Halálos ​fehér (Cormoran Strike 4.) 89% 536 csillagozás

Robert Galbraith (J K Rowling) nem véletlenül érezte az egyik legjobban megírt kötetének ezt a részét. Tudta jól, hogy olyan művet tett le az asztalra, ami meglepő katarzist tár az olvasók elé, újból megnyitva ezzel egy rég elfeledett irányt a krimi irodalom kedvelői számára. Miért? Mert „hajlandó volt ásni”. Mélyre. Mert rengeteg olyan apróságra, részletre kitér, ami mellett játszva elmehetnénk. Mert élvezettel félrevezet kóstolgatva a különféle helyzeteket, átvariálva a súlypontozást, becsalogatva az olvasót egy olyan labirintusba, amelyből csak a bravúros „útmutatásával” juthatunk ki. Igaz, nem lehet azzal vádolni, hogy „pörögne”, vagy nem boncolná lélektani pontossággal a karakterek összetett lelkivilágát. Míg a két főszereplőnk egymás iránti növekvő vonzalma a finom hasonlatokban vész el, ők maguk az angol tájban teszik ugyanezt, amit a jóisten is az elveszni vágyóknak talált ki. A közöttük kibontakozó kapcsolat számos kérdést vet fel, kezdve a két fél normálistól igencsak eltérő személyiségjegyeitől, a közöttük lévő egészen eredeti szerelem valódiságáig. Azt a (az előző részekből már megszokott) semmibe vezető kifutót használják, amit az írónő vigyázó tekintete kísér végig az útjukon. Nincs ilyen jó soruk az útjukba akadó szereplőknek: ők azok, akik a „menekülés utáni állapotot” testesítik meg, a leélt, elvesztegetett életeket, és mint ilyen, tele van sóvárgással, hazugsággal, torz lelkekkel, féltékenységi rohamokkal, kitörni készülő gyilkos hajlammal, amelyekkel Galbraith olyan magától értetődő bőkezűséggel bánik, hogy fel sem tűnik. Mindent összevetve egy olyan könyv, amelynek olvasására előismeretektől, kortól és nemtől függetlenül mindenkit előszeretettel sarkallok.

Két dolog biztos:
1. Soha ne piszkáld az arisztokraták lovait,
2. A gyenge teánál kiábrándítóbb dolog nincs.
(+1: a könyvelők nem kezelik az ügyfeleik pénzét.)

Olvastam pár negatív véleményt a Cormoran Strike-sorozat legújabb kötetéről, de inkább az előző rész miatt volt bennem némi félsz, mert úgy éreztem, Rowling nagyon elhúzza a gyilkos személye körüli találgatást és kicsit vontatott lett a regény vége.

Ebből okulva én nem is húzom tovább a szösszenetem lényegét: nekem tetszett a Halálos fehér. Lehet, hogy kritikusabb lennék vele szemben, ha nem lennék zombi és frissen, kipihentem vizsgálgatnám a cselekményt, de a jelenlegi álláspontom az, hogy baromi jólesett olvasni.:D

Rowling felnőttregényei számomra abszolút komfort-sőt, kabátkönyvek. Az Átmeneti üresedés az etalon, de Strike nyomában is jó haladni, és nem, engem nem untat a tizenhatodik tea-és sörfogyasztás leírása, hogy a Tottenham Court Roadon felbontották az utat és nehéz rajta haladni, hogy Strike kivasalta a legjobb öltönyét, ami olasz és még Charlotte-tól kapta stb. Plusz Rowling nagyon be tud vonni a nyomozásba – krimik esetében általában sodródom az árral és hagyom, hadd lepjen meg a szerző, de itt jólesett a rejtélyeken gondolkodni, mert abból aztán van bőven. Kicsit illúzióromboló belegondolni, hogy lehet, Rowling nem is egyedül rakja össze a könyveit – a köszönetnyilvánításban általában egy egész csapat szerepel. Biztos nem ő bújja egy hétig a könyvtári könyveket valami építészeti információmorzsa után –, ennél a könyvnél pedig különösen kíváncsi lettem volna, hogyan építette fel és mennyi ideig tartott, hiszen a saját bevallása szerint is bonyolult és a Halálos fehérrel párhuzamosan egy színdarabon és két forgatókönyvön is dolgozott. És három gyereke van, te jó ég.

Szóval ez egy elég bonyolult könyv, de ezúttal nem éreztem, hogy feleslegesen elnyújtja, vagy csak annyira gondolkoztam narancsleves dobozokon meg lovas képeken, hogy nem tűntek fel az esetleges hibák. Kifejezetten mérges lettem, amikor néhány kulcsmomentum annyival lett elintézve az olvasóknak, hogy Robinnak feltűnt pár dolog, Strike megkérdezte, mik azok, és Robin elmondta. Nem igazságos kizárni minket a nyomozásból, sose szerettem ezt a megoldást.

Egyszer a kedves azt mondta, hogy nagy tanulsága a Tűz És Jég Dala sorozatnak, hogy ne b…kodj ne húzz ujjat a nőkkel. Ez a Halálos fehérre is igaz, főleg Robin kapcsán; az első rész okos, de főként mellékszereplő titkárnőjétől eljutottunk oda, hogy Strike-kal egyenrangú szereplővé vált és ő a fejlődik többet a sorozat pár éve alatt, ahogy Rowling egyre több dolgot adott hozzá a karakteréhez, és nem a sablonos erős nő módon/stílusban, és nem is az agyafúrt-gyönyörű-de-halálos szinten mozog. Mi Robin a Kakukkszó elején? Egy nagyon szép, de bizonytalan lány, aki nem találja a helyét, és együtt él a jóképű, de már akkor se valami szimpatikus iskoláskori szerelmével. Kiközvetítik Strike cégéhez, ami más, mint a korábbi irodai helyettesítő munkái és ráérez a nyomozás ízére. Innentől folyamatos konfliktusokba keveredik a párjával, a családjával, Rowling pedig varázsló módjára (bocs) előhúz néhány múltbeli esemény a kalapból és kikristályosodnak Robin motivációi. A Halálos fehér idején ér a végére annak a kínnal teli folyamatnak, amikor képes nemet mondani és nem hátrál meg, hiába reszket belül. Abszolút életszerű karakter marad; nem lesz belőle Xena, se early Anita Blake, se Arya Stark, hanem hétköznapi ember, fél, küszködik, mardossa a kétely, fájnak a sebek, amelyeket a fiútestvérei és a most már istenesen seggfej, abuzív Matthew (az ő antifejlődése is életszerű, nem válik karakteridegenné) okoztak, de összeszorítja a fogát és állja a krízishelyzeteket, akkor is, ha legszívesebben elmenekülne. Látjuk az érem mindkét oldalát, ismerős érzelmekkel és ez teszi hitelessé.

Strike meg Strike, mogorva, biceg, leszokóban van a sült krumpliról és fáj a csonkja, szóval olyan strike-osan viselkedik – sajnos vagy sem, de ellopták tőle a show-t, viszont a reakciói alapján nem igazán bánja.

Még sokat lehetne elmélkedni a családon belüli sérülésekről (az arisztokraták különösen jól művelik a traumatizálást), az egyedülállók vs. házasok-gyerekesek szabadnapjairól, a szép nőkkel szembeni extra előítéletekről, meg mindenféle lószínekről.

„Az embert nem lehet felelőssé tenni minden szándékolatlan következményért.”

Mivel elég vegyes véleményeket láttam erről a részről, ezért kicsit tartottam tőle, hogy vajon nekem mennyire fog bejönni. Nagy meglepetés ért, mert eddig ez a kötet tetszett a legjobban a sorozatból. Eddig is azon a véleményen voltam, hogy Rowling zseniálisan ír krimit, ám ez most újfent bebizonyosodott. Tény, hogy ez a rész már jóval hosszabb volt, mint a korábbiak, ennek ellenére nem éreztem elnyújtottnak és unalmasnak sem. Sőt attól a pillanattól kezdve, amikor Billy besétált Cormoran irodájába a zavaros sztorijával, rendkívül kíváncsi lettem, hogy ebből vajon mi fog kisülni. Billy vallomásából végül egy igazán szövevényes és bonyolult ügy kerekedik ki, amin ugyan rengeteget agyaltam olvasás közben, mégsem tudtam rájönni a megoldásra.
Nem minden kriminél tetszik, ha a szerző túlzottan belemegy a szereplők magánéletének részletezésébe, de ebben a sorozatban pont ez az egyik dolog, amit kifejezetten szeretek. Strike és Robin nagyon jó párost alkotnak, és bár a nyomozásban már egyenrangú félként vesznek részt, a személyes viszonyuk viszont egyre komplikáltabb lesz. Kíváncsian várom, hogy a jövőben miként alakul majd a kapcsolatuk. :)
Krimi rajongóknak kötelező olvasmány a Cormoran Strike sorozat. ;)

Ez a rész is olyan bravúros volt, mint az előző három. Remélem lesz még folytatás, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul Robin és Cormoran kapcsolata.
Utóirat: Matthew te görény!

És megérkezett a letehetetlen nyári olvasmányom. Abszolút megértem a kritikákat, elvégre micsoda dolog Rowlingtól, hogy az előző köteteket túllicitálva nem rakott a könyvbe legalább öt gusztustalanul feltrancsírozott hullát, bár én ezt most inkább értékeltem (és persze hulla is van azért), na meg igen nagy hangsúlyt kap a magánélet, amibe számos ponton bele lehet kötni, hogy miért is erről szól egy krimi, de basszus… nem lehet letenni! Az ember mindig csak még egy fejezetet akar belőle elolvasni, míg észreveszi, hogy nincs ebéd, nem hozta el a függönyöket, nem hívta ki a vízszerelőt, kamasz gyereke pedig boldogan tabletezik órák óta, ahelyett hogy a nyári gyakorlásra kiadott munkafüzetet töltögetné, vagy olvasná az Egri csillagokat. (Mindez persze csak a képzelet műve, mert ebéd mindig volt, legkésőbb egyre, a függönyöket elhozom holnap, és a vízszerelő is jön, az Egri csillagokat felolvasom, amúgy pedig vakáció van, nem?? Mármint nekem is.)
Szóval a bűntény kellőképpen csavaros volt, meg se próbálkoztam kitalálni, inkább csak élveztem, milyen jól ír Rowling, mert tényleg.
spoiler

Vitathatatlanul a sorozat legjobb része számomra A selyemhernyó volt. Azt követte a Kakukkszó és a Gonosz pálya. Számomra most ez a sorozat leggyengébb része, de még így sem tudom nem szeretni.
Tetszett, hogy itt már megmutatkozik egy minimális romantikus szál a két főszereplő között. Tetszett, hogy Cormoran Strike többször is elismerte, hogy nem tartana ott, ahol most van Robin nélkül. Az előző rész számomra gyilkos vége után üdítő volt olvasni, hogy milyen apró lépéseket tesznek az egymás felé való megnyílásban. Matthew Cunliffe nagyon benne van a bögyömben, ki nem állhatom a karakterét. Ezt az unszimpátiát még Charlotte közelíti meg.
A könyv utolsó mondata spoiler ismét egy sor kérdést vetett fel és reményt ébresztett bennem. Bízom benne, hogy nem kell sokat várni a következő Cormoran Strike regényre. :)

Megszenvedtem vele rendesen. Megint csak azt írnám kezdésnek, amit Dan Brown legutóbbi könyve kapcsán mondtam. Nagyon szívesen írnék jókat, védeném, de nem tudom. Nagybetűs középszerűség jellemzi a legújabb Cormoran Strike könyvet, amit nem értek. Igen, sokan már a 3. résznél érezték, hogy megy lejjebb, nekem az volt a csúcs, ott valahogy a krimi, és a romantika összhangba tudott lenni, nem nyomta el egyik a másikat, legalábbis számomra. És most meg itt…? Hova is tűnt minden? Kriminek úristen, de gyenge, romantikának meg úristen, de idegesítő. Rétestészta sem nyúlik ennyire, mint most ez a semmi. Mert ez sztori szempontjából sem emlékezetes, az is biztos. Ej, ej Rowling, hová is tartunk ezzel? Mert úgy érzem, ő maga sem tudja, mit akar az egésszel kezdeni. Céltalan, ötlettelen, néhol logikátlan.
Biztos, hogy elolvasom a következőket is, mivel érdekel, de nem veszem meg az fix.

A második és harmadik rész miatt kezdtem megszeretni ezt a sorozatot, végre felpörgött és nem ragadt meg minden apró cseprő lélektani rezdülésen. Aztán tessék… visszakerültünk oda,ahol a part szakad… belassult és a páros minden gondolatát olvashattuk,amit én soknak éreztem.
A történet sem fogott meg igazán. Úgy láttam,hogy azok szerették ezt a részt,akik a lassan épülő eseményfolyamot kedvelik. Én a másik táborba tartozom,kivéve,ha van értelme,mint a régi King könyveknél.
Persze, azért kíváncsi vagyok a folytatásra. Most már nem hagyom abba még egyszer :)

Nagyon nehezen rágtam át magam ezen a részen, azt hittem, soha nem végzek vele.
Nem tudom, pontosan mi is volt a bajom, de egyfelől túl sok volt (terjedelmét tekintve mindenképp), másfelől meg túl kevés, hiányoltam az izgalmakat, meg a késztetést a folytatásra…
A vége túl hirtelen jött el, abszolút nem számítottam arra, hogy az lesz a gyilkos, aki lett, sőt nem is igazán állt össze minden a fejemben a megoldás kapcsán, nem érzem úgy, hogy mindent szálat elvarrt a szerző.
Charlotte nekem kicsit se hiányzott, a hideg ráz az egész személyiségétől. Eddig se kedveltem, de ebben a részben különösen irritált. Remélem, kikopik lassan a történetből. (Nyilván nem fog.)
Mindenesetre én most tartok egy kis szünetet a sorozatban, hátha akkor nagyobb lelkesedéssel tudok majd nekiállni a következő résznek.

Minden egyes fejezet Henrik Ibsen: Rosmersholm drámájából kiragadott idézettel kezdődik. Ugyanúgy társadalomrajz, családi titkok, viszonyok kuszasága, rejtett indulatok jellemzik. Cselekményében átvette Ibsen drámájának lényegét. Hangulata azonban igazi angol krimi. Szerteágazó, sokszor feleslegesen aprólékosnak tűnő, lassú folyású. Cormoran és Robin magánéleti szálai a nyomozásba szőve számomra nem voltak zavaróak, mélységét jobban kiemelték. Valóban kicsit túlírt, türelem kell hozzá, de ha ez megvan nem elvesztegetett idő.