Ezek után senki ne mondja nekem, hogy közhely a „férfi szíve”, meg „az a bizonyos hozzá vezető út, a gyomrán keresztül”. Igenis hiszek benne. Szeretem, ha minőségi alapanyagokból, jól bevált recepttel, ízlésem szerinti fűszerezéssel főznek nekem. Az sem árt, ha a szakács alkalmanként megbolondítja a produktumot, valami újszerű, kreatív furfanggal, de nem ragaszkodom hozzá. Szeretem a jól bevált hazai ízeket is. Szeretem, ha pont annyi ideig rotyog a kondérban az ebéd/vacsora, ameddig kell, és olyan hőfokon kerül az asztalra, ami már nem égeti a számat, de még ki sem hűlt. Tehát szekánt egy ember vagyok a bűnügyi regények terén (is). Szóval egy ideje kerülgetjük már egymást Joanne asszonnyal (nem volt ez szerelem az első látásra), de most kiderült számomra, hogy milyen kiválóan tud főzni – még nekem is és ez alapjaiban változtatja meg kapcsolatunkat spoiler.
Számomra eddig a Gonosz pálya a sorozat egyértelműen legerősebb része. Ebben a kötetben a szerző szakított az AC fémjelezte klasszikus brit, már-már didaktikus és eddig jól bevált szerkezeti felépítéssel és ez a megoldás szokatlanul jól sikerült, nagyon passzolt ehhez a történethez. Megkeverte a nyomozati módszereket, sokkal személyesebbé tette a sztorit, egyfajta „élet-halál” küzdelemmé változtatta a cselekményt és kiélezte a szerepeket.
S visszatérve azokhoz a bizonyos alapanyagokhoz: végre olyan mértékben nyert teret a beteg, korcs, szadisztikus emberi lélek, az a bizonyos megfékezhetetlen állat az emberben, amelyről szívesen olvastam a csodaszép, szokás szerint rendkívül igényes környezet- és tájleírások közepette.
Végre sorozatgyilkos után nyomoztunk, ráadásul úgy, hogy vissza kellett menjünk egy kicsit Cormoran múltjába – abba a múltba, amely valóban érdekfeszítő és sok homályos részletet megvilágít, nagyban segít a nyomozó előéletében tátongó lyukak megfoltozásában. Tetszett, hogy a nyomozásnak ebben a folyamatában sokat utaztunk – és nem csak térben a gyönyörű brit szigeten, hanem főleg időben, a valaha volt katonai rendőr múltjában barangolva. Külön jól esett, hogy „Batman hű Robin”-ja is hiteles arcot kapott végre, a múltja igen konkrét felemlegetésével.
De ami a legnagyobbat ütött számomra ebben a regényben, az a csúnya, gonosz, pszichopata állat megszólaltatása volt. Nagyon ügyesen játszott a szerző azzal a lehetőséggel, hogy „real time”, aktív szerepet adott az elkövetőnek, és így az ő beteg elméje szemszögéből párhuzamosan követhettük a jelenben zajló eseményeket és egyben visszanyúlhattunk elabortált múltjába, félresikerült szociálizációjába is.
Összességében igen jól szórakoztam a regény olvasása közben. JKR maga is kiemeli a „Köszönetnyilvánítás”-ban, hogy mennyire élvezte ezt a történetet megírni. Úgy érzem, hogy végre beérhet Cormoran és Robin alakja és a szerző is rátalálhat arra az egyedi hangra, ami már igazán Robert Galbraith-t, a profi bűnügyi regényírót fémjelzi majd a jövőben.
Ajánlom a könyvet, jó szórakozás. :)