Csodák ​városa (Isteni városok 3.) 95% 138 csillagozás

Hetek óta egyre hűtöm csak felindultságomat. Feszt ismételgetem magamnak: „csihadj lángoló lelkem, hisz’ ez csupán egy ecczerű trilógia-záró bosszúregény vót; ippeg hogy csak a Lundgren-gyerökbe ótott Szlájsztallon csinyátt ekkis balhét az egymásba csúszó univerzumok küszöbin, meg vágott egy jó rendöt a dzsindzsásba’, a sok huncut istenség közt…”
De hát bizony, hogy nem így volt! R. J. Bennett rendkívül magas színvonalon, irodalmi igényességű szerkesztéssel, professzionális dramaturgiával és cselekményszövéssel, közel tökéletes karakter-készlettel dolgozva zárt kerekre egy rendhagyó, a zsáner leginkább építő, újító irányvonalába húzó, kivételesen kreatív eszköztárat felvonultató, jóféle városi fantasy sorozatot.
Az előttem szólók elmondtak szinte mindent, amit én is örömmel megemlítenék. Egyben mégis azt érzem, hogy erről a regényről minden nap más aspektusban, más és más gondolatot, mondanivalót, tanulságot kiemelve írhatna az arra avatott, grafomán hozzáértő egy-egy kisesszét.

Nagy elfógodottságomban, én csak oda nyilatkozhatok, hogy számomra ez a mű maga volt a tökéletes lezárás, Shara Komajd, a drejling Sigrud, valamint Ms. Mulaghesh hosszú ideig járnak még hozzám látogatóba, szellemi atyjuk, Robert Jackson Bennett pedig kedvenc szerzővé avanzsált nálam.
A zsáner szerelmeseinek kötelező, a többieknek csak erősen ajánlott darab.

Az isteni városok trilógia előző két részét kedveltem ugyan, de úgy éreztem, hogy az alapötlet egyediségéhez képest a konkrét történetek túl sok sablonnal és klisével voltak megterhelve*, ezért kicsit mindig húztam is a számat az értékeléseimben, holott Bennett tudott olyat is mutatni, ami miatt egyáltalán nem bántam meg az olvasást.
A záró kötetre viszont úgy érzem, hogy beérett a trilógia, és végre megkaptam azt az élményt, amit a kezdetektől reméltem.

Bennett itt végre sikeresen eltalálta azt az arányt, a new weird típusú urban fantasy és a politikai thrillerbe oltott kémregény között, amit én személy szerint élvezni tudok.
A sztori ugyanis lecsupaszítva nem más, mint egy olyan kémregény – én konkrét Alistair MacLean** és le Carré hommage-t is éreztem a könyv olvasása közben – amely teljes mértékben a világra és annak kifacsart törvényszerűségeinek engedelmeskedő istenségeivel való kapcsolatára épít.
Nekem ugyan már nem annyira kedvenc zsánereim politikai thriller, de olvastam annyi ilyet, hogy felismerjem, ha valami jól használja fel ezeket a motívumokat – és ez a könyv ilyen szempontból is remekül teljesít. Kapunk egy olyan, a messzi múltban gyökerező, végletekig korrupt, politikai összeesküvést, amely a jelenre kitermelte a maga végzetét: spoiler
Szintén emelte az olvasási élményt, hogy az író a karakteralkotásban is szintet lépet: Sigrud, a Csodák városa főszereplője, ugyanis korábban nem csak hogy nem volt szimpatikus, de még csak különösebben nem is érdekelt, ennek ellenére ebben a kötetben már jócskán fel tudott mutatni olyan vonásokat, amelyeknek köszönhetően kilépett végre a korábbi klisés barbár viking szerepből, és mélyült annyira a karaktere, hogy a belső drámája érthető és átélhető legyen. A többi szereplő jellemzése és regénybeli szerepének ábrázolása is lényegesen hitelesebbre sikerült, mint a korábbi részekben.

A cselekmény tempója is jó: az író szépen vezet végig minket a történeten, és lassanként fény derül az egész trilógián átívelő összefüggésekre, s ha nem is mindig explicit módon, de egyre több mindent megtudhatunk az istenségek valódi természetéről is. Az események egy szó szerint világrengető végkifejletbe torkollnak, amely a – nem is annyira lovecrafti, inkább borgesi – kozmikus iszonyt is megidézi.
A végkifejletnél éreztem csak azt, hogy Bennett íróként kissé megbicsaklott: a regény mondanivalója egész egyszerűen annyira mély és sokrétű, hogy azt minden törekvése ellenére sem tudta olyan átütő erővel megfogalmazni és átadni számomra, mint ahogy azt érzésem szerint szándékozott.

* Ráadásul a fordítás ezt még meg is tetőzte, pár magyartalansággal és tandorizmussal: https://moly.hu/karcok/856358. Ez a kötet új fordítót kapott, aki következetesen hozta Bennett szikár stílusát, ami számomra nagyban emelte az olvasás élményét.
** Vagy csak én vagyok az egyetlen, akinek a Kémek a Sasfészekben lanovkás jelenete beugrott az olvasás közben?

Ez a trilógia részről részre jobb lett. Sigurdot minden részben kedveltem, most sem okozott csalódást. Pedig inkább antihős, mint hős az ő múltjával, de Sharáért mindenre képes.
A történetvezetésben, több, mint 10 év telt el a második rész óta. Sigurd bujkál, favágók között dolgozik inkognitóban, és várja, hogy Shara üzenjen. Shara azonban többé már nem tud üzenni, mivel merénylet áldozata lett, Sigurd pedig elindul bosszút állni. A szálak rendesen össze vannak gabalyodva, ismét csodákkal és istenekkel, isteni leszármazottakkal lesz dolguk hőseinknek, miközben egy régi ügy szálait próbálják felgöngyölíteni. Izgalmas, akciódús, fordulatos, tele váratlan helyzetekkel. Letehetetlen könyv (sajnos tanulnom is kellett mellette), szép lezárással.
(Fura volt Mulagesht asszott öreganyóként visszontlátni, bár a szövege most is haláli.)

Évtizedekkel az első rész eseményei után a kontinens kezd belerázódni az új kerékvágásba. Az emberek már nem sírják vissza lépten-nyomon a halott isteneket, és a szigetlakók sem űzik többé a kemény kéz politikáját. De a felszín alatt új ellentétek alakulnak ki. Ha a Lépcsők városa világháború utáni megszállást idézte, akkor most a hidegháború idejében járunk, és a klasszikus kémregények hatását fedezhetjük fel a Csodák városában. Felmerül persze a kérdés, hogy mégis ki az ellenség, ki áll a mágikus eszközöket használó kémhálózat mögött? Hiszen Szajpúr, az isteneket legyőző szigetország elvileg az egyetlen igazi szuperhatalom.

Bevallom, eleinte nem hittem, hogy Bennett harmadszor is megcsinálja, és újra felépül a fantasztikus világteremtésnek és az elgondolkodtató mögöttes tartalomnak az az elegye, amit a trilógia első két részében megszoktam. Az kétségtelen, hogy Sigrud, a megkeseredett szuperkém/berzerker figuráját nagyon jól felépítette, és mélyebb dimenziókkal töltötte meg a kemény fickós keretet, amelyet már korábban megismertünk. Bár hősünk gondolatait kezdetben csupán a bosszúállás tölti ki, a szerző fokozatosan formálja őt összetett és élő személyiséggé. Az akciót is serényen lapátolja alá, cselekményben már az első oldaltól kezdve nincs hiány. De egy ideig hiányoltam, hogy nem tudjuk, mi is történik valójában. (Persze, visszagondolva a kémregény már csak ilyen.) Bár az eltűnt gyerekek rejtélyét a figyelmes olvasó már jóval Sigrud előtt megfejtheti, ebből később még jócskán származnak meglepetések. Idővel azonban világossá vált számomra, hogy nem tétovázás volt ez, hanem rákészülés. Végül egy olyan történet bontakozott ki előttem, amely egészen az első kötet előtti időkig megy vissza, és más nézőpontba helyez bizonyos eseményeket vagy éppen szereplőket is.

A Pengék városában még relatíve egyértelműnek tűntek a világot meghatározó “frontvonalak”: a primitív világnézet a civilizáció ellen, az önmagunkat feladó csodavárás a racionalitás ellen. Az új kötet azonban sokkal árnyaltabb világképet mutat be, és felveti a kérdést, hogy a halandók győzelmével valóban megváltozott-e a világ, vagy csak a vezetőség cserélődött le? Hatásos ellenpont, hogy míg régen a szajpúriak kétségbeesésből fordultak az istenek ellen, addig ma már vannak olyanok, akiket a kétségbeesés vezérel az istenek táborába. Nagyon tetszett az a rész, amelyben végre bepillanthatunk egy épeszű isten gondolataiba is: ezzel megkérdőjeleződött az egész szembenállás szükségszerű volta. Erre rájátszott a halandók által elkövetett újabb bűnök felfedése is. A kérdés ezek után már nem az, hogyan lehet elvenni a hatalmat a nálunk erősebbtől, hanem az, hogy utána mihez kezdünk ezzel a hatalommal?

Bár ahogy gondoltam, csak előbújt egy újabb isten, vagy mi, és a történet is hasonló volt az előzőekhez. És mégsem egészen olyan volt szerencsére. A történet három részének emelkedő íve lett, így bár kicsit szomorúan spoiler, de jó érzéssel fejeztem be a sorozatot.

Nem olvasok sok fantasyt. Vagyis inkább alig olvasok. S ha olvasok, akkor is inkább a retro (Brackett, Vance) meg a Gyűrűk Ura-szerű történetek tetszenek. Erre itt egy mai urban fantasy trilógia (ha nagyon mellélőttem, akkor bocs), ami levett a lábamról. Az első rész remekelt, a második ugyan kicsit kevésbé tetszett, de a harmadiknak még azt a hollywood-i beütést* is megbocsátottam a végén.
A világépítés, a történet, a karakterek mind remekek; s nem csupán olvastatta magát, hanem bele is tudtam élni magamat. Nálam Robert Jackson Bennett Isteni városok trilógiája simán lemosta Jemisin díjakat halmozó trilógiáját: szerencsére nem vagyunk egyformák.

*spoiler

Hogy Mulaghes örökbecsű mondását idézzem:
„Ó, b@szki!”
Ciki, nem ciki, ezt bizony megkönnyeztem.
Kaptunk egy kerek, komplex, mindenre kiterjedő befejezést az istenek történetéről, múltjáról és jövőjéről. No és az emberről. A saját esendőségéről, gyarlóságáról. De mit is érne az élet enélkül??
Sigrud megtudja, miért az, aki és egyáltalán ki. Fény derül az istenségek sötét titkaira és esendőségére, hibáira és szerethetőségére. Olvosz, sajnáltam, Szemposz, a szívem szakadt meg érte. Szemposz, frappáns válasz.
Ott fejeződik be a történet, ahol elkezdődött, az új élet reményével.
Imádtam minden sorát, a szerző egy gyönyörűen felépített, komplex világot teremtett, istenekkel, emberekkel, istenek ivadékaival, csodákkal.
Gyönyörű és szomorú történet, de: van remény :)

Tökéletes befejezése egy kiemelkedően jó és igényes sorozatnak!
Hogy mégis miért a fél pont levonás?
Az csak a saját magam hibája, nem a könyvé. Ugyanabba az anomáliába estem, mint az első résznél. Nagyon nehezen indult be a könyv, alig haladtam, azt is nehézkesen. Úgyhogy a felénél szüneteltettem, és egy másik történetet részesítettem előnyben. Végül felvérteztem magam az utolsó felére a könyvnek.
Az egész sorozatra jellemző, hogy nagyon komplex és jól felépített világban játszódik. Ebben a részben sem történt ez másképp. A csodák lecsengésével és a második
rész ipari fejlődésével megindul a technikai vívmányok kora. De az istenek – félistenek, már a megmaradtak – még egy utolsó próbát tesznek az uralkodásra.
A történetet jórészt Sigrud viszi a vállán, ő tekinthető leginkább most főszereplőnek. Szinte emberfeletti képességekkel küzd és él túl mindenféle összecsapást. A kötetben betekintést kapunk a motivációjába, a múltjába és az érzéseibe, majd egy megfelelő lezárást is kap hősünk.
Érdekes kérdés a hatalom, először az istenek irányították a halandók életét, majd a bukásukkal az emberek vették át, hivatalnokok és kormányok, de vajon jobb lett e a helyzet, vajon a hatalom nem ront e meg „egy kicsit” mindenkit, akinek a kezébe kerül. Valahogy mindenkinek az a motivációja, hogy jobbá tegye a világot, akár „rossz”, akár „jó” szereplő. Néha ez szubjektív. Sokszor úgy érzem, de ahogy a szereplők döntéseiből is lecseng, hogy hagyni kell a világot, hogy hadd formálja saját magát. Nincs abszolút jó, nincs olyan, hogy mindenkinek jó legyen. Az emberek mindig is emberek maradnak, és mindenki másképp használja fel a kezébe kapott lehetőségeket.
Hogy mi a könyv tanulsága? Nem tudnám megfogalmazni. Ugyanakkor egy különös élményt nyújtott annak ellenére is, hogy most nem voltam túl befogadó hangulatban.
A három kötet nézve számomra a második nyújtotta a legtökéletesebb élményt.
Ha bele akarsz vágni a sorozatba, én csak támogatni tudlak! Főleg téged @Riszperidon! :D

Talán eddigi olvasásaim közül ez a sorozat volt az, amelyiknek minden része elvarázsolt, nem ült le, nem volt gyengébb rész.
Mind a karakterek, mind a történetek lekötöttek, elérte azt ami a jó könyvek ismerve, olvasás közbe kiragadt a való világból.
A Csodák városa is egy külön történet, de mégis más, mert a sorozatot lezárja, összeköti és olyan csavarral rakja helyre az utolsó kirakós darabokat, hogy szerintem senki nem látja előre a teljes képet. Az eddig, mondhatni mellék szereplő Sigrud, itt megkapja a főszerepet és még annál is többet, a sorozat főkaraktere lesz belőle. Új városokat ismerünk meg a kontinensen, és Benett egyedi fantáziája ismét szárnyakat kap ebben a részben.
Ha mi olvasok beleszólhatnánk, hogy egy sorozat lezáródjon, vagy legyen folytatása, számomra nem kérdés, hogy itt minden követ megmozgatnék a folytatáshoz.
Ez a világ, ezek a karakterek, olyan potenciális lehetőségeket hordoznak magukba, hogy számomra megunhatatlanok és így bármilyen történetet olvasnák róluk.
Reménykedek, hogy az író is, hasonlóan szereti a sorozatát és még visszatér hozzá.

Kedveltem én ezt a sorozatot, és ez egy kifejezetten frappáns, bevállalós, átgondolt befejező kötet volt.
Igazából Bennett a sorozat minden kötetében tudott annyit emelni a színvonalon, és tudott annyira újszerű és érdekes lenni, hogy ne süppedjen érdektelenségbe, vagy legalábbis a langyos megszokás unalmába az olvasói élmény – mint ahogy az csomó, egyébként remekül induló sorozattal megtörtént már.
Még ha mondjuk ez azon az áron is történt, hogy érzésem szerint fogalma se volt még az írónak az elején, hogy ilyen irányokba csavarodik majd a történet. Ez picit zavart, bár nagyobb ellentmondásra talán senki sem mutatott rá eddig, és ugye én sem.

Ha még alkalmas lennék szereplők iránti komolyabb rajongásra, nehezen tudnám kiválasztani a három (négy? öt?) főbb karakter közül a rajongásomra legérdemesebbet. :)