Kakukkszó (Cormoran Strike 1.) 719 csillagozás

Robert Galbraith: Kakukkszó Robert Galbraith: Kakukkszó Robert Galbraith: Kakukkszó

Amikor egy zűrös életű modell lezuhan londoni lakása erkélyéről és meghal, mindenki azt gondolja, öngyilkos lett. A bátyjának azonban kétségei támadnak, és felfogadja Cormoran Strike magánnyomozót, hogy nézzen rá az ügyre.

Strike háborús veterán, aki megsérült Afganisztánban, ráadásul az élete is romokban van. Az ügy pénzügyi mentőövet dob neki, de ennek megvan az ára – minél mélyebben ássa bele magát a fiatal modell életébe, annál sötétebbnek tűnnek a dolgok, és ő maga is annál szörnyűbb veszélynek teszi ki magát…

A Kakukkszó J.K. Rowling Robert Galbraith írói álnéven írt nagysikerű első bűnügyi regénye.

Eredeti mű: Robert Galbraith: The Cuckoo's Calling

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
GABO, Budapest, 2019
548 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634067993 · Fordította: Nagy Gergely
>!
GABO, Budapest, 2018
546 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634066811 · Fordította: Nagy Gergely
>!
GABO, Budapest, 2015
546 oldal · ISBN: 9789634060451

1 további kiadás

Kapcsolódó zóna

!

Cormoran Strike

136 tag · 56 karc · Utolsó karc: 2019. március 22., 11:22


Enciklopédia 28

Szereplők népszerűség szerint

Cormoran Strike · Robin Ellacott · Freddie Mercury · Guy Somé · Charlie Bristow · Charlotte · John Bristow · Lady Yvette Bristow · Lula Landry · Mr. Freddie Bestigui · Mrs. Tansy Bestigui

Helyszínek népszerűség szerint

London · Anglia


Kedvencelte 82

Most olvassa 59

Várólistára tette 469

Kívánságlistára tette 356

Kölcsönkérné 14


Kiemelt értékelések

>!
gabiica P
Robert Galbraith: Kakukkszó

Zseniális történet volt.
Nehezen szoktam meg az egészet, nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy ki is írta, és számomra mit is jelent az író.
De miután kizártam, rögtön rájöttem, mennyire jó is ez. A stílus lehengerlő, a leírások tökéletesek. Strike karaktere megnyerő, a zord külső mögötti jellem megfogja az olvasót, engem legalábbis ténylegesen lenyűgözött.
Szerettem Robin karakterét is, és örültem, hogy a történet során nagyobb szerephez is jutott, jók voltak a meglátásai és a viselkedése is.
Maga a szál is jól kivitelezettnek érződött. Apróságok vezették rá Cormorant a megoldásra, én végig a sötétben tapogatóztam, eszembe sem jutott, hogy a gyilkos az, aki. Várom a folytatást!

1 hozzászólás
>!
szadrienn P
Robert Galbraith: Kakukkszó

Igazi bulvárkrimi, terjengős, csapongó, szószátyár, a nyomozás kínzó lassúsággal halad előre, cserében viszont mindent megtudhatunk a sekélyes celebvilágról. J. K. Rowling álnévbe burkolózva is nagyvonalúan, öntörvényűen kezeli a bűnügyi irodalom műfajának íratlan szabályait, ahol lényegretörő, szikár, feszes ritmusú cselekményt várnánk, ott nála túlburjánzó részletgazdagságot és fékezhetetlen mesélőkedvet találunk, indokolatlanul megnövelve ezzel a terjedelmet. A szereplőkhöz társulva kimerítő sétákat tehetünk London számtalan változatos helyszínén, amit én kifejezetten szerettem, és megkedveltem a szimpatikus nyomozópárost is, jól eltalált karakterüket éreztem a sorozat egyik fő húzóerejének. A befejezés pedig végre pörgősre, izgalmasra, remekbe szabottra sikeredett.
És vajon a mindvégig vegyes érzések, kételyek és bizonytalanság ellenére mit forgat a fejében a javíthatatlan, menthetetlen olvasó? Lehet, hogy talán mégis meg kellene próbálkozni a második kötettel.

7 hozzászólás
>!
Zsófi_és_Bea P
Robert Galbraith: Kakukkszó

Az igazság az, hogy én egyszer már belekezdtem ebbe a könyvbe, csak mivel akkor nem fogott meg egyáltalán, félbe is hagytam. Jó, jó, az is igaz, hogy én egy kicsit bizony haragszom Rowlingra, amiért nem hoz ki még valamit nekünk a Harry Potter történetekből. Írt egy új HP-s színdarabot, na és? Az egy csomó emberhez nem jut el, akikhez egy könyv eljutott volna…na mindegy.
Nem nagyon szoktam olyan könyveknek, amiket félbehagyok második esélyt adni, de több dolgot figyelembe véve úgy gondoltam, hogy a Kakukkszó érdemel még egy esélyt:
– úgy általában szeretem a brit szerzők tollából származó dolgokat,
– több nagyon jó angol krimit is olvastam,
– jó értékeléseket olvastam a könyvről,
– és igen…attól, hogy egy kicsit haragszom Rowlingra, még szeretem, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit alkothatott ebben a teljesen más műfajban.
Folytatás:http://konyvutca.blogspot.nl/2015/12/robert-galbraith-k…

3 hozzászólás
>!
Lorenza_Pellegrini
Robert Galbraith: Kakukkszó

Szerintem nagyon jó krimi akkor is, ha eltekintünk attól hogy ki írta. Cormoran Strike pedig olyan főhős aki követi a klasszikus krimik hagyományait. Ha tényleg egy Robert Galbraith nevű ember írta volna,azt mondanám hogy mostantól figyelem a könyveit. De nem mondom,mert már régóta úgy van.:-)

>!
Navi P
Robert Galbraith: Kakukkszó

Ez most megvett kilóra.
Minden részletében kidolgozott, alapos, de nem túlírt, elnyújtott krimi.
Cormoran Strike, a leszerelt háborús hős magánéleti válsággal küzd, kap egy új titkárnőt, Robint és megkeresi egyik gyerekkori barátjának öccse, hogy kinyomozza húga halálát.
S Cormoran a maga alapos, precíz módján lépésről lépésre felgöngyölíti az ügyet, aminek én teljesen más véget gondoltam ki. A gazdagok és kiváltságosok világában sem minden fenékig tejföl, sőt. De bitang jól oldotta meg az író. Tudom, ő írta a HP könyveket, de teljes mértékben meg tudtam erről felejtkezi, mert tökéletes krimit írt.
Robin is szép lassan nélkülözhetetlenné teszi magát, s végre olyan munkát végezhet, amit szeret. Jó páros, ők ketten, szerencsére csak munkakapcsolat van köztük. Nem kellett ide romantikus sallang.
Kíváncsi vagyok a többi könyvre is :)

4 hozzászólás
>!
pável
Robert Galbraith: Kakukkszó

(még 2014-ből)
„Strike tapasztalatai szerint a laikusok állandóan az indítékot keresték, a profik listáján azonban az alkalom állt az első helyen.” (p89.)

Gyerekek! (akik már felnőttetek), ez a Rowling néni minden műfajban remekel? Gyanús, milyen bűbáj segíti ezt a nőt, hogy a gyerekirodalmat – és egyáltalán, ezt az egész analfabéta, olvasáskulturálatlan világot – forradalmasító meseregény-sorozata után nem hogy írt egy pazar „felnőttregényt” (J. K. Rowling: Átmeneti üresedés), amiért odafent, a klasszikusok szférájában sorban áll Balzactól kezdve mindenki, de most meg Dame Agatha nyögött fel kéjesen, hogy „Végre! végre, lesz mit olvasnom, már Simenonnal is kivégeztük egymást!”

Az ember már majdnem megfojtja magát Anthony Horowitz: A selyemház titka selyemzsinórjával, mikor olyan híreket hall, hogy előre megfontoltan, folytatólagosan cibálják elő a legnevesebb kopókat (mint most Sophie Hannah, Poirot-t), az ilyen esetek már kimerítik a kegyeltértés vagy a sírrongálás esetét. Hiába, amilyen könnyű a karaktergyilkosság, olyan ügyes-bajos a teremtés.

Igaz, a klasszikus krimi karcsú vonalai mellett XXL-es méretekkel bír ez a regény – akárcsak itt felbukkanó kopónk, a szupernehézsúlyú Cormoran Strike. A krimitől, legalábbis a brit krimikirálynőtől megszokhattuk, hogy aránylag rövid, mint a bűnbeeséshez vezető út. Itt viszont kapunk egy robosztus, katonai nyomozói és bokszolómúlttal rendelkező fazont, akit, ha fogyatékosnak nem is merném mondani, de fél lábbal is többet bír ki, mint az életen csak teli bukszával átmankózó senkik –, szóval, itt van ez a (néha imádom Rowlingot) „fanszőr hajú” (idézet!), csúf, hatalmas ember, aki egy celeb eldobott kölyke, és megmutatja, hogy mezítláb töri a diót. (Ezt a poént loptam valakitől, aki maga is lopta, szóval nem mondom, kitől spoiler, de a lényeg az, hogy majd meglátja a kedves olvasó.)

Rowling ismét nem adta alább egy nagyregénynél, és jól tette, úgy csigázza az olvasót, mint a középkor vallatásügyi szakemberei, de megmondom őszintén, nem is ez a lényeg, akár ki is találhatod, mert annyira csavaros, hogy ha minden – a klasszikusoktól már eltanult – trükköt végigszálazol, csak egyvalaki marad a legkevésbé, vagyis leginkább gyanúsak listáján… Na de csak semmi spoiler.

Rowling úgy kreálta meg első krimijét, hogy miközben fel-feltűnnek a mai korra utaló használati tárgyak, pl. a mobiltelefon vagy a keménydrogok, megőrizte a hard boiled műfaj időtlen elemeit.

Én a legritkábban olvasom a bűneset és megfejtése miatt a krimiket – helyette úgy fogyasztom őket, amiképpen a regény nagy korszakaiban élt ez a műfaj, társadalmi, lélektani regényként. Ezekben csak a legritkább esetben nem történik valami kriminális, és viszont: egy jó krimi, ha kifiléznék belőle a detektívtörténetet, meggyőződésem, hogy ha soványabban is valamivel, de megállná a helyét csonka mivoltában is, akár kis-, vagy Rowling esetében nagyregényként. Mindez persze okoskodás – most veszítem el legkitartóbb olvasókat is, abból a pár tucatból, üdv a mazochista maradéknak! –, csak azt akartam mindezzel érzékeltetni, ahelyett hogy elmesélném, miről is szól ez a krimi, hogy mindegy, mi indítja el a bűntettek láncreakcióját, a pénz, netán a szerelemféltés, mindennek a gyökércsúcsánál ott lapul a jó öreg, már a derék régi görögök által is jól ismert hübrisz. Hogy aztán őkelme „sima” vagy detektívekkel megbolondított regényben főszereplő-e, az mát szinte mindegy.

Lehetne még arról fecsegni, hogy Rowling kiírta minden bánatát, és kifröcsögte utálatát a média iránt – még finom volt, vagy ahogy illúziómentes minden pillanatban, még ha az isteni, megragadhatatlan szépségről vagy a szerelemről is esik szó:

„Ebben az országban a sajtó még a csőcseléknél is rosszabb. Mindenkit saját kiba***tt maguk alapján ítélnek meg!” (p313.)

„Strike nehezen tudta eldönteni, őszinte-e, vagy csak a szerepét játssza; a lány szépsége mindig útban volt, mint valami vastag pókháló, amin keresztül nem is lehet tisztán látni őt.” (p385.)

Az utóbbi idézetben szereplő lány csak egy sokadik szereplő, szintén modell, mint barátnője, akinek halála ügyében Strike a megbízást kapja a regény elején. Ciarával ellentétben a halott lány, Lula Landry egyáltalán nem egy kirakatbaba, megvolt a magához való esze – sajnos erős depresszióval súlyosbítva, de sokkal több volt benne, mint amit a világ hagyott megmutatni magából. Talán Rowlingot is ez a vágy hajtotta, mikor belekezdett Cormoran Strike magándetektív történeteibe: ha egy remek regény kevés volt kitörni saját gigasikerének Azkabanjából, Cormoran kemény (fanszőrhajú!) feje most biztosan áttöri az eddigi írói skatulya börtönvastag falait.

Hogy álnéven adta közre, nem mond ellent ennek a teóriának, sőt megerősíti azt, hiszen az ő brandjével már egy bevásárlólistát is el lehet adni bestsellerként. Hogy idejekorán kiderült a turpisság, mármint az álneves bújócska? Talán saját kiadója „dobta fel”, a gyorsabban elkönyvelhető profitra törve.Természetesen nem maga a tökély a könyv (ezért is az 'öt alá'), a kissé elhúzott második fele, és a túl sok – szándékosan – homályban hagyott részlet miatt (az alapos kolleginának más dolgok nem tetszettek*), de a bizalmam töretlen, Joanne Kathleen (ezt fedi a J.K., kevesen tudják) örökös dobogós marad a kedvenc könyves listámon.
Ja és sorozat lesz, hurrá, bár ezt már olvasás közben is gyaníthattuk, lásd fent: a számos kibogozatlanul hagyott történetszál, pl. Strike katonamúltja és exei, stb.)

* konyves.blog.hu/2014/04/19/cormoran_strike_nem_hozta_szegyenbe_harry_pottert

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Robert Galbraith: Kakukkszó

Mindennemű előítélettől és előzetes várakozástól mentesen kezdtem bele ebbe a regénybe. Ugyanis töredelmesen be kell valljam, hogy (a környezetemben talán egyedüliként) még semmit nem olvastam az írónő tollából. Pedig felnőtt gyermekeim polcán még mindig ott sorjáznak a Harry Potter-regények. Egyszerűen kikapcsolódásra vágytam, egy könnyed krimi felhőtlen szórakoztatására, amiből a felhőtlent tulajdonképpen meg is kaptam.
Ebből az első – általam olvasott – művéből is kitűnik, hogy JKR eszeveszett jól tud írni, mesélni meg aztán pláne. De a klasszikus Agatha Christie-féle detektív történetek műfajában a mesétől hajlamos vagyok elszenderedni, nem feszít szét a fejezetenként felmerülő újabb és újabb kérdés, rejtély, talány.
A klasszikus Miss Marple és Poirot-féle kikérdezős, körbejárós magánnyomozás folyamatát rendkívül részletes leírásokkal, de számomra sokszor igen vontatott módon ismerhetjük meg, miközben a szerző végigkalauzol bennünket London – leginkább előkelő – negyedein és a felső tízezer, a celebek értéktelen és számomra abszolút érdektelen világán. Értem én, hogy a sztori ezt követelte meg, de az x-edik átdorbézolt, kokós buli ritkaagyú, elkényeztetett „túlélőinek” affektáló beszámolója egy idő után már nem köt le, inkább csak felingerel.
A főszereplők karakterét azonban ügyesen formálta meg a szerző. Mr. Cormoran (Marple?!) Strike, az invalidus magánnyomozó kicsit bohém, kicsit vagány, kedvesen széteső és mégis összeszedett alakja és az ő csinos segítője együtt jó összetartó kovásza lehet a sorozatnak. Nincs gond a dialógusokkal sem, a párbeszédek mindig akkor és annyit nyújtanak az olvasónak amikor és amennyit a cselekmény éppen megkövetel.
De pont a cselekménnyel volt a legnagyobb bajom. Ebben a műfajban igenis elváratik, hogy a tempó feszes legyen, az események gyorsuló ütemben pörögjenek és mind újabb fordulatokkal lepjék meg az olvasót. Mivel nem akció-regényről van szó, egyáltalán nem zavart, hogy az első 100 oldal során nagyjából összeraktam a képet, amit az írónő az utolsó 100 oldalban ismertetett meg apránként az olvasóval. Pont ezért nem hiányoztak a csihi-puhi akciójelenetek sem, de valahol azért menet közben megfogalmazódott bennem a gondolat, amit később az egyik szereplő ki is mond: „Hagyja abba a nyomozóskodást, S. (a főszereplő neve), és írjon fantasy könyveket.”
Összességében azonban el kell mondanom, hogy JKR igazán gördülékenyen, szórakoztatóan ír, csak valahogy én egy modern krimit vártam.
Talán majd a Selyemhernyó…:)

2 hozzászólás
>!
ponty
Robert Galbraith: Kakukkszó

Pontosan azt adta ez a könyv, amit a címmel és a külcsínnel ígért. Egy könnyű krimit. Az mondjuk legyen a hard boiled ellentéte (és történetesen nem a kedvencem), szóval olyan detektívregény, ami a sztorival, a szereplőkkel, és a szövegével is igyekszik a lehető legszélesebb közönséget megnyerni magának. Tehát nem gázolunk térdig a vérben és mocsokban, és sajnos lélektanilag sem merülünk mélyre a bűnözésben. Kvázi „ártatlan” bűnügyi regényvilágot hazudunk (mármint a szerző), ami leginkább egy kora esti, teasüti melletti műveltségi vetélkedőhöz, vagy mondjuk kedélyes bingózáshoz hasonlít.

A főszereplők közül a gyűrött pasas elmaradhatatlan, és mégsem megszokott, hiszen van neki egy igen nagy hátránya a többi detektívekhez képest, amitől tök eredeti figura lesz. Ugyanakkor sajnos az egész sztori alatt egyszer sem került emiatt a defektusa miatt igazán szorult helyzetbe, pedig attól lett vón érdekes. (Sőt, szerintem kötelező gyakorlat lenne, ha már, de majd ezért fogom tovább olvasni a sorozatot. Hátha.)
Kellett mellé egy női szereplő, ez oké. Ő se legyen átlagos, elnyomott női szereplő, de sajnos csak az derül ki róla, hogy bár kíváncsi természet, meg tudja állni, hogy kérdezzen. Illetve, hogy nagy segítség a magazinokból szerzett információival, vagy amikor a nyomozás „véletlenül” egy női divatáru üzletbe kénytelen kirándulni. Szóval itt is van hova fejlődni. (Majd ezért is tovább olvasom. Hátha.)
A sztori pedig tényleg semmi különös, sőt, de legalább lehetőséget ad egy jó csomó, társadalom bíráló, kérdezz-felelek játékra, amik egyértelműen az egész írás legjobb részei. Mikor Cormoran Strike a társadalom különböző rétegeit képviselő, igen sokszínű tanúkat, és az ügybe belekeveredetteket faggatja, olyan lesz az egész, mintha Jane Austen a 21. században, egy jobban sikerült Agatha Christie könyvet írt volna. És ebből tökéletesen látszik, hogy nem én voltam a célközönség. Én ugyanis kétféle igazán jó bűnügyi regényt ismerek el. Amelyiket komolyan tudom venni, és azt amelyik szatíra, fekete komédia, paródia, de legalábbis van annyira vicces, hogy megbocsássam neki a komolyság hiányát.
A Kakukkszó egyik sem, de egy tisztességes, szórakoztató krimi light. Nyáridőben, strandon, satöbbi.

3 hozzászólás
>!
bokrichard
Robert Galbraith: Kakukkszó

Órákkal ezelőtt befejeztem már, és egészen eddig gondolkodtam, hogy mit írjak. Ami most elhangzik, tisztán építő jellegű, nem lehordás céljából mondom, mert „jó is meg nem is”. Amikor régen még talány volt, hogy kit rejt az írói álnév, akkor váteszként benyögtem volna, hogy ez J. K. Rowling. A stílus, a modor, a karakterekkel való bánásmód, a finomkodás rowlingi. A krimi rowlingi. Nem olyan pörgős, nem az én szám íze, de nem mondhatom, hogy nem jó. Nem hordhatom le, mert Cormoran Strike a főnyomozó, Robin a titkárnője, meg az összes egyéb karakter, akárcsak ha néhány oldal erejéig, néhány jelenet mozzanataiban jelenik meg, nagyon precízen ábrázolt. Megismertük a divatvilágot, a gondolkodást, tűpontosan, még akkor is, ha ez szintén „not my cup of tea”, hogy a művelt angol szavait idézzem.
Összegezve tehát az írónő új műfajban, de hűen a saját stílusához nyúlva írt, ami nekem még kezdetleges, mondhatni ott van még a tojáshéj. Izgatottságom töretlen a további kötetekre is, hisz a százalékok csak nőnek, és reménykedem benne, hogy nekem is lesz még plusz csillag a tarsolyban.

>!
Zsuzsanna_Makai
Robert Galbraith: Kakukkszó

„Mert a sors valamennyi csapása közt az tesz a legboldogtalanabbá, hogy hajdan boldogok voltunk.”

A csillagozásomról; azért adtam ennyit, mert elfogult vagyok, és csak azért vontam le egy felet, hogy jelezzem, nem voltam maradéktalanul elégedett.
Cormoranról: sokáig nem értettem, egy ilyen karaktert hogy dobhatott össze Rowling főhősnek, aztán ahogy sorra derült ki minden róla, egyre inkább megértettem, hogy félreértettem én mindent, mert ez pusztán a külcsín, és a belbecs labirintusa, és én bizony eltévedtem benne.
Robint az elejétől bírom.
A történet maga tetszett, tényleg tetszett, de ott van az a DE, amit nem is igazán tudok megfogalmazni, de volt bennem valamiféle hiány, kb a közepe tájától voltam maradéktalanul elégedett, az eleje kissé visszafogottabbnak tűnt. A szereplők kifejezettem bolondok, és őrültek voltak, talán a mellékszereplők közül Guy Somé volt a legtarkább, még bírtam is.


Népszerű idézetek

>!
Evelin_Szalkó

Nam in omni adversitate fortunae infelicissimum est genus infortunii, fuisse felicem.
Mert a sors valamennyi csapása közt az tesz a legboldogtalanabbá, hogy hajdan boldogok voltunk.

Első rész (GABO, 2014)

>!
mrsp

– Csak egy lábam van.
– Ne hülyéskedj…
– Nem hülyéskedek, ott hagytam Afganisztánban.
– Szegény kicsikém… – suttogta vissza a lány. – Megmasszírozom, hogy jobb legyen.
– Aha… az nem a lábam… de azért most jobb.

423. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Cormoran Strike
>!
Brigitta_Báró

– És figyeljen csak, ha jön egy újabb halálos fenyegetés… általában hétfőnként jönnek…
– Igen? – kérdezte a lány lelkesen.
– Rakja a többihez – fejezte be Strike.

154. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Cormoran Strike · Robin Ellacott
>!
mrsp

Strike-nak Adler jutott eszébe: „A hazugságnak nincs értelme, csak ha az igazságot veszélyesnek érezzük."

192. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hazugság
>!
Aileen_May

De mivel tudta, hogy egyenesen a szegénység felé tart, úgy döntött, a lehető legolcsóbban fog oda eljutni.

57. oldal

>!
mrsp

– Robin mondta, hogy épp detektálsz valahol. (…)
– Igen, mi detektívek néha ilyet is szoktunk – felelte.

288. oldal

>!
mrsp

Strike abnormálisan óriásinak és szőrösnek érezte magát itt, mintha egy gyapjas mamut próbálna elvegyülni a kapucinusmajmok között.

303. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Cormoran Strike
>!
Aurore

Nehéz elterjeszteni az ember hírét, ha egyetlen ügyfelének sincsenek barátai (…).

31. oldal, I. rész, 3. fejezet (Gabo, 2014)

Kapcsolódó szócikkek: barát
>!
mrsp

Senki nem élvezi, ha el kell fogadnia, hogy azt kapja, amit megérdemel.

238. oldal

>!
gybarbii

– Fogyjon le egy kicsit! – tanácsolta Strike-nak búcsúzóul. – Akkor majd küldök valami XXL-eset.

321. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Cormoran Strike
1 hozzászólás

A sorozat következő kötete

Cormoran Strike sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Darynda Jones: Második sírhant
Arthur Conan Doyle: Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története I-II.
Alexander McCall Smith: Az első női detektív iroda
M. C. Beaton: Agatha Raisin és a kígyónyelvű asszonyok
Erle Stanley Gardner: A baglyok nem pislognak
John Dickson Carr: Mutatvány a sötétben
Ignacio Cárdenas Acuna: Egy vasárnap rejtélye
Lee Child: Éjféli szállítmány
Sue Grafton: B mint betörő
Philip Kerr: Halálos március