Madison ​megye hídjai 87% 218 csillagozás

Bakker! Most vérzik a romantikus kis szívem, és zokog a lelkem. A történet egyszerre gyönyörű és fájdalmas. Négy nap nagyon rövid, szinte egy pillanat az ember életében, mégis olyan felejthetetlen Francesca és Robert számára, hogy még évtizedekkel később is meghatározó emléket jelentett számukra az együtt töltött idő.

Nagyon felhúzott ez a regény. Jó, lektűr, ezt tudtam, nagy elvárásaim nem voltak. De azt inam szakadtáig sem vagyok képes megérteni, hogy a romantikára (???) kiéhezett közönség miért mindig az ilyen balladai hangvételű, kínkeserves lemondástörténetekért van oda? Mi abban a romantikus, hogy az egyetlen, megismételhetetlen, pótolhatatlan életünket semmibe véve, sosem kért és ráadásul értelmetlen önfeláldozások sorozatával tönkretegyük magunkat és azt, akit állítólag a legjobban szeretünk? Ezt vitatni nem is érdemes, főszereplőnk hülyeséget hülyeségre halmoz és ez valamiért nagyon megható. Hát nem az. Dühítő. De legalább született belőle egy írás, ami állítólag kárpótolja az embert közhelyszerű olvasmányaiért. Ennél nagyobb közhely, mint a Madison megye hídjai, nem is kell. Balladai félhomály, ábrándozó szerelem, magányos lelkek, soha be nem teljesülő vágyak ésatöbbi – valóban nagyon különleges. Persze, én vagyok a hibás, mindig elfelejtem, hogy mindenki életében több a csalódás, a lemondás, mint a boldogság s a beteljesült szerelmekről nem lehet könyveket írni.

Ez a történet szenvedélyes és egyben fájdalmas is.
Szerintem meg kell érni ahhoz, hogy értékelni tudjuk.
És itt nem a felnőttkor küszöbére gondolok, hanem jó negyvenesnek kell legalább lenni.
Egy Isten háta mögötti vidéken nem gyakori, hogy betér egy éppen egyedül lévő asszonyhoz egy átutazó fényképész, hogy aztán pár napra felborítsa azokat a szabályokat , amik szerint eddig élt. Aztán 4 nap múlva továbbáll, az asszony pedig éli az addigi életét.
Az emlékek megmaradnak, egész életében, de a családját nem hagyhatta ott, ezt diktálta a lelkiismerete.
A vége keserédes, ennyi volt, nincs tovább,sosem gondolta volna, hogy a férfinek milyen sokat jelentett…

Megadom magam a kötelesség vs sírig tartó szerelem történetének és elismerem, hogy szép volt.

Azért is szeretem a molyos tagokat, mert eszembe juttatnak olyan könyveket, amik már több mint 10 éve a polcon vannak, de tolódnak, tolódnak, soha nem kerülnek a kezem ügyébe.
Aztán valaki felhívja rá a figyelmed, hogy az mennyire jó könyv, emeld le a polcról, nyisd ki, olvasd el!
Megteszem és tényleg csodás! Néha elgondolkodom, hogy nem csöpög már a történet a sok romantikától, de nem! Ez a könyv gyönyörű, szenvedélyes és fájdalmas. Nekem való, a 40 évhez közeli romantikus lelkemnek.

Ez megint olyan könyv, amiről elsősorban a film jut eszembe. Imádom! Úgy a szereplőket, mint a sztorit. Értékelés helyett talán többet mond a versem, amit épp ez a film ihletett.

Reflexió egy film nyomán

… és ahogy Eastwood mondta:
ilyen bizonyosság csak egyszer
adódik az életben. És hiszem,
mondhatta volna másként –
de sose mondhatta volna szebben.
Hisz´ ma már tudom, ezt kerestem,
mindig ezt kutattam a szemekben,
ezt a semmivel össze nem téveszthető,
felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,
hogy valakinek a bizonyosság
Én vagyok!
De Te is csak biztonságra vágysz
és ölmelegre, örökké utánad
kapó, ismerős kezemre,
csöndre, ha zaj van,
rokonra bajban,
hogy mint kés a vajban,
mindig minden a helyén legyen,
precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.
[…]
… Forog a film, Eastwood
átsétál a jeleneten, és én
újra magamba temetem a kérdést:
leszek-e még Neked vagy bárki másnak
a cáfolhatatlan, konok bizonyosság…

Évekkel ezelőtt olvastam. Akkor közömbös voltam vele kapcsolatban, egy történet, egy élet amivel nem értek annyira egyet. Könyvtári példány volt, nem gondolkodtatott el.
Aztán láttam újra a filmet. Megértettem miért döntött így Francesca.
Újra olvastam a könyvet és megtaláltam azt a kis pluszt amitől kedvenc lett.
Tipikusan olyan könyv , ami teljesen más huszon és harminc évesen.
Egyetlen mondatával nem értek egyet. Nem mondanék olyat a gyerekeimnek , hogy nem találnak még egy olyan embert , aki olyan különös erővel bírjon , ami Robert Kincaidban megvolt.
Úgy fejeztem volna ki magam, hogy remélni tudom, hogy egy napon átélhetik azt, amiről próbálok írni nekik, és tiszta szívemből kívánom éljék meg ezt a fantasztikus érzést.

A könyv háromnegyedéig biztos voltam benne, hogy ez egy meseszépen megírt, romantikus történetbe ágyazott útkeresős regény, de az utolsó oldalakon valahogy túl dagályossá váltak az érzelmek. Romantikus epekedés harminc év távlatából egy olyan pasi után, akit a női főszereplő mindössze néhány napig ismert, na persze.

Robert és Franceska életkora miatt kicsit nehezemre esett beleélni magam a regénybe (nézzétek el nekem, még csak a huszas éveimben járok, így a filmes borítókon szereplő őszülő pasiról véletlenül sem a romantika jutott eszembe), de a tetszetősen gördülékeny stílus mindenért kárpótolt. Azt mondják, a Madison megye hídjai lektűr, és mint tudjuk, ennek a jelzőnek van némi pejoratív felhangja a klasszikus szépirodalommal szemben, én viszont azon a véleményen vagyok, hogy inkább írjon valaki egy jó hangulatú lektűrt, mint unalmas és sótlan, de igazi szépirodalmat. A szépirodalmiság önmagában nem elég, főleg, ha ilyen regények állnak vele szemben.

Egy kicsit rátérek arra, miért vontam le fél csillagot az értékelésemből. Habár abszolút meg tudom érteni Franceska kalandját ezzel a semmiből jött, izgalmas(?) férfival, szerintem a kötet végén jobban ki kellett volna domborítani a rosszul megválasztott élet felismeréseit. Robert jelentette azt a bizonyos másik életet, amit Franceska szívesebben élt volna meg a tanyagondozás és érzelemmentes házasság helyett, de pontosan ezért úgy éreztem, sokkal nagyobb hangsúly van a döntések szerepén, semmint a férfi szerelmén. Az csak a löket, sőt, Robert maga is csak egy metafora az egész regényben, tehát számomra logikusabb lett volna, ha Franceska erről mereng a történet végén ahelyett, hogy milyen klassz volt a konyhaasztalon dugni harminc évvel ezelőtt. Mert nagy vonzalom ide vagy oda, tulajdonképpen egy olyan férfiről beszélünk, akit nem is ismert, és nem érzem, hogy hiteles dolog évtizedekig őrizgetni a holmijait, kutatni utána, pláne nem azt állítani, hogy ez az a szerelem, ami csak egyszer adatik meg az életben.

Ugyan már, ennyi idő alatt beleszeretni sem lehet idegenbe, maximum a róla szőtt ábrándképbe és a mögé képzelt lehetőségekbe – Franceska pedig ezt tette. De azért tényleg szép történet, amit kár lett volna kihagyni az olvasmánylistámról, a fenti kritikámon túl ugyanis nagyon tetszett.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miként tudnám ezt a történetet „könyvként” értékelni. Végül arra jutottam, hogy egészen röviden… Nem lett a kedvencem. Az elején még tetszett a stílus, de aztán eljött egy pont, ahol sok lett a túlírt képekkel, jelenetekkel, és ez számomra a történet rovására ment. Ennek ellenére nem tartom rossz olvasmánynak. Talán ott van a „hiba”, hogy korábban láttam a filmet, ami tökéletesen jelenítette meg a cselekményt és apró részleteit úgy, hogy igazán szíven üssön. Clint Eastwood – vagy maga a film mint műfaj? – jó érzékkel „gyomlálta ki” azokat a dolgokat, amelyek a könyvben számomra elvették a történet élét, valóságosságát. (Színházban is láttam nemrég, ott viszont túl személytelen és rideg lett számomra a végeredmény, tehát még egy pont Eastwoodnak és a filmnek.) Azért mindezeken túl mégis azt mondhatom, soha rosszabb romantikust!

Na ez az a könyv,amit ha nem be vagyok zárva 5 órára a kocsiba, akkor soha nem ˇolvasom" el. Így viszont hallgattam,jobb volt mint a szlovén rádió:)De..nem az én könyvem…filmet újra fogom nézni,tudom,hogy nagy szám volt ez régen,de így olvasva a könyvet nem tudom miért… @Csenga értékelésével tökéletesen egyet értek..:)Helyettem is leírta mit gondolok.