Az ​aranygyapjú 35 csillagozás

Robert Graves: Az aranygyapjú Robert Graves: Az aranygyapjú

Az ​aranygyapjú a görög mitológia egyik legkalandosabb vállalkozásának regénye. Péliászt, Iolkosz uralkodóját arra figyelmezteti egy jóslat, hogy óvakodjék attól az embertől, akinek csak a fél lábán van saru. Egyszer egy ünnepségen ráesik a tekintete egy ifjúra, aki félig mezítláb áll ott. Iászón az, Iolkosz trónjának törvényes örököse. Megijed Péliász, vészjóslóan végigméri az ifjút. – Mit tennél, ha király volnál – kérdezi tőle – avval az emberrel, akiről jóslat mondja, hogy meg fog ölni téged? – Iászón nem habozik. – Elküldeném Kolkhiszba az aranygyapjúért. – Mindenki jól tudta, hogy a kolkhiszi király éjjel-nappal varázshatalmú óriáskígyóval őrizteti az aranygyapjút. Iászón maga fölött ítélkezett. A király megparancsolja, hogy rögvest induljon útnak. Az ifjú gyorsan megácsoltatja a hajót – az Argót –, maga köré gyűjti a leghíresebb hősöket egész Görögországból, és egy szép hajnalon dagadó vitorlával kifut a hajó az iolkoszi kikötőből. Az aranygyapjúban a regényíró Graves egy… (tovább)

Eredeti cím: The Golden Fleece

Eredeti megjelenés éve: 1944

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Századok - emberek

>!
Európa, Budapest, 2002
542 oldal · ISBN: 9630771217 · Fordította: Róna Ilona, Székely Magda
>!
Európa, Budapest, 1976
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630708825 · Fordította: Róna Ilona, Székely Magda

Enciklopédia 14

Szereplők népszerűség szerint

Herkules


Kedvencelte 5

Most olvassa 4

Várólistára tette 29

Kívánságlistára tette 14

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISP
Robert Graves: Az aranygyapjú

Becsületszavamra meg fogom nézni az aktuális Bosszúállókat, de ezt a csapatot mostanában úgyse fogja verni senki más… :) Hatszáz oldal úgy elfogyott öt nap alatt, mint a pinty.* Gondolkodom a kedvencelésen. Izgalmas könyv ez, bár, ahogy @Mesemondó írja,** meg kell ám dolgozni érte.

Izgalmas, de egyáltalán nem úgy, ahogy az ember a hasonló „küldetés + csapat” típusú történetek alapján gondolná. Én is egész másra számítottam. Mindenekelőtt azt se tudom megmondani, mi a műfaja ennek az izének. Kalandregénynek túl lélekelemzős és társadalomrajzos, lélekelemzős-társadalomrajzosnak túl kalandos, fantasynek túl realisztikus, realistának túl fantasztikus, történelminek túlságosan visszanyúl a történelem előtti időkbe meg a mitológiába, mitikusnak túlságosan részletezi a kultúrtörténetet… szóval azt hiszem, a „regény”-en kívül még mindig az „izé” a leginkább egzakt műfajmegjelölés.

Számomra rendkívül élvezetesnek bizonyult ez a keverék. Izgalmasnak. Graves fogja a világ első szuperhőscsapatát – naná, hogy a görög mondák világából –, a saját teljes mitológiai és kultúrtörténeti műveltségét – beleértve a saját következtetéseit és elméleteit –, plusz az emberismeretét, és olyan sztorit kanyarít belőle, amely egyszerre ősi és modern, no meg kiszámíthatatlan. A végét persze tudtam, hiszen ismertem több változatban is az Argó hajó útjának történetét gyerekkorom óta. De az tuti, hogy soha nem tudtam kiszámítani, kivel mi fog történni a következő oldalon. Max. a fontosabb szereplőkről sejtettem, hogy nem mostanában fognak meghalni, de egyébként tényleg oly ügyesen bonyolítja Graves a szálakat, és forgatja fel az egész mondavilágot meg mitológiát, hogy semmi másról fogalmam se lehetett. Ezt pedig nagyon élveztem.

A csapat ábrázolása profi. Minden tagja a maga módján különleges, mindegyikre egyenként szükség van (vagy lenne, ha éppen hiányzik), mindegyik ért valamihez, ami előbb-utóbb fontossá válik. Van köztük ökölvívó, íjász, gyógyító, mágus-hasbeszélő, jó futó, izomember és mézszakértő. :) Van, aki érti az állatok nyelvét, van, aki mindenkinél távolabbra lát, és még a szellemeket is észreveszi, a kedvencem pedig az, aki annyit tud – de azt nagyon! –, hogy bármilyen helyzetből kidumálja magát meg a társait. (Az ő szuperképességét irigyeltem a legjobban. :)) És persze ott van a kapitány, aki összefogja őket egyetlen egységes harmóniába… ja, nem.

A kapitány fantasztikus képessége kimerül abban, hogy fantasztikusan inkompetens. Sok mindenhez lehet neki tehetsége, de a vezetéshez, ahhoz pont nincs. Igaz, hogy ez a csapat nála sokkal jobb kapitánynak is feladná a leckét. Mert a csapattagok a szellemeket látják ugyan, az állatok beszédét is értik, és fél kilométerről szél ellenében eltalálják a muslinca bal szemét, de hogy egymással normálisan kijöjjenek, na, az mindenkinek a képességeit meghaladja. Mind egyénítettek, egyikük sem fekete-fehér, mindegyikük csodálatos, és mindegyiknek megvannak a maga apró (vagy nem is olyan apró) mocsokságai, amelyek miatt rendszeresen egymásnak esnek, bosszúból, irigységből vagy csak úgy heccből, klikkesednek, széthúznak, élvezettel gyűlölködnek. A főnök meg még rátesz egy lapáttal azzal, hogy egy önálló döntést nem képes hozni, a felelősségvállalással pedig kb. köszönő viszonyban van. Komolyan mondom, az a regény legfantasztikusabb eleme, hogy ezek tényleg odaérnek Kolkhiszba. A többi már hab a tortán.

A háttérben meg ott van egy mitikus időtlenségből éppen hogy felmerült világ, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger partvidékének számtalan különböző kultúrája. Legalább harminc különféle nép bukkan fel a regény lapjain, és esküszöm, nincs két egyforma. Biztos vagyok benne, hogy a kultúrtörténeti információk hitelesek (legalábbis nagyon meglepődnék, ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy a nyúlszapukát soha nem használták sebgyógyításra, vagy a paloták kapuzatának díszítésére nem onnan importálták a márványt). De nem ez érdekelt igazán – és látni valóan Gravest sem –, hanem ezeknek a félig történelmi, félig mondabeli kultúráknak a gondolati háttere. Vagyis hogy hogyan gondolkodhattak azok az emberek, akik ilyen civilizációkat hoztak létre. Ezeket a rendkívül részletes*** gondolati háttereket saját kutatásai, következtetései és fantáziája alapján Graves találta ki… Hát ember legyen, aki el tudja különíteni a kutatási eredményt a fantáziától.

Én, lehet, nem vagyok ember – hanem helikopter –, mivel meg se próbáltam, én csak nagyon élveztem ezt a fura világfelforgatást. :) Olyan volt, mint a Baudolino, mese-mese-mátka, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, franc tudja, mennyi történhetett meg ebből, az egész együtt mégis annyira emberi, hogy ha nem történt meg, hát nagy ziccert hagytunk ki. Itt még az istenek is emberiek, még sokkal jobban, mint a közismert görög mitológiai történetekben. Miközben mindenki abszolút komolyan gondolja, hogy a mindennapokban megnyilvánuló természetfölötti hatalmuk van. Ettől persze senkinek se jobb. A világ minden, csak nem harmonikus. Viszont otthonos. :P

Hát szóval végül is az van, hogy én ezt most kedvencelem. Köszönöm az ajánlást @Mesemondó-nak, a könyv tulajdonjogát pedig egy bizonyos ismeretlen örökhagyónak. :)

* Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan fogy el a pinty, akkor azt tájékoztatom, hogy úgy, mint ez a hatszáz oldal. Pont úgy.
** https://moly.hu/ertekelesek/2731244
*** Amikor azt mondom, „rendkívül”, azt értsétek is úgy. Az argonauták utazása el se kezdődik, mielőtt legalább három ilyen világhátteret fel nem épített az elbeszélő. Nekem ezek a világépítések rettentően tetszettek, önálló kis történetekként olvastam őket, annál is inkább, mert regényíróként én is nagyon szeretem ezt csinálni: nemcsak a világot felépíteni, hanem azt is kitalálni, milyen gondolati alapból indulnak ki, akik pont azt a világot lakják. De tudom, vannak olvasók, akiket az ilyesmi – legalábbis a Graves-féle mértékben mérve – idegesít. Azért én közel se vagyok ennyire művelt, úgyhogy csak kicsiben csinálom. :D

>!
Európa, Budapest, 1976
640 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630708825 · Fordította: Róna Ilona, Székely Magda
22 hozzászólás
>!
Bla IP
Robert Graves: Az aranygyapjú

Élvezetes és kalandos műfaji vegyes-saláta , azaz egy mitológiai témájú regény Gravestől. Nem volt rossz másodjára sem, mert ifjúkorban nagyon lelkesedtem érte: vonzott a „földművelés”!

>!
Mesemondó I
Robert Graves: Az aranygyapjú

Talán kamaszként olvastam utoljára, de felnőtt fejjel sem veszített semmit az értékéből (plusz elég fura gyerek voltam, na, hogy engem tizenhárom-tizennégy éves koromban ez a könyv szórakoztatott) (ez, meg Kerényi Károly).
Graves elméletét a Fehér Istennőről már megcáfolták jó páran, ennek ellenére végtelenül szórakoztató, színes, és hihető alapot szolgáltat a regényhez. Nem csak egy tengeri kaland a történet, hanem a régi és az új rend, a matriarchátus és a férfi istenek epikus összecsapása is. Külön zseniálisnak tartom, hogy Gaves narrátora megbízhatatlan narrátor: Tudományos gondossággal döntött úgy, hogy egy olyan névtelen valaki szájába adja az Argó történetét, aki i. e. 146 környékén él. Még hisz egy csomó ókori mítoszban és babonában, de másokat már túlzásnak vagy értelmetlennek tart, pont, mint a későantik mítoszmagyarázók. A szereplők hol valóban próféciát hallanak, hol pedig simán és egyszerűen behazudják azt. Így aztán a regény maga hol teljesen tényszerű, hol pedig teljesen mitikus, és a kettő kényelmesen megfér egymás mellett. Gravesnek pont ez volt a szándéka: Nem akarta megfosztani a történetet a mitikus elemektől (*köh*Hollywood, végy példát*köh*). Ettől is jó az egész.
A másik dolog, amit nagyon szeretek ebben a könyvben, az az, hogy Graves nem babusgatja az olvasóját. Még régész végzettséggel is csak kapkodom néha a fejem a nevek, személyek, és családfák között; mesterien alkalmazza az eposzi jelzőket, hogy emlékezzünk rá, ki kicsoda a 30-40 fős szereplőgárdában, de egy percig sem butítja le a történetet azért, hogy pörgősebb vagy emészthetőbb legyen. Az olvasónak meg kell dolgoznia érte, hogy megértse ezt a furcsa világot, és megbarátkozzon az Argonautákkal. Kihívás, és ettől nagyon élvezhető. (Vagy én vagyok helikopter).
A regény feldolgozás ugyan, de megmarad benne az eredeti Argonautika íze és zamata. Ebben a történetben, mint a görög mitológiában általában, hosszú távon nincs boldog vég. Sőt, igazán összetartó csapat sincsen, a hősök között állandó a konfliktus, és több karakter csak elég csücskösen méltó a „hős” nevére (Herkules például zseniálisan és valahol szerethetően bugyuta, míg Iaszón egyszerűen hülye, de utóbbi azért nem újdonság.) A sorsok összefonódnak és szétválnak, és ahol ellentmondásosak a források, Graves szépen kifésüli a lehetséges szálakat spoiler. Nem mitikus szuperhős-sztori ez a könyv, hanem színes, néhol zavarba ejtő elmerülés a görög mitológia egyik legnagyobb, és méltatlanul ritkán emlegetett történetében. És akár igaz, akár nem a „Fehér Istennő” léte az indo-európai bevándorlás előtti időkben, Graves mindenképpen mesterien nyúl a témához. A könyv klasszikus, a szó minden értelmében.

1 hozzászólás
>!
altagi P
Robert Graves: Az aranygyapjú

Sajnos olyan nagyon hozzászoktam már az „egy történés 10 oldalanként” jellegű könyvekhez, hogy viszonylag nehezen tudtam csak haladni ezzel a regénnyel, aminek minden egyes mondatában van valami rendkívüli. A tökéletestől annyi választja el, hogy nekem a bevezetés és a kezdés nagyon lassú volt, és nem igazán kötött le.
A következő 600 oldal viszont töménytelenül izgalmas és gyönyörűséges volt, olyan megfogalmazásban, ami szinte testközelbe hozta a mitológiával teleszőtt ókor-élményt.
Nagyon szerettem, ahogyan az isteneket és az emberiség velük való viszonyát ábrázolta, árnyalta. Engem leginkább az fogott meg, ahogyan a főhőseink az élethez és halálhoz viszonyulnak a hitükön át; annyira különbözik a modern felfogástól, és ezt a szerző annyira szépen tudta megértetni az olvasóval.
Egy nyugodtabb időszakban spoiler biztosan újra szeretném majd olvasni, de addig is, – hogy ne feledkezzünk meg egymásról az ókori görögökkel – felkutatom az Odüsszeia valamelyik agyontömörített verzióját.

>!
Gabber777
Robert Graves: Az aranygyapjú

Az első 100 oldalon kicsit döcögősen ment, de utána magával ránt a kaland. Az aranygyapjú története szorosan összefügg az Iliásszal, mivel nagyrészt az abban szereplő hősök apjairól szól, valamint az Odüsszeiával, mert végiglátogatjuk ugyanazon szigeteket amerre Odüsszeusz is bolyong. Nagyon örültem neki, hogy végre átfogóan megismerhetem a teljes mítoszt egy szakértő tollából, bár én nem ragaszkodtam volna a mitológia földre rántásához. (kentaurok, hárpiák stb…) Érdekes volt számomra továbbá, hogy mennyire be kellett szennyeződjenek a hősök, hogy megcsinálják a lehetetlennek tűnő feladatot és hazahozzák a gyapjút. A cél szentesíti az eszközt módon, Iaszonék mindent megtesznek, hogy végrehajtsák a feladatot, még ha csalárdul, esküt szegve, hazudozva, orvul másokat hátba szúrva kell is kivitelezzék. Pusztán pozitív hősök ezért itt nincsenek, így a végén mindenki elnyeri a méltó jutalma után járó, méltó büntetését is.

1 hozzászólás
>!
Mészáros_Nándor
Robert Graves: Az aranygyapjú

Nagyon nehezen indul be ez a regény, mert Graves a hagyományos regényírói iskola híve, akik szerint egy 100 oldalas regényben simár elfér 20 oldal cselekmény és 80 oldal különféle témájú „filozofálás”. Graves is egészen nyilvánvalóan így gondolja, mivel a könyv eleje valójában egy tudományos értekezés arról, hogyan váltotta fel a pelaszgok matriharchális társadalmát a görög hódítók hozta új, férfias és a régihez képest másként barbár Zeusz-kultusz. A könyvnek ez a része is jó, de a cselekményközpontú vagy cselekmény-kizárólagos regényekhez szokott kvázi fiatalabb olvasók számára egészen biztosan szokatlan lesz.

Miután belép a történetbe a főszereplő Iászón, lassan beindul a cselekmény, és ahogy mások is írták előttem, az ember kezdi úgy érezni, hogy ott van a helyszínen és részese az eseményeknek. Graves nagy művész és nagy látnok, és egy amúgy igen homályos és ellentmondásos mitológiai történetet, az Argonauták regéjét képes úgy megeleveníteni, hogy a több ezer éves távolság ellenére az ember érdeklődni, sőt az igen emberi (se nem fekete, se nem fehér) hősök iránt lelkesedni is tud. Ebben a regényben különösen a karakterek sikerültek élettelire és szerethetőre: a félőrült Héraklésztől kezdve az izmos combú Atalantáig, de még az ellenszenves zsarnok Apszürtösz királyból áradó, szinte érezhető fokhagymabűz is csak növeli az életteliséget.

A könyv mindenképp megér egy próbát, bár a rengeteg görög hely- és személynévben való kiigazodás valószínűleg próbára teszi azokat az olvasókat, akik járatlanabbak a görög mitológiában és őstörténetben, vagy idegenkednek tőle. A görögség iránt fanatikusan rajongó, klasszikus értékekben és tudományokban érdekelt olvasók számára viszont egyenesen kötelező darab!

>!
Coffee I
Robert Graves: Az aranygyapjú

Nagyon távol áll tőlem mindenféle mitológiával kapcsolatos könyv, ennek ellenére tetszett, nem volt rossz. Kicsit talán csak sziszegős…
Kedvenc karakterem Melanión, mert nincs a nevében „ssssz”.

3 hozzászólás
>!
GeoMaileR
Robert Graves: Az aranygyapjú

Olvasmányos kötet egy 3000 évvel ezelőtti történetről, a múlhatatlan témát: az emberi együttélést, összefogást, széthúzást, egymásra találást és egymásra utaltságot 50 fejezetbe öntve. Az aranygyapjú, mint mítosz lehető legalaposabb feldolgozása, méghozzá úgy előadva, hogy az 600 oldalon keresztül is lekösse a figyelmet.
Iászon, mint az „elméleti ember” megtestesítője magával viszi a jó szándékkal kikövezett úton a sok igazi hőst, és közben gyenge akarata miatt egyre mélyebbre süllyed szegény emberileg. Teszi ezt egy olyan célért, ami rajta kívül sem az elején, sem a végén nem érdekel senkit igazán. De megcsinálják, mert megígérték egymásnak.
Évezredek óta aktuális mondanivaló ez, izgalmasan és szórakoztatóan figyelmeztetve az olvasót az értékrend szükségességére.

>!
AgiVega IP
Robert Graves: Az aranygyapjú

Tíz hónap. Ennyit vett el az életemből ez a könyv. :-/
Alapból szeretem a görög mitológiát, de Graves tálalásában száraz volt és unalmas. Olvastam már egy nagyon jó könyvet az argonautákról (ezt: http://moly.hu/konyvek/menelaos-stephanides-yannis-stephanides-jason-and-the-argonauts), de Graves egészen máshogy mutatta be a híres történetet. Stephanides MESÉLT, lekötött, magával ragadott. Graves untatott, fárasztott, idegesített. Igyekezett minél kevésbé misztikus köntösbe öltöztetni a sztorit, ami a görög mitológia esetében eleve furcsa próbálkozás. Az isteneket emlegeti, de csak hiedelmi elemekként, nem aktív közreműködőkként, amitől a mitológia-feelingjét vesztette el a történet.
Rengeteg a fölösleges részlet, mellékszál, ami semmit sem tesz hozzá a főcselekményhez, és bizony az argonauták 90%-ának sorsa teljesen hidegen hagyott (arról nem is beszélve, hogy meg sem tudtam különböztetni őket egymástól – a négy ismert hősön, Iaszónon, Héraklészen, Médeián és Orpheuszon kívül csak Butész, a méhész meg Atalanté maradt meg bennem valamelyest, a többiek összefolynak, nem tudom, ki mit csinált, mikor és miért, és őszintén szólva nem is érdekel.)
Kár. Lehetett volna sokkal jobb is.
Harmatgyenge hármas.

>!
Kilgor_Trout
Robert Graves: Az aranygyapjú

Óriási!!!
Kaland a javából.Beulhetunk az Argo egyik padjara es mint argonauta jarjuk vegig a kalandokat.
Rég olvastam ennyire könnyed es porgo es egyidoben nehez könyvet…
Hatalmas élmény volt elolvasni. Aki kicsit is szereti a történelmet, főleg az ókori görög mondakör titokzatos vilagat, az ki ne hagyja!!!!


Népszerű idézetek

>!
Timár_Krisztina ISP

Mopszosz sietett oda, s hozta sebírjait: fagyöngy levét, aranyvesszőt, nyúlszapukát, cicfarkkóró [sic!] főzetét meg színtiszta terpentint.

344-345. oldal (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: aranyvessző · cickafarkfű · fagyöngy · gyógyítás · nyúlszapuka · terpentin
13 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

Thüótész búcsúajándékul villámcsapás elleni varázsszert adott Iászónnak: ravasz keverék volt ez, mely hajból, hagymából és heringmájból készült.

254. oldal (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: hagyma · haj, hajszál · hering · villám
5 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP

Lémnoszról ugyanis sokféle festéket hozott magával, köztük egy edényben sok száz tintahal festékzacskójából kipréselt tintát. Ha ezt a festéket leveshez vagy árpakásához adagolják, éjsötét színt ad. Augeiasz, Idasz s még néhány haspók kifogásolta, hogy ilyen célra pocsékolják az ízletes eledelt, de kiderült, hogy vízzel hígítva félkorsónyi is elegendő ahhoz, hogy a vitorlát hínárszínűre sötétítsék.

260. oldal (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: tintahal
1 hozzászólás
>!
Cicu

Anyám ifjúkorában még a férfiaknak, hogy el ne szemtelenedjenek, serdülőkorukban eltörték jobb lábszárukat Héphaisztosz, a sánta hérósz tiszteletére.

217. oldal (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: Héphaisztosz
>!
Cicu

A birkózómérkőzésen nagy Ankaioszt léptették fel, nem Héraklészt vagy Kasztórt. Héraklész nemrégiben véletlenül két ellenfele halálát okozta a szorítóban, s még mindig szenvedett méltatlankodó szellemüktől (…)

280. oldal (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: Herkules
>!
Timár_Krisztina ISP

Valahányszor Ekhión hazudott, nemcsak hallgatóit győzte meg szándékuk ellenére, hanem maga is hitte, amit mond.

484. oldal (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: hazugság
>!
GeoMaileR

Bolond az a halász, aki vízbe ugrik a horgára akadt hal után.

418. oldal 32. fejezet Iászón és Médeia beszélgetése

>!
ede

Egy nyári estén a Lelegesz törzsbéli Ankaioszt, aki a virágzó Számosz szigetéről jött, kitették Majorca szigetének fövenyes partján.

(első mondat)

>!
GeoMaileR

Hányszor mondtam, hogy aki egymagában vetődik ellenségek közé, tartsa a száját és nyissa ki a fülét!

109. oldal, Ötödik fejezet (Európa, 1976)


Hasonló könyvek címkék alapján

Ken Follett: A katedrális
Madeline Miller: Kirké
James Joyce: Ulysses
Mary Renault: A királynak meg kell halnia
David Gemmell: A Sötét Herceg
Kodolányi János: Vízözön
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Edward Bulwer-Lytton: Pompeji utolsó napjai
Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen
Daniel Defoe: A teljes nagy Robinson