Lángoló ​hídfő 8 csillagozás

Robert Jackson: Lángoló hídfő Robert Jackson: Lángoló hídfő

Az 1940. évi francia összeomlás kétségkívül leglátványosabb epizódja a „dukerque-i csoda” néven ismert hadművelet, amikor 338 226 katonát sikerült áthajózni a La Manche-csatornán, a lángoló hídfőből az angol kikötőkbe.
Igaz, hogy a megmenekült brit és francia katonák nehézfegyverzete a németek hadizsákmánya lett, az is igaz, hogy a brit Expedíciós haderő súlyos vereséget szenvedett, bizonyos értelemben a dunkerque-i hadművelet mégis sikernek nevezhető, legalábbis erkölcsi értelemben.
Komoly hadtörténelmi adalékok keverednek az angol szerző művében szemtanúk emlékezéseivel, és ha Sir Winston Churchill azt is mondotta ezekben a vészterhes napokban: „Evakuációkkal nem lehet háborút nyerni” – a „dunkerque-i csoda” mindenképpen Hitler kudarcát jelentette.

Eredeti cím: Dunkirk: The British Evacuation, 1940

Eredeti megjelenés éve: 1976

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Népszerű történelem

>!
Kossuth, Budapest, 1995
190 oldal · ISBN: 9630937980 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Kossuth, Budapest, 1980
210 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630916401 · Fordította: Gy. Horváth László

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Robert Jackson: Lángoló hídfő

Aki a második világháborús szakmunkákat azért olvassa, mert a szövetségeseknek drukkol, annak Franciaország lerohanása meglehetősen deprimáló epizód. Adott egy stratégiailag és taktikailag csúcsra járatott német hadsereg, ami tökélyre vitte a páncélos és légi hadviselés együttműködését, és adott egy szervezetlen, egymással szemben is bizalmatlan, mentálisan a béka feneke alatt lévő francia-brit (és belga! a belgákat mindig kifelejtjük – mondjuk nem csoda) haderő, előbbi pedig olyan egyértelműséggel kapja szét utóbbit, mint Thanos tenné a magyar futballválogatottal. (Képzavar.) Ebben a rettenetben az egyetlen derengő fény Dunkerque, ahol az angoloknak legalább sikerül expedíciós haderejük zömét kimenteni a harapófogóból – erre fókuszál Jackson tanulmánya.

Tény, ami tény, a dunkerque-i evakuáció még akkor is hatalmas logisztikai bravúr volt, ha figyelembe vesszük a német baklövéseket, amelyek lehetővé tették*. A britek nemcsak hadseregük javát tudták átmenteni a háború jobb éveire, de önbecsülésüket és morális tartásukat is sikeresen megőrizték – ennek a londoni csata idején vélhetően nagy hasznát vették. Jelentőségét még úgy is el kell fogadni, hogy a szerző látványosan elfogult a britekkel szemben: amíg a hős angolok, skótok és írek mindig derekasan harcolnak, rendezetten vonulnak vissza és kihozzák a reménytelen helyzetből a legtöbbet, addig a francia tábornokok a horrorfilmek pomponlányaira emlékeztetnek: annyit sikongatnak, hisztiznek, jajonganak, szaladgálnak ide-oda ész nélkül, hogy szinte megkönnyebbülés, mikor végre valaki kibelezi őket. Jackson szemére vethető továbbá, hogy a front eseményeit helyenként zűrzavarosan ábrázolja, de ezt én inkább javára írom, mert hát valóban, a szövetségesek hadviselésének egyik központi jellemzője volt a zűrzavar: a kommunikáció teljes hiánya, az összevisszaság és a felkészületlenség, ami végtelenül megnehezítette a britek dolgát, a franciákat pedig konkrétan taccsra tette**. Az ebből fakadó elementáris káosz – ami szöges ellentéte volt a közmondásos német precizitásnak – ábrázolásában pedig ez a könyv igen plasztikus tud lenni.

A kötet legnagyobb negatívuma – bár pontot nem vonok le érte, végtére is nem Jackson sara – a szerkesztői előszó, amit senkinek nem ajánlanék elolvasásra. Ebben az előszóban a főszereplő a bölcs Sztálin, aki mindent előre lát, mindenre gondol és mindenre felkészül, tiszta zsenialitásból köt megnemtámadási egyezményt Hitlerrel, hogy később annál jobb pozícióból vegye fel vele a harcot. No most 1.) nem kéne esetleg megemlíteni, hogy eme egyezmény keretein belül a szovjetek hogyan rohanták le fegyveresen – persze tisztán elővigyázatosságból, nehogy a nácik tegyék ugyanezt – Kelet-Európa jó részét? 2.) ha Vörös Cár ilyen rohadt elővigyázatos volt, akkor pontosan hogy is kerültek a németek Sztálingrád alá, ami tudvalevőleg rohadt messze van a szovjet határtól? 3.) és egyáltalán: mit keres Sztálin egy Dunkerque-ről szóló monográfiában? Hisz ő akkor éppenséggel Hitler szövetségese volt!

Különben meg viszonylag helyre kis könyv.

* A német baklövéseknek amúgy Jackson nem tulajdonít olyan nagy jelentőséget. Bár ismerteti a legnagyobbat – a német csapatok nem törtek előre Dunkerque felé, hanem egy kulcsfontosságú pillanatban megtorpantak, részben Göring miatt, aki bebeszélte Hitlernek, hogy pusztán a légierővel fel tudja számolni a bekerített briteket –, de hangsúlyozza, hogy a németek eredeti terveiben is ez szerepelt, és amúgy is okkal félhettek attól, hogy elvesztegetik páncélosaikat, ha túl messzire nyúlnak utánpótlási vonalaik. Meg hát simán feltételezhették, hogy a szövetségesek úgysem tudnak elszökni onnan, ahol vannak.
** Pedig – Jackson ezt is meglebegteti – Franciaország német lerohanása abszolút nem volt eleve sikerre ítélve. Kellő agresszivitással és jó időzítéssel a szövetségesek elvághatták volna az előretörő páncélosokat a főerőtől, és ezzel rövidre zárták volna Hitler diadalmas pályafutását. Kár, hogy erre a kommunikáció hiányosságai, illetve a franciák teszetoszasága miatt reális esély nem volt.

14 hozzászólás
Ibanez P>!
Robert Jackson: Lángoló hídfő

„Miután a vonatban elhelyezkedtünk, olyasmi történt, amit sosem felejtek el. Egy katona fölállt, és azt mondta: 'Fiúk, hálát adok Istennek, hogy újra itthon lehetek. De gondoljunk most azokra a cimborákra, akiket odaát hagytunk."”

Az biztos, hogy nem valami olvasmányos könyv a dunquerque-i csatáról. Minden oldalon kismillió adat, hogy hányas számú, melyik nemzetiségű zászlóalj, milyen nevű tábornok-hadnagy-százados-csapatparancsnok stb. irányít, harcol, esik el. Persze nem lehetett csak úgy franciát, vagy angolt írni, hiszen megzavarodott volna az olvasó is, hogy most hogy lehet itt is, meg ott is, de a felgyülemlő adatok nagyon elfárasztják az agyat, most így visszagondolva a kisebb csapatok irányítói közül szerintem Fox-Pitt neve ugrik be és persze Rommelé a másik oldalon, aki ekkoriban még nem tette híressé a nevét.

Szerencsére a könyv harmadától kapunk katonai – sőt a végén civil – visszaemlékezéseket is, ezeket nagyon szerettem, egészen más stílusú volt, mint a száraz adatdobálás ugye Jackson részéről. A könyv eleje nagyon érdekes volt, ahogy rámutatott, hogy milyen ballépések vezettek oda, hogy a német sereg úgymond „simán” átmasírozott a francia földre és bekerítette az angol-francia-belga sereget, ezek egyike egyrészt a kommunikáció teljes hiánya volt, de akkor is a fejemhez kaptam, mikor a különböző nemzetek parancsnokai a megbeszélésen szépen megbeszélték a haditervet, úgy, hogy mindegyik tudta, hogy nem fogja tudni teljesíteni, mert nincs meg az embere/lőszere/ideje, de nem, mindegyik ígérgetett, aztán valamelyik elindult, valamelyik meg eltűnt, mint szamár a ködben és keresgélhették. Elképzeltem azt is, hogy a mai technikával hogyan alakulna egy ilyen hadművelet, a mobiltelefonok, szatelitek, figyelő drónok tömkelege gyakorlatilag a csapatmozgásokat nem is nagyon tenné lehetővé, azonnal tudná a másik, hol van az ellenség és viceversa (ergo vagy tényleg csak gombokat fognak nyomogatni a III-nál a nagyérdeműek, vagy először valaki ledob egy EMP bombát az ellenségre és mehet a menet…).

„…a brit hadsereg e legnagyobb vereségéből sarjadtak azután a későbbi győzelem hajtásai; mert Dunquerque és előjátéka megcáfolta azt a hiedelmet, hogy egy korszerű hadsereg háborút vívhat olyan alapon, amilyen két évtizeddel előbb talán megfelelőnek látszott. Ezt a mitikus hiedelmet már kilenc hónappal előbb el kellett volna taposniuk Hitler tankjainak, amikor átdübörögtek Lengyelországon; de az önelégültség felhőjét nehéz szétoszlatni.”

A könyv a sok név- és számadattól eltekintve tetszett, mert szépen végigviszi az előzményektől a csatán át a kimenekítésig az egész hadműveletet (és azt is megtudhatjuk, honnan kapta a Dinamó-hadművelet a nevét). A fejetlenség elég szépen végigkíséri a hadműveletet, jó példa rá az ejtőernyővel ereszkedő – akármilyen nemzetiségű – pilóták lelövése vagy a torpedótámadás után a sajátjait segítő hajókat kilövő naszád.

„Feltépett hasú lovak mellett haladtunk el, belük ott kígyózott a földön. Halálba merevedett katonák hevertek groteszk pózokban, szemük-szájuk tágra nyitva; alig hihettük, hogy valaha emberek voltak. Ott bukdácsoltam a nedves homokban, és arra gondoltam, milyen szépen temetnénk el ezeket a fiúkat odahaza, virágot kapnának, könnyeket ontanának értük; most meg itt feküsznek, mint az elgázolt kutyák.”

Anton_Gorogyeckij P>!
Robert Jackson: Lángoló hídfő

Tömör, lényegretörő leírása a Dunkerque-i csatának. Tetszett, hogy volt benne pár térkép is, így el tudtam helyezni a leírt hadmozdulatokat.
Ami viszont nagyon nem tetszett, az következik a kiadás évéből is, főleg az előszónál, amit a „szerkesztő” hozott össze. Már csak egy jó Marx és Lenin portrét hiányoltam ebből a részből, annyira… „olyan” volt :D Ami szintén zavaró volt, az Jackson néhány jelzője. Nem tudom, milyen beállítottságú a szerző, mert a neten nem akadtam rá az életpályájára, de az is lehet, hogy a fordítók kontárkodtak bele és az eredeti szöveg nem ilyen. Állandóan támadtak a nácik, meg a fasiszta tankok, meg a náci tábornokok, meg a fasiszta hadmozdulatok… ehh…
Vicces volt szintén, hogy a legkisebb szövetséges ellentámadás is mindig heroikus ellencsapás volt, ami megtizedelte a fasisztákat, aztán meg csak így mellékesen megjegyzi, hogy jah, amúgy teljesen felmorzsolódtak a francia/brit/belga hadosztályok :D De hát a náci/fasiszta hadmozdulatok persze mindig fennakadtak a hősies védők sáncain.. ahha..
Mindezt leszámítva viszont nem volt ez rossz, a Britanniába való sikeres evakuáció leírása kifejezetten tetszett, főleg a brit katonák beszámolói.

Tiger205>!
Robert Jackson: Lángoló hídfő

Nagyon jó könyv, nagyon szerettem olvasni.
Dunkerque – olyan győzelem, ami azért vereség, de az emberiesség nagy próbája volt.
A britek ebből jól vizsgáztak.

Góth_Gergő >!
Robert Jackson: Lángoló hídfő

Egy kicsit száraz, de az eseményeket az elejétől a végéig jól végig lehet követni. Plusz érdekesség volt olvasni a Greyhound csatahajó nevét amiből nemrég film készült. Az utolsó pár oldal leírása pedig szívhezszóló lett.

joy01>!
Robert Jackson: Lángoló hídfő

Merle – Két nap az élet, kicsit más szemszögből.


Népszerű idézetek

Góth_Gergő >!

„ A tengernagyi Hivatal elrendeli, hogy minden 30-100 láb hosszú motoros vízi jármű tulajdonosa mától számítva tizennégy napon belül értesítse járműve adatairól a Tengernagyi Hivatalt, kivéve azokat, akiknek járműveit már igénybe vettük vagy lefoglaltuk.” Nos, így kezdődött: ezzel a szűkszavú rendelettel, amelyet az Admiralitás egyik előrelátó, névtelen tisztje adott ki, s amelyet 1940. május 14-én, kedden a kilencórás hírek után olvastak be a nemzetnek a rádióban. A flandriai csata akkor még csak négy napja tombolt, s bár a németek Sedannál és az Ardennekben áttörtek és jóllehet a holland hadsereget szétzúzták, a Brit Expedíciós Haderő még nem ütközött meg az ellenséggel, és a brit főparancsnoknak, valamint a kormánynak meg sem fordult a fejében a visszavonulás gondolata; de valahol a Whitehall folyosó-útvesztőjében egy tengerésztiszt, akinek a nevét nem jegyezte föl a történelem, előre látta a küszöbönálló sötét napokat, megérezve, hogy a körülzárt hadsereg egyetlen útja a menekülésre a tenger lesz, s megérzése szerint cselekedett.

90. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Richard Collier: Dunkerque homokja
David Jordan: Ardennek: Az első 24 óra
Mary Chamberlain: A dachaui varrónő
Sebastian Barry: Messze, messze
Charlotte Brontë: Villette
Els Beerten: Mind a mennybe vágyunk
Stefan Hertmans: Háború és terpentin
Hugo Claus: Belgium bánata
Alekszandr Polescsuk: A pergamen titka
Oscar Cornelius Heemans: Száz híd között