Lélekhullám 53 csillagozás

Robert J. Sawyer: Lélekhullám Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Peter ​Hobson egy fiatalkori trauma hatására megszállottan dolgozik egy olyan berendezésen, amelynek segítségével egyértelműen megállapítható az ember halálának pontos pillanata. Kísérletei során sikerül megfigyelnie, hogy a biológiai élet véget értével az agyból alig érzékelhető elektromos energia távozik. Ezt elnevezi „lélekhullám”-nak, és kutatásai új célpontjaként a halál utáni élet lehetősége felé fordul.

Legjobb barátjával, a számítástechnikai zsenivel közösen szimulált komputeres másolatot készítenek Peter tudatáról, majd kis módosításokkal három példányban lemásolják. Az újabb kísérletekkel azt próbálja bizonyítani, hogy az ember lényének létezik egy halhatatlan része, mely a testtől függetlenül képes örökké élni. A három szimulált tudat azonban csakhamar megtalálja a kiutat a zárt, szigorúan ellenőrzött számítógépes környezetből, és birtokba veszi az internetet. Nem sokkal később pedig szaporodni kezdenek a titokzatos halálesetek. Vajon kideríthető-e, melyik… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1995

A következő kiadói sorozatban jelent meg: (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek Metropolis Media

>!
Metropolis Media, Budapest, 2011
364 oldal · ISBN: 9789639828964 · Fordította: Császár László

Enciklopédia 1


Most olvassa 2

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 7

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

csartak P>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Robert J. Sawyer sci-fi elemeket használ, neten garázdálkodó mesterséges intelligenciák jönnek létre, mégpedig a főhős agyi idegpályáinak tökéletesen leképzett másolatából. Ugyanakkor simán besorolható a technokrimi vagy thriller kategóriába is: van netes segítséggel kitervelt gyilkosság és nyomozás. Így visszagondolva maga a Lélekhullám elég jelentéktelen lesz a végére, mert azon kívül, hogy felfedezik, semmi nem történik. Csak filozofálgatás a lélekről, meg a halál után életről. De egyáltalán miért is nevezik életnek? Belekap más témákba is, mint például az élethosszabbító kezelések. (ez sincs kifejtve később)
A főhős nekem nem volt szimpi, egy megcsalt férj, akit a végletekig kellene sajnálni, de annyira hárít minden felelősséget magáról, hogy csak egy balfék marad, szóval gondoltam, ne írják már le többször hogy őt mennyire megbántották, lelkébe tiportak, megalázták, bemocskolták. Mert unalmas.
Az 1995-ben íródott regény 2011-re teszi a cselekményt. Ezért volt fura, hogy flopit(!) meg cd-ket emleget adathordozónak. De az egész Internet dolgot túlmisztifikálja. (Ez szerintem a WWW-könyvekben is megvan) Kicsit jobban elrugaszkodhatott volna a fantázia, de úgy látom, próbál a realitás talaján maradni, egyensúlyozva az akkor meglévő technológiák fejlődésének terén.. ami nem mindig jön be. De például az e-olvasók térhódítását viszont elég jól megjelenítette.
Összességében egy jól szórakoztató, gördülékeny sci-fi-krimit olvastam, bár Sawyer nem lesz a kedvencem, mert.. amit eddig olvastam tőle, az túl átlagos, semmi agymenés, így nem okozott maradandó élményt, annak ellenére, hogy díjnyertes (Nebula-díj) könyvről van szó. (lehet 1995 körül olvasva ütősebb volt)

2 hozzászólás
Nuwiel P>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Meg mernék rá esküdni, hogy létezik egyfajta vírus, ami csak kanadai sci-fi írókat fertőz meg, és aki elkapja, az onnantól csak olyan könyveket tud írni, amik valóban érdekes és izgalmas ötletekre építenek, de azután törvényszerűen unalomba és klisékbe süllyednek, hogy a legvégén a kötelező karakter- vagy szószámot elérve jöjjön egy kapkodós, elkent lezárás. A Lélekhullám is ilyen, a végére ugyan érthetővé vált, mi szükség volt rá, spoiler, de addig inkább csak felesleges elemnek tűnt. De még így is úgy tűnt, hogy nem használta ki eléggé a lehetőséget, amit a három, különböző másolatával tudott volna kezdeni. Egészen komoly kérdéseket vethetett volna fel, és adhatott volna rájuk válaszokat, vagy nyitva hagyva a könyvet, hogy az olvasó döntsön, de hát ez úgy látszik arrafelé nem menő.

8 hozzászólás
Zsola>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

A lélek felfedezése illetve tudományos eszközökkel történő kimutatása rendkívül érdekes gondolat, ahogyan a digitalizált módosított tudatok ötlete is. Mégis ennek ellenére nekem valahogy kevés volt ez a regény. Úgy éreztem nem voltak kellően kibontva ezek a témák és inkább Hobson válságba jutott házasságát éreztem a regény fő vonulatának és ezért legerősebb részének.

A lélek létezésének bebizonyítása egész jól ki lett dolgozva és le lett vezetve, mégis ennek hatásait, következményeit, sokkal jobban és hosszabban be lehetett volna mutatni. Ezzel szemben, amit kaptam azt eléggé felületesnek éreztem. Szintén jó lett volna, ha jobban bele láthattam volna az egyes digitalizált Hobson-ok „lelkébe”.

A lezárás kimondottan jó lett. Annak bemutatása, hogy a halála után Hobson lelke hova és hogyan jut kimondottan tetszetősre sikeredett. Valami ehhez hasonló részekkel/leírásokkal jó lett volna nem csak a regény végén találkozni.

3 hozzászólás
Noro P>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Ezt a könyvet a 60-as években, a sci-fi újhullám hőskorában kellett volna megírni, amikor még divat volt a lényegre összpontosítani a fantasztikus irodalomban. Az ötlet ugyanis nagyon érdekes, de persze tele van a jellegzetes sawyerizmusokkal: a témába nem vágó magánéleti problémákkal és az amerikai/kanadai közvélemény szenzációhajhászásával. A történet lényegét adó kutatást persze nem fejezik be, sosem tudjuk meg, hogy a magyar címben megnevezett jelenség vajon spoiler, inkább azt nézzük végig, hogy az elsőként publikált adatokból az istenadta alulművelt nép milyen remek következtetéseket húz elő.
Erős homlokráncolásra késztet, amikor kiderül, hogy az emberi tudat lemásolása 2011-ben (16 évvel a regény megszületése után) már készen áll, bár a technológiát nem használják, csupán egy viccmesélő MI tanulmányozására. Természetesen a főhős legjobb barátja rendelkezik a prototípussal. Ezen a ponton megint felbukkannak érdekes gondolatok – miben más a testetlen adatcsomag, mint az élő ember – de szokás szerint ismét kiszorítósdit kell játszaniuk a klisés sallangokkal és a könyvbe erőltetett logikai bakugrásokkal. Így végső soron egyáltalán nem lesz emlékezetes olvasmány.

Morpheus>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Maga a téma, a „lélek” tudományos felfedezésének lehetősége, a tudat lemásolása, a halhatatlanság, túlvilág modellezése, a mesterséges intelligencia (és élet), valamint egy családi dráma spoiler mind-mind olyan téma, amiből igazán nagyot lehetne írni. De ehelyett inkább átfordul valamiféle krimibe, és a vége is eléggé összecsapott lett. spoiler

Eltiron>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Sci-fi? Hm. Inkább filozófiai – és bizonyos szempontból teológiai – gondolatkísérlet, ami felhasználja az SF és a krimi eszköztárát. A benne leírt ötletek és gondolatok legtöbbje persze nem teljesen eredeti, hiszen olyan alapvető kérdésekkel foglalkozik, mint a lélek létezése, az emberség definíciója, a halhatatlanság, ezekről pedig már könyvek tízezrei íródtak. De okosan és eredetien fogja meg ezeket a dilemmákat, kerek egészet alkotva próbál meg kellően homályos és mégis érdekes válaszokat adni.
Számos hibája van a könyvnek, a 95-ben írt regény jövőképe – amiben épp most élünk, hiszen a regény 2011-12-ben játszódik – meglehetősen sutácska, de ezt a hibát Sawyernél nagyobb írók is elkövették, úgyhogy inkább elnézően mosolyogtam azon, amikor néhány gigabájtot „hatalmas adatmennyiségként” jellemez, és persze telefonfülkét kell keresni, ha valamelyik szereplő hívni akar valakit – mondom, ezek felett még át lehet siklani. Ami fölött nehezebb, az a helyenként gyenge fogalmazás, értelmetlen döccenők és fura logikai bakugrások. Az előbbiek valószínűleg a fordítás hibái (ami érezhetően nem az igazi, ehhez nem kell olvasni az eredetit), az utóbbiak viszont zavarók, a szereplők néha nem igazán viselkednek emberszerűen, inkább kissé kétdimenziós tévéfiguraként.
Ennyi kritika után jöhet a dícséret: Ez a könyv párját ritkítóan nagyszerű szellemi teljesítmény, amellett – ha a felsorolt hibák mellett el tud menni az olvasó – szórakoztató olvasmány, amennyiben a szórakozás alá az agymunkát is beleértjük. Nagyon szívesen ajánlom mindenkinek, akit érdekelnek a mélyebb, intellektuális kihívást jelentő könyvek.
Well Done, Mr. Sawyer!

kolika>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Érdekes témát feszeget a kötet, de a könyvben előhozott megoldás kicsit összecsapottra sikeredett. Itt minden olyan flottul megy (mint a mesében). A legjobb baráttal való vacsorázgatás és beszélgetés közben világ megváltó ötletei támadnak a főszereplőnek. S az elgondolást tett is követi. A tökéletes állapotba a feleség tévútra tévedése bezavar, s ez Hobson kutatására és eredményeire is kihat.
A fülszöveg elég sok mindent elárul, s a kötet jó része azt tárgyalja, amit már a fülszöveg ismertet. Aztán a többi rész egykettőre megoldja a problémát: a kutatás során felmerültet és a magánéletit is.
Olvastam már jobbat is.

Juci P>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

A Flashforward után sokkal többet vártam Sawyertől, még akkor is, ha ez a régebbi regénye. Sokkal lájtosabb, íróilag gyengébb teljesítmény (persze, spoiler WTF? vagy hogy véletlenül spoiler na ne, haver). A jellemábrázolás nagyon karcsú, a történetszövéssel, mint látszik, voltak problémáim, és még csak nem is adott annyi izgalmas tudományos információt, gondolkodnivalót, mint a FFWD. Inkább csak futólag érint néhány ilyen kérdést, de nincs benne mélység, igen, talán ez jellemzi legjobban az egész regényt. Az 1995-ből extrapolált 2011-es technológián pedig nem tudtam nem mosolyogni (nem lőtt azért olyan nagyon mellé, de ez akkor is iszonyú vékony jég, amin nem nagyon érdemes járni).

1 hozzászólás
Ditta P>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

spoiler Érdekes gondolatra épül az egész könyv, és folyamatosan mély kérdéseket próbál feszegetni. spoiler Persze válasz nincs, nem is lehetne. Mindemellett a könyv könnyed, szórakoztató stílusban van megírva, amin érződik a 90-es évek hangulata (amikor íródott), annak ellenére, hogy a történet lényegi része 2011-ben játszódik. Van egy sikeres férfi főhősünk, zseni baráttal és túlságosan is esendő feleséggel. A cselekmény szempontjából a történet egyszerre sci-fi és krimi, és talán éppen ezért egyik szál sem igazán erős benne.
Összességében én mégis szerettem ezt a könyvet, nagyon tetszik a könyv alapgondolata, és a hangulata is bejött.

>!
Metropolis Media, Budapest, 2011
364 oldal · ISBN: 9789639828964 · Fordította: Császár László
Lea_Simon>!
Robert J. Sawyer: Lélekhullám

Számomra ez éppen csak, hogy közepes könyv volt, díjat bizosan nem adtam volna neki.
Tulajdonképpen már az elején tudni lehet a végét, semmi pluszt nem ad odáig, csak hosszabban meséli el, amit már addig is tudtunk. Semmi rejtély, semmi misztikum.
Tisztességesen el volt minden magyarázva szakmailag, de nagyon száraz volt az egész.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

papcsabi>!

Pontosan mikorra lehetne tenni az olyan eseményeket, mint
például a szerelem elmúlása? Miként lehetne datálni a
heteken keresztül tartó rossz hangulat kezdetét, és azt a
pontot, amikor üressé válik a szív? Ki jegyzi majd fel a
boldogság elmúlásának időpontját?

Eltiron>!

A te vallásod azt tartja, hogy mindannyian Isten képére teremttettünk. Nos, ez természetesen ostobaság, hiszen Istennek mi szüksége lenne például köldökre? Amit „az ő képére megteremtette” kifejezés a Bibliában jelent, nem több annál, hogy Isten megadta a kiválasztási kritériumokat. A célpontot, amit el kell érni. Ránézett a formára, melyet evolúciónk során kifejlesztettünk, és látta, hogy az jó.

csartak P>!

Jorgenson elengedte a füle mellett a hallottakat. Leült a konzol előtti bárszékre, és az aktatáskájából elővett egy műanyag mappát. Több különböző flopit, CD-lemezt és PCMCIA-kártyát tartalmazott. Kivette belőle azt, amelyik kompatibilis volt a konzol olvasójával, beillesztette a nyílásba, és lenyomott néhány billentyűt.
A számítógép képernyője kiürült, majd folyamatosan megtelt a rendszerrel kapcsolatos diagnosztikai információkkal.
– Ez aztán csúcstechnika – jegyezte meg Jorgenson.
– 512 gigabájt RAM, öt párhuzamos matematikai koprocesszor és önhivatkozású busz-architektúra.

288. oldal

1 hozzászólás
csartak P>!

Úgy értem, hogy is van csak…öt alapvető modell létezik, ami megmagyarázza az elöregedést és a végén bekövetkező halált. Peter feltartotta a kezét, és az ujjain kezdte számolni.
– Először is, ott van a sztochasztikus teória. Eszerint a testünk igen összetett gép, és mint minden bonyolult masinában, valami előbb-utóbb felmondja a szolgálatot.
Másodszor ott van a Hayflick-jelenség. A jelek szerint az emberi test sejtjei legfeljebb ötven alkalommal képesek osztódni.
Harmadszor: a hibás fénymásolat hipotézise. Eszerint minden alkalommal, amikor a DNS lemásolódik, apró hibák keletkeznek, és ezek egy ponton annyira felhalmozódnak, hogy az már elfogadhatatlanná válik. Bumm! A következő pillanatban alulról szagolod az ibolyát.
A negyedik magyarázat a mérgező anyagokról szóló elmélet. Valami, például a szabadgyökök, belülről roncsolják az emberi testet.
Az ötödik és egyben utolsó pedig az autoimmun-elmélet, mely szerint az emberi test saját védekező rendszerei megzavarodnak, és az egészséges sejtek ellen fordulnak.

92. oldal

Kapcsolódó szócikkek: DNS
papcsabi>!

Te látod önmagadat. A kép, ami a lelki szemeid előtt
megjelent, nem a te szemszögedből mutatja az eseményeket,
inkább mondjuk egy-másfél méterről, attól függően, milyen
magas volt a szék, amin ültetek. A fejedben úgy villant fel a
jelenetet, mintha a saját testeden kívülről tekintenél magadra.
– Nos, azt hiszem, valóban így történt.
– A legtöbb emberi emlék és álom úgynevezett „testen
kívüli” fajta. Egyszerűen így működik az agyunk akkor is,
amikor egy korábban megtörtént eseményt idézünk fel, és
akkor is, amikor csak fantáziálunk. Nincsen ebben semmi
misztikus.

papcsabi>!

– Te és én soha nem hittünk igazán a halál utáni életben.
Még most, hogy nyilvánvaló bizonyítékkal rendelkezünk
arra, valami valóban túléli a test fizikai halálát, egyszerűen
nem vonz a másvilág, bármilyen legyen is. Mindenképpen a
fizikai létezésen túl lenne… vagyis csak az elme élete volna,
nem pedig a testé. Soha nem tekintettem magam
különösebben kéjvágyó embernek, és mind a ketten tisztában
vagyunk vele, hogy nincsen kimondott atlétaalkatunk, de a
szexet nagyon élvezem. Szeretem, ahogyan a napfény a
bőrömet érinti. Szeretek jó alaposan bekajálni. Még akkor is,
ha nem egészséges, amit eszem. Hiányozna a testem, ha nem
lenne. Hiányozna a fizikai stimuláció. Hiányozna… nos,
minden hiányozna. Az, ha lúdbőrös vagyok, amikor
viszketek, ha sikerül egy igazán egészségeset fingani, és az
érzés, ahogy végighúzom a tenyeremet a borostás arcomon.
Minden. Igaz persze, hogy a halál utáni élet egy
örökkévalóságig tart, de a fizikai halhatatlanság ugyancsak…
LÉLEKHULLÁM 202
és ebből az egészből éppen a fizikai rész az, amit annyira
szeretek.

papcsabi>!

Tudjátok, azt hiszem, pontosan megfejtettem, hogy mi is a
humor valójában: ideghálók váratlan kialakulására adott
reakció.
– Ezt nem értem – mondta Peter.
– Pontosan erről van szó. „Ezt nem értem.” Az emberek
ugyanazt a kifejezést használják, amikor nem tudnak felfogni
valami komoly dolgot, mint akkor, amikor nem ismerik fel
egy vicc jelentését; önkéntelenül tudjuk, hogy valamiféle
kapcsolatnak kellett volna kialakulni. Ez a kapcsolat az
idegháló. – A halál utáni élet vizsgálatára alkotott szim
megállás nélkül folytatta. – A nevetés, még ha csak magában
kuncog is az ember (mint például én, aki már semmilyen más
módon nem tudok), mindössze egy reakció, amely az agyban
kialakult új kapcsolatokra, jobban mondva a megadott
irányban soha korábban vagy csak nagyon ritkán létrejövő
ingerületátvitelre való válaszként ébred. Ha valaki új viccet
hall, felnevet, az is lehetséges, hogy a második vagy
harmadik alkalommal ismét jót derül rajta; habár az idegi
háló még nem vált állandóvá, előbb vagy utóbb minden poén
ellaposodik. Ismeritek a régi viccet? „Miért ment át a tyúk az
úton?” Felnőttként már nem nevetünk ezen, de amikor
kiskorunkban először hallottuk, biztosan nagyon jópofának
LÉLEKHULLÁM 210
találtuk, és ennek nem csak az az oka, hogy ez végső soron
egy kicsit gyerekes poén… Szerintem egyáltalán nem az; az
igazat megvallva igen kifinomultnak érzem. A válasz
egyszerűen annyi, hogy ez a bizonyos idegháló mostanra
véglegessé vált.

papcsabi>!

Mi marad egy személyből, ha eltávolítjuk belőle az összes
stimuláló és depresszív hatást, minden serkentőt és gátlót,
minden tesztoszteront és ösztrogént? Na és mi a helyzet
azokkal a gyerekekkel, akik születésükkor túlságosan kevés
oxigénhez jutottak? Mi van a Down-szindrómásokkal –
azokkal, akiket annyira más emberré tesz a plusz húsz
kromoszóma? Mi van az autistákkal? Vagy azokkal, akik
dementiában szenvednek? A mániás depressziósokkal? A
skizofrénekkel? Azokkal, akik többszörösen hasadt
személyiséggel rendelkeznek? Azokkal, akiknek sérült az
agyuk? Azokkal, akik Alzheimer-kórban szenvednek? Az
biztos, hogy ezeket az embereket senki nem vonhatja
felelősségre az állapotuk miatt. És az is biztos, hogy az
állapotuk nem tükrözi a valódi személyiségüket – a lelkűket.
Na és mi a helyzet azokkal az ikrekkel kapcsolatos
kutatásokkal, amiket a Kontroll szim említett? Hogy az
emberek természete, nem a neveltetése teszi őket olyanná,
amilyenek, hogy ez irányítja a viselkedésüket. Ha nem éppen
a vegyi anyagok által játszott zenére táncolunk, akkor a
genetika dobszólójára ugrálunk fejvesztve.

papcsabi>!

Ez pedig felveti a végső ítélkezés
kérdését, egy olyan kérdést, amelyre nem találhatod meg a
választ pusztán egy számítógépes szimuláció lefuttatása után.
És a lehetőség, hogy a cselekedeteid miatt talán elítélnek, utat
mutat neked az erkölcsön keresztül. Teljesen mindegy,
mennyire gyűlölted Hanst; és most legyünk őszinték, mind a
ketten annyira gyűlöltük, hogy azzal még önmagunkat is
megleptük… Szóval nem számít, mennyire gyűlölted, nem
lettél volna képes megölni. Mert a potenciális ár, amit ezért
talán fizetned kellett volna, túlságosan magas; te rendelkezel
egy örökkévaló lélekkel, és ez, ha más nem is, mindenképpen
arra utal, hogy a lelked akár el is kárhozhat. Nekem azonban
nincsen lelkem. Nem jön el számomra a végítélet napja, mert
sem most, sem soha ezután nem leszek élő. Én megtehetem,
hogy pontosan úgy cselekszem, ahogyan akarok.

Lea_Simon>!

Az egyetlen pokol, amit el tudok képzelni […], hogy úgy kell megélni az örökkévalóságot, hogy nem tapasztalhatjuk az új kapcsolatok kialakulása miatt érzett kielégülést; hogy nem láthatjuk a dolgokat egészen más szemszögből;


Hasonló könyvek címkék alapján

Blake Crouch: Hamis emlékek
John Scalzi: Bezárt elmék
Nigel D. Findley: A nap háza
Blake Crouch: Géncsapda
Martha Wells: Kritikus rendszerhiba
Marc Cameron: A becsület törvénye
J. D. Robb: Halálos hűtlenség
John Marrs: The One – A tökéletes pár
Daniel Silva: A Moszad ügynöke és az angol lány
Dean R. Koontz: Virrasztók