Madison ​megye hídjai (Madison megye hídjai 1.) 87% 252 csillagozás

Bakker! Most vérzik a romantikus kis szívem, és zokog a lelkem. A történet egyszerre gyönyörű és fájdalmas. Négy nap nagyon rövid, szinte egy pillanat az ember életében, mégis olyan felejthetetlen Francesca és Robert számára, hogy még évtizedekkel később is meghatározó emléket jelentett számukra az együtt töltött idő.

Nagyon felhúzott ez a regény. Jó, lektűr, ezt tudtam, nagy elvárásaim nem voltak. De azt inam szakadtáig sem vagyok képes megérteni, hogy a romantikára (???) kiéhezett közönség miért mindig az ilyen balladai hangvételű, kínkeserves lemondástörténetekért van oda? Mi abban a romantikus, hogy az egyetlen, megismételhetetlen, pótolhatatlan életünket semmibe véve, sosem kért és ráadásul értelmetlen önfeláldozások sorozatával tönkretegyük magunkat és azt, akit állítólag a legjobban szeretünk? Ezt vitatni nem is érdemes, főszereplőnk hülyeséget hülyeségre halmoz és ez valamiért nagyon megható. Hát nem az. Dühítő. De legalább született belőle egy írás, ami állítólag kárpótolja az embert közhelyszerű olvasmányaiért. Ennél nagyobb közhely, mint a Madison megye hídjai, nem is kell. Balladai félhomály, ábrándozó szerelem, magányos lelkek, soha be nem teljesülő vágyak ésatöbbi – valóban nagyon különleges. Persze, én vagyok a hibás, mindig elfelejtem, hogy mindenki életében több a csalódás, a lemondás, mint a boldogság s a beteljesült szerelmekről nem lehet könyveket írni.

Ez a történet szenvedélyes és egyben fájdalmas is.
Szerintem meg kell érni ahhoz, hogy értékelni tudjuk.
És itt nem a felnőttkor küszöbére gondolok, hanem jó negyvenesnek kell legalább lenni.
Egy Isten háta mögötti vidéken nem gyakori, hogy betér egy éppen egyedül lévő asszonyhoz egy átutazó fényképész, hogy aztán pár napra felborítsa azokat a szabályokat , amik szerint eddig élt. Aztán 4 nap múlva továbbáll, az asszony pedig éli az addigi életét.
Az emlékek megmaradnak, egész életében, de a családját nem hagyhatta ott, ezt diktálta a lelkiismerete.
A vége keserédes, ennyi volt, nincs tovább,sosem gondolta volna, hogy a férfinek milyen sokat jelentett…

Azért is szeretem a molyos tagokat, mert eszembe juttatnak olyan könyveket, amik már több mint 10 éve a polcon vannak, de tolódnak, tolódnak, soha nem kerülnek a kezem ügyébe.
Aztán valaki felhívja rá a figyelmed, hogy az mennyire jó könyv, emeld le a polcról, nyisd ki, olvasd el!
Megteszem és tényleg csodás! Néha elgondolkodom, hogy nem csöpög már a történet a sok romantikától, de nem! Ez a könyv gyönyörű, szenvedélyes és fájdalmas. Nekem való, a 40 évhez közeli romantikus lelkemnek.

Megadom magam a kötelesség vs sírig tartó szerelem történetének és elismerem, hogy szép volt.

Picit bajban vagyok ezzel az értékeléssel, mert láttam már a filmadaptációt, meg egyéb feldolgozást is az évek alatt, és csak ezek után olvastam most el a könyvet. off
Azért nem töröm össze magam a romantikus könyvekért, mert a legtöbb nekem túl nyálas. Nem tudom szebben kifejezni, nem is akarom. :) Ez se gyulladt volna meg a napon. Mégis egy ötletes és szépen megírt történet volt. Voltak mélységei. Jó, nem nagyok, csak olyan éppen akkorák, hogy kicsit jobbat dobbanjon a szív, vagy kijöjjön egy sóhaj, ilyesmi. Tetszik a sorsuk spoiler. Külön szépnek találtam Kincaid olyan vonásait, amik a filmben nem jöttek át, hogy hogyan látta őt Francesca. És a legjobb, hogy Kincaid költőisége és különcsége testet öltött a Z-dimenzióban.
Irodalmilag nem egy említésre méltó munka, szóval azt most hagyjuk. :)

Ez megint olyan könyv, amiről elsősorban a film jut eszembe. Imádom! Úgy a szereplőket, mint a sztorit. Értékelés helyett talán többet mond a versem, amit épp ez a film ihletett.

Reflexió egy film nyomán

… és ahogy Eastwood mondta:
ilyen bizonyosság csak egyszer
adódik az életben. És hiszem,
mondhatta volna másként –
de sose mondhatta volna szebben.
Hisz´ ma már tudom, ezt kerestem,
mindig ezt kutattam a szemekben,
ezt a semmivel össze nem téveszthető,
felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,
hogy valakinek a bizonyosság
Én vagyok!
De Te is csak biztonságra vágysz
és ölmelegre, örökké utánad
kapó, ismerős kezemre,
csöndre, ha zaj van,
rokonra bajban,
hogy mint kés a vajban,
mindig minden a helyén legyen,
precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.
[…]
… Forog a film, Eastwood
átsétál a jeleneten, és én
újra magamba temetem a kérdést:
leszek-e még Neked vagy bárki másnak
a cáfolhatatlan, konok bizonyosság…

Többször olvastam már a könyvet. Mindig sírok az utolsó 50 oldalon.
Annyira szép, és magával ragadó történet. Egyszerű, rövid, mégis annyira tömény. Gyönyörű (felnőtt!) érzelmek.

Hangoskönyv, zseniális így is. Utána megnéztem újból a filmet, és még mindig az a legjobb.

A könyv háromnegyedéig biztos voltam benne, hogy ez egy meseszépen megírt, romantikus történetbe ágyazott útkeresős regény, de az utolsó oldalakon valahogy túl dagályossá váltak az érzelmek. Romantikus epekedés harminc év távlatából egy olyan pasi után, akit a női főszereplő mindössze néhány napig ismert, na persze.

Robert és Franceska életkora miatt kicsit nehezemre esett beleélni magam a regénybe (nézzétek el nekem, még csak a huszas éveimben járok, így a filmes borítókon szereplő őszülő pasiról véletlenül sem a romantika jutott eszembe), de a tetszetősen gördülékeny stílus mindenért kárpótolt. Azt mondják, a Madison megye hídjai lektűr, és mint tudjuk, ennek a jelzőnek van némi pejoratív felhangja a klasszikus szépirodalommal szemben, én viszont azon a véleményen vagyok, hogy inkább írjon valaki egy jó hangulatú lektűrt, mint unalmas és sótlan, de igazi szépirodalmat. A szépirodalmiság önmagában nem elég, főleg, ha ilyen regények állnak vele szemben.

Egy kicsit rátérek arra, miért vontam le fél csillagot az értékelésemből. Habár abszolút meg tudom érteni Franceska kalandját ezzel a semmiből jött, izgalmas(?) férfival, szerintem a kötet végén jobban ki kellett volna domborítani a rosszul megválasztott élet felismeréseit. Robert jelentette azt a bizonyos másik életet, amit Franceska szívesebben élt volna meg a tanyagondozás és érzelemmentes házasság helyett, de pontosan ezért úgy éreztem, sokkal nagyobb hangsúly van a döntések szerepén, semmint a férfi szerelmén. Az csak a löket, sőt, Robert maga is csak egy metafora az egész regényben, tehát számomra logikusabb lett volna, ha Franceska erről mereng a történet végén ahelyett, hogy milyen klassz volt a konyhaasztalon dugni harminc évvel ezelőtt. Mert nagy vonzalom ide vagy oda, tulajdonképpen egy olyan férfiről beszélünk, akit nem is ismert, és nem érzem, hogy hiteles dolog évtizedekig őrizgetni a holmijait, kutatni utána, pláne nem azt állítani, hogy ez az a szerelem, ami csak egyszer adatik meg az életben.

Ugyan már, ennyi idő alatt beleszeretni sem lehet idegenbe, maximum a róla szőtt ábrándképbe és a mögé képzelt lehetőségekbe – Franceska pedig ezt tette. De azért tényleg szép történet, amit kár lett volna kihagyni az olvasmánylistámról, a fenti kritikámon túl ugyanis nagyon tetszett.