkalandvágyóbb ogir akit csak ismerünk, kész szerencse, hogy az új utazási szokásoknak hála a sorsa kicsit lemaradt mögötte.

Olvasástechnikailag örültem neki, hogy elmaradtak az öten ötfelé tipusú hosszas vonulások, így kevesebbet kell a térképeket forgatni. Cserébe egyre nehezebb visszakeresni szereplőket, mind a lexikon, mind a netes keresők spoileresek, az ais sedaioknál szinte azonnal kiadják, ha valaki két színhez is tartozik.

A 6. kötethez érve megfáradtak a hősök, érezhetően a történet, de még én is.
A nagy küzdelmek, és számtalan fordulat és esemény után, valamint az egész kötetet végigkísérő tikkasztó hőség minden és mindenki piheg. Túl sok fejlemény nem esik meg, viszont az a kevés igen nagy horderejű, ami haladásra is késztet az olvasással. Bár néha az odavetett konc is már kezd kevésnek tűnni. Viszont az utolsó 100-150 oldal, mint eső a pusztának, további érdeklődéssel tölt fel, így a következő résznek felfrissülve lehet nekikezdeni.

Mire idáig jutottam a sorozattal, nem gondoltam, hogy lehet még fokozni. A világot egyre jobban megismerjük, egyre több karakter nő a szívünkhöz, és persze megint sok új rejtéllyel találkozunk. Nem lehet eléggé dícsérni az írót, remélem, az ígért megfilmesítésből hamarosan lesz valami.

Nos… őszintén szólva többet vártam ettől a kötettől. Bár Egwene szála végig érdekes volt, Mat és Perrin továbbra is a kedvenceim – igaz, egyikük se szerepelt túl sokat –, és az utolsó kb. száz oldal nagyon izgalmas.
Ami a szereplőket illeti, Nynaeve ezúttal szokatlanul normális volt önmagához képest, legalábbis többnyire; cserébe viszont Elayne lett olykor kifejezetten bosszantó (de lehet, hogy csak azért tűnt így, mert pont Mattel játszadozott).
Taim: egyelőre hajlamos vagyok egyetérteni Lews Therinnel.
Rand: amikor inkább Rand, mint Sárkány, akkor eléggé rendben van és kedvelem is (kész szerencse Min jelenléte, mert ő épp ezt az oldalát hozza elő), de fordított esetben gyakran túlzásba viszi és borzasztó(an idegesítő) tud lenni – és hibázik, például azzal, hogy ilyen könnyelműen kezeli a tengeri nép ügyét.
Az aes sedai-okból pedig kezd kicsit sok lenni – mennyiségre is, hozzáállásra is.