Az ​aranygyapjú 85% 50 csillagozás

Becsületszavamra meg fogom nézni az aktuális Bosszúállókat, de ezt a csapatot mostanában úgyse fogja verni senki más… Hatszáz oldal úgy elfogyott öt nap alatt, mint a pinty.* Gondolkodom a kedvencelésen. Izgalmas könyv ez, bár, ahogy @Mesemondó írja, meg kell ám dolgozni érte.

Izgalmas, de egyáltalán nem úgy, ahogy az ember a hasonló „küldetés + csapat” típusú történetek alapján gondolná. Én is egész másra számítottam. Mindenekelőtt azt se tudom megmondani, mi a műfaja ennek az izének. Kalandregénynek túl lélekelemzős és társadalomrajzos, lélekelemzős-társadalomrajzosnak túl kalandos, fantasynek túl realisztikus, realistának túl fantasztikus, történelminek túlságosan visszanyúl a történelem előtti időkbe meg a mitológiába, mitikusnak túlságosan részletezi a kultúrtörténetet… szóval azt hiszem, a „regény”-en kívül még mindig az „izé” a leginkább egzakt műfajmegjelölés.

* Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan fogy el a pinty, akkor azt tájékoztatom, hogy úgy, mint ez a hatszáz oldal. Pont úgy.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/09/robert_gra…

Élvezetes és kalandos műfaji vegyes-saláta , azaz egy mitológiai témájú regény Gravestől. Nem volt rossz másodjára sem, mert ifjúkorban nagyon lelkesedtem érte: vonzott a „földművelés”!

Talán kamaszként olvastam utoljára, de felnőtt fejjel sem veszített semmit az értékéből (plusz elég fura gyerek voltam, na, hogy engem tizenhárom-tizennégy éves koromban ez a könyv szórakoztatott) (ez, meg Kerényi Károly).
Graves elméletét a Fehér Istennőről már megcáfolták jó páran, ennek ellenére végtelenül szórakoztató, színes, és hihető alapot szolgáltat a regényhez. Nem csak egy tengeri kaland a történet, hanem a régi és az új rend, a matriarchátus és a férfi istenek epikus összecsapása is. Külön zseniálisnak tartom, hogy Gaves narrátora megbízhatatlan narrátor: Tudományos gondossággal döntött úgy, hogy egy olyan névtelen valaki szájába adja az Argó történetét, aki i. e. 146 környékén él. Még hisz egy csomó ókori mítoszban és babonában, de másokat már túlzásnak vagy értelmetlennek tart, pont, mint a későantik mítoszmagyarázók. A szereplők hol valóban próféciát hallanak, hol pedig simán és egyszerűen behazudják azt. Így aztán a regény maga hol teljesen tényszerű, hol pedig teljesen mitikus, és a kettő kényelmesen megfér egymás mellett. Gravesnek pont ez volt a szándéka: Nem akarta megfosztani a történetet a mitikus elemektől (*köh*Hollywood, végy példát*köh*). Ettől is jó az egész.
A másik dolog, amit nagyon szeretek ebben a könyvben, az az, hogy Graves nem babusgatja az olvasóját. Még régész végzettséggel is csak kapkodom néha a fejem a nevek, személyek, és családfák között; mesterien alkalmazza az eposzi jelzőket, hogy emlékezzünk rá, ki kicsoda a 30-40 fős szereplőgárdában, de egy percig sem butítja le a történetet azért, hogy pörgősebb vagy emészthetőbb legyen. Az olvasónak meg kell dolgoznia érte, hogy megértse ezt a furcsa világot, és megbarátkozzon az Argonautákkal. Kihívás, és ettől nagyon élvezhető. (Vagy én vagyok helikopter).
A regény feldolgozás ugyan, de megmarad benne az eredeti Argonautika íze és zamata. Ebben a történetben, mint a görög mitológiában általában, hosszú távon nincs boldog vég. Sőt, igazán összetartó csapat sincsen, a hősök között állandó a konfliktus, és több karakter csak elég csücskösen méltó a „hős” nevére (Herkules például zseniálisan és valahol szerethetően bugyuta, míg Iaszón egyszerűen hülye, de utóbbi azért nem újdonság.) A sorsok összefonódnak és szétválnak, és ahol ellentmondásosak a források, Graves szépen kifésüli a lehetséges szálakat spoiler. Nem mitikus szuperhős-sztori ez a könyv, hanem színes, néhol zavarba ejtő elmerülés a görög mitológia egyik legnagyobb, és méltatlanul ritkán emlegetett történetében. És akár igaz, akár nem a „Fehér Istennő” léte az indo-európai bevándorlás előtti időkben, Graves mindenképpen mesterien nyúl a témához. A könyv klasszikus, a szó minden értelmében.

Az Aranygyapjú Graves miatt megkapta tőlem az öt csillagot, de meg kell jegyezzem, hogy a Claudius-regények, meg a Jézus király szintjét nálam meg se közelítette. Az elején nagyon jól indul, különösen tetszett a bevezetőben felépített kis görög istentan. Graves klasszikus műveltsége a szokott módon csillog a könyvben, de a történet nagyon lapos, a szereplőknek is csak némelyikével sikerült barátságot kötnöm. Médeát egész eddigi életemben sajnáltam, most valahogy semmilyen közelséget nem érzek vele, Iaszónról már nem is szólva, egy lehetetlen és jelentéktelen alak, Héraklész egy ostoba, hirtelen haragú, idétlen zabálógép. Ennek ellenére a könyv jól olvasható, alapmű, hiszen milyen ember az akit nem hoz izgalomba az aranygyapjú története, ki ne utazna szívesen Kolkhiszba a híres-neves Argó fedélzetén? Csak az a társaság!

Sajnos olyan nagyon hozzászoktam már az „egy történés 10 oldalanként” jellegű könyvekhez, hogy viszonylag nehezen tudtam csak haladni ezzel a regénnyel, aminek minden egyes mondatában van valami rendkívüli. A tökéletestől annyi választja el, hogy nekem a bevezetés és a kezdés nagyon lassú volt, és nem igazán kötött le.
A következő 600 oldal viszont töménytelenül izgalmas és gyönyörűséges volt, olyan megfogalmazásban, ami szinte testközelbe hozta a mitológiával teleszőtt ókor-élményt.
Nagyon szerettem, ahogyan az isteneket és az emberiség velük való viszonyát ábrázolta, árnyalta. Engem leginkább az fogott meg, ahogyan a főhőseink az élethez és halálhoz viszonyulnak a hitükön át; annyira különbözik a modern felfogástól, és ezt a szerző annyira szépen tudta megértetni az olvasóval.
Egy nyugodtabb időszakban spoiler biztosan újra szeretném majd olvasni, de addig is, – hogy ne feledkezzünk meg egymásról az ókori görögökkel – felkutatom az Odüsszeia valamelyik agyontömörített verzióját.

Az első 100 oldalon kicsit döcögősen ment, de utána magával ránt a kaland. Az aranygyapjú története szorosan összefügg az Iliásszal, mivel nagyrészt az abban szereplő hősök apjairól szól, valamint az Odüsszeiával, mert végiglátogatjuk ugyanazon szigeteket amerre Odüsszeusz is bolyong. Nagyon örültem neki, hogy végre átfogóan megismerhetem a teljes mítoszt egy szakértő tollából, bár én nem ragaszkodtam volna a mitológia földre rántásához. (kentaurok, hárpiák stb…) Érdekes volt számomra továbbá, hogy mennyire be kellett szennyeződjenek a hősök, hogy megcsinálják a lehetetlennek tűnő feladatot és hazahozzák a gyapjút. A cél szentesíti az eszközt módon, Iaszonék mindent megtesznek, hogy végrehajtsák a feladatot, még ha csalárdul, esküt szegve, hazudozva, orvul másokat hátba szúrva kell is kivitelezzék. Pusztán pozitív hősök ezért itt nincsenek, így a végén mindenki elnyeri a méltó jutalma után járó, méltó büntetését is.

Huhh… egy kicsit sokáig tartott, mire be tudtam fejezni ezt a nem is tudom mit. Fantasy? Ókortörténeti bemutató némi kultúrtörténeti köntösbe bújtatva? Thriller? Mitológiai kiskáté egy régen letűnt korról? Krimi?
Aztán egy idő után úgy döntöttem, hogy hagyom a fenébe a műfaji beskatulyázást, és csak élvezem újra az Argonauták történetét, és meg kellett állapítanom, hogy ugyanúgy tetszett, mint tizenéves koromban. Mit tetszett? Többször el- és átolvastam az egészet (ezért haladtam vele ilyen lassan), illetve újra előszedtem Kerényit és meg-megnéztem benne, hogy mit ír az Argonautákról:))
Nem is tudom hogy mi tetszett jobban, maga a mitológiai kitekintő, vagy összefoglalás (igen, tudom, a Fehér Istennő Graves által felállított teóriáját megcáfolták már, de nekem akkor is tetszik:)) vagy maga az egész kaland, vagy azoknak a szereplőknek az összessége, akiket Graves felvonultat a könyvben, akik közül egyre se lehet azt mondani, hogy a klasszikus hállíivúdi értelemben hős lenne. Sőt, inkább antihősöknek tartom őket, de így szerintem sokkal érdekesebbek, mint a mai modern „hősök”:)
De viszont hihetetlenül jól és összetetten ábrázolja őket Graves, mindenkinek van valami tudaljdonsága, amit fel tudnak használni, ami egyszer (vagy többször) megmenti őket valami bajtól és mennek tovább, mindent meg tudnak oldani, kivéve azt, hogy kijöjjenek egymással, mert az az istennek sem megy nekik. Egyszerűen fantasztikus, mennyire nem megy nekik, a helyzetüket pedig nehezíti Iászón, az totálisan inkompetens kapitány, aki én nem is tudom, hogy keveredett ebbe bele, mármint ebbe a pozíciójába – azért van, hogy ne legyen kapitány, néha csodálkoztam, hogy miért is nem hajították be a többiek a tengerbe.
Szóval van itt egy nagyon érdekes cselekmény, egy nagyon érdekes csapat, csomó Földközi-tengeri kultúra bemutatása némi mitológiával vegyítve – én nagyon élveztem az egészet. Viszont aki nem (ókori) történelem-mániás, azoknak csak óvatosan ajánlott:)

Nagyon távol áll tőlem mindenféle mitológiával kapcsolatos könyv, ennek ellenére tetszett, nem volt rossz. Kicsit talán csak sziszegős…
Kedvenc karakterem Melanión, mert nincs a nevében „ssssz”.

Olvasmányos kötet egy 3000 évvel ezelőtti történetről, a múlhatatlan témát: az emberi együttélést, összefogást, széthúzást, egymásra találást és egymásra utaltságot 50 fejezetbe öntve. Az aranygyapjú, mint mítosz lehető legalaposabb feldolgozása, méghozzá úgy előadva, hogy az 600 oldalon keresztül is lekösse a figyelmet.
Iászon, mint az „elméleti ember” megtestesítője magával viszi a jó szándékkal kikövezett úton a sok igazi hőst, és közben gyenge akarata miatt egyre mélyebbre süllyed szegény emberileg. Teszi ezt egy olyan célért, ami rajta kívül sem az elején, sem a végén nem érdekel senkit igazán. De megcsinálják, mert megígérték egymásnak.
Évezredek óta aktuális mondanivaló ez, izgalmasan és szórakoztatóan figyelmeztetve az olvasót az értékrend szükségességére.

Tíz hónap. Ennyit vett el az életemből ez a könyv. :-/
Alapból szeretem a görög mitológiát, de Graves tálalásában száraz volt és unalmas. Olvastam már egy nagyon jó könyvet az argonautákról (ezt: http://moly.hu/konyvek/menelaos-stephanides-yannis-stephanides-jason-and-the-argonauts), de Graves egészen máshogy mutatta be a híres történetet. Stephanides MESÉLT, lekötött, magával ragadott. Graves untatott, fárasztott, idegesített. Igyekezett minél kevésbé misztikus köntösbe öltöztetni a sztorit, ami a görög mitológia esetében eleve furcsa próbálkozás. Az isteneket emlegeti, de csak hiedelmi elemekként, nem aktív közreműködőkként, amitől a mitológia-feelingjét vesztette el a történet.
Rengeteg a fölösleges részlet, mellékszál, ami semmit sem tesz hozzá a főcselekményhez, és bizony az argonauták 90%-ának sorsa teljesen hidegen hagyott (arról nem is beszélve, hogy meg sem tudtam különböztetni őket egymástól – a négy ismert hősön, Iaszónon, Héraklészen, Médeián és Orpheuszon kívül csak Butész, a méhész meg Atalanté maradt meg bennem valamelyest, a többiek összefolynak, nem tudom, ki mit csinált, mikor és miért, és őszintén szólva nem is érdekel.)
Kár. Lehetett volna sokkal jobb is.
Harmatgyenge hármas.