Ez a regény egy remek alapötletre építő, az istenekkel és a világgal kapcsolatos főbb szálakat ügyesen elvarró írás, amely néhány helyen bicegett a történetszövés és a belső logika tekintetében, de ezeket a hibáit a történet grandiózus és elgondolkoztató fináléja miatt hajlamos vagyok némi elnézéssel kezelni*.
A Lépcsők városa legnagyobb pozitívuma számomra a háttérvilág felépítése és a történetbe való beleszövése volt. A világ az urban-fantasy new weird irányzatának progresszív hagyományainak megfelelően egy elborult ötlettel nyit: itt az istenek az emberek között járnak és hiába kvázi mindenhatók – különösen a híveik szemében –, mégsem sérthetetlenek, sőt, valaki el is pusztította őket, amivel apokaliptikus katasztrófák sorát szabadította el a nemes egyszerűséggel csak „Kontinens”-nek hívott földrészen.
A Kontinens a korábban itt élő és tevékenykedő hat isten jelenlétnek köszönhetően domináns hatalom volt, és népei hosszú időn keresztül imperialista gyarmatosítóként uralkodtak a Szajpur nevű földrész lakóin. Azonban a leigázott nép egy legendássá lett hőse végül megtalálta azt a fegyvert, amely képes elpusztítani az isteneket, és azok teremtményeit, s a történet kezdete előtt jó hetvenöt évvel sorra végeztek is az összes spoiler istennel és rövid, de brutális autodafé során azok megmaradt leszármazottjaival és teremtményeivel is.
Az istenek halálával – különösen Tálhavrásznak, az építőnek a pusztulásával –, a Kontinensen végigsöpör a Villanás: az isteni csodatettek és mágikus átváltoztatások habarcsaként szolgáló földöntúli hatalom eltűnése, ami felér egy korlátozott taktikai atomháború rombolásával.
A regény jelenkorában a győztes Szajpur a világ vezető nagyhatalma, amely gazdasági és katonai értelemben is abszolút fölényben van az isteneit elvesztő kontinenslakókkal szemben. Igaz, a Kontinens népei látszólag szuverén államokra széthullva kormányozzák magukat, de valójában erősen korlátozott az önrendelkezésük. A jogállásuk és a tényleges cselekvési terük a Brit Birodalom és a gyarmati India, vagy a Szovjetunió és a Varsó Szövetség államainak erőviszonyaival analóg. Az átlagos kontinenslakó szívből gyűlöli is a korábbi szolgáikból úrrá avanzsált szajpúriakat, és hol a passzív rezisztencia, hol a nyílt ellenszegülés eszközével küzd az időközben a hatalmi pozícióba igencsak beleszokott salóták ellen, és persze álmodozik az istenek visszatértéről.
Ebben a régóta feszült politikai helyzetben gyilkolják meg a szajpúriak egyik kiváló, az istenekkel kapcsolatos kutatásra specializálódott történészét, Bulikovban, a Kontinens hat istenének régi székvárosában. Ennek a halálesetnek a kinyomozására érkezik a városba egy spoiler női mesterkém, a segítőjével, és kezdetét veszi egy csavaros(nak szánt) nyomozás és kémjátszma, amely során számtalan fordulaton kellene meglepődnie az olvasónak.
Na, ez a meglepődés nekem nem nagyon ment.
Egyrészt a nyomozás maga elég valószerűtlen bakugrásokkal halad, gyakran teljesen logikátlan fordulatokkal és motívumokkal terhelve a cselekményt. Másrészt a felderített, a messzi múltba gyökerező és legmagasabb a szintekig vezető cselszövés ugyan megmagyarázott néhány kulcsfontosságú – bennem a könyv elejétől kezdve tamáskodva szemlélt – eseményt** és szépen megágyazott a történet végi nagy csavarnak, de azért nem csak a finom részletek, hanem a komplett mellékszálak indoklása maradt el, vagy késztetett erős szemöldökráncolásra.
A főszereplők számomra nem voltak különösebben emlékezetesek spoiler, de funkciójukat betöltötték, azonban az ő motivációjukban és háttértörténetükben is számtalan olyan hézagot találtam, amin nem lett volna nehéz még csiszolni, hogy hihetőbb legyen egy-egy elvileg a jellemükből fakadó fordulat.
S végül, kénytelen vagyok megemlíteni a fordítást is. Mert az bizony pontatlan, néhol egyértelműen félrefordított, tele van idegesítő stílustörésekkel, és lépten-nyomon fölöslegesen vicceskedik. Olvasás közben számtalanszor zökkentettek ki a hangulatból a nyilvánvaló félrefordítások mellett a teljesen oda nem illő kifejezések, a karakter- és szituációidegen szófordulatok, ezért aztán beleolvastam egy neten található példafejezetbe és megerősödött a gyanúm, hogy a fordító túlságosan magas szabadságfokkal dolgozott a munkája során. Ami különösen zavart, hogy nem csak fölöslegesen szlengesített, de egyszerre használta napjaink aktuális szófordulatait és a ’30-as évek kupléit idéző kifejezéseket, spoiler mindezt teljesen következetlenül váltogatva.
Összességében az Isteni városok trilógia nyitókötetét zseniális ötletekkel teli, az átlagmezőnyből jócskán kiemelkedő, ontológia kérdéseket feszegető, lovecrafti hatásokat se tagadó, mégis ízig-vérig modern fantasy regényként könyveltem el, amelyre, hogy maradéktalanul beválthassa a benne rejlő ígéreteket, ráfért volna egy erőskezű szerkesztő.
* De azért olvasás közben többször gondoltam arra, hogy bárcsak a legjobb formájában lévő Gaiman lenne inkább a szerzője és Juhász Viktor a fordítója…
** spoiler