Pörgés (Pörgés-trilógia 1.) 88% 283 csillagozás

„Csillagtalan, setét éjjel…”

Mindent tudott ez a könyv. Pörgés és merengés.
Hard sci-fi a csillámló fajtából, sokrétű társadalomrajz, léleksimogató-szorongató szépirodalom, s mindez folyamatosan változó ütemben. Rettenetesen szeretem az ilyesmit. Egyik pillanatban váratlan és hihetetlen ablakok nyílnak az univerzum megértésének áthatolhatatlan hártyáján falán, másik pillanatban csak ülünk az ágy szélén egy szobában és bámuljuk a függönyrésen beeső napsugárban táncoló porszemeket. Ha a jelenetekre külön gondolok, ez a könyv lassan csordogál, ha a történet egészére, zúdul mint a megáradt folyó.

Szerettem a nyitóképet, a csillagok kihunyását, akárcsak a jelenséget mögötte, vagyis a spoiler pörgés-hártyát, az erre adott emberi válaszokat (a problémakezelést és nemkezelést), az apokalipszisváró évtizedek hangulatát, illetve a megszállottság pszichológiai vetületeit.
A szerző tökéletes egyensúlyba hozta a szűk, érzelmi-szellemi emberi nézőpontot és a grandiózus, kozmikus perspektívát. A mikroszkóp tárgylemezére szorított főszereplő egy orvos, az ő szemén keresztül pedig egy másik férfi és egy nő, életének két kulcsfigurája, egy barátság és egy szerelem. De legalább annyira szól a regény egy összetett apa-fiú kapcsolatról is, egy ellentmondásos és ezért nagyon hiteles testvéri viszonyról, bizalomról, elhidegülésről, elfojtásról, tagadásról, megalkuvásról. Na meg az olthatatlan intellektuális szomjúságról, ami ha nem is hajt egyformán mindenkit, elképesztő szellemi és fizikai erőfeszítéseket vált ki egyesekből, akik így maguk is óriásit pörgetnek a világ kerekén.
Kozmikus nézőpontból aztán mindez annyira lesz fontos, mint egy plazmából kiszakadt hidrogénatom, amit a napszél átpöccint a Naprendszeren. spoiler

Amíg írtam az értékelést, ezt dudorásztam (3:20-tól)
https://www.youtube.com/watch…
„Csillagtalan, setét éjjel…”

Wilson mindig vegyes érzéseket vált ki belőlem, de ennél a könyvénél inkább pozitívba döccen a mérleg. Az alapötlet, mint általában, kreatív, ráadásul kezdő és profi SF-olvasóhoz is tud szólni. De más regényeivel ellentétben itt ki is használja ezt az ötletet. Jó bevezető könyv a terraformálás vagy a Neumann-replikátorok világába, és remekül „világosítja fel” az embert arról, hogy milyen kis pont is vagyunk az univerzumban. A veteránoknak eközben ravasz Clarke- és Heinlein-hivatkozásokkal is kedveskedik. A szerzőtől megszokott magánéleti frincfrancok pedig ezúttal – bármilyen meglepő – szervesen kapcsolódnak a történethez. A doki minden gondja és bánata végső soron a Pörgés miatt következik be, vagyis szerintem mondhatjuk, hogy az egész emberiségre ható sokk jelenik meg az életében. (Ez az, amit az író későbbi könyveiben nem érzek: azt, hogy a szerelmi szál indokolt volna. Itt, kivételesen, igen.) Azért akadnak kisebb irritáló elemek: örök rejtély számomra, miért vannak Amerikában úgy rácuppanva a szektákra, és az elnök spontán elgonoszodása is erőltetett. A jövőben játszódó közjátékokból szintén többet lehetett volna kihozni. De ha minden Wilson könyv ilyen lenne, biztosan nem tettem volna a szerzőt az ignorálható megjelenések listájára.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, sokszor éreztem azt, hogy vontatott a történet, viszont az ötlet, amire épít, nagyon jó. Annak ellenére, hogy a szereplők alapjaiban véve nem igazán szimpatikusak (Diane szerintem konkrétan egy lúzer, amilyen lehetőségekkel indul az életben, és amire jut, aztán persze segítséggel kirángatják belőle), szóval mégis van egy sajátságos hangulata, az író jól hozza ezt az értékrendjében megváltozott, világvége-nemtörődöm semmivel világot. Tetszik viszont, hogy az emberi élet rendszere mindezek ellenére nem omlik teljes egészében össze. (ha már apokaliptikus világ, akkor legalább olyan, hogy ha akarja ez ember, megtalálja a helyét, mint Tyler és Jason) Sok emberi évet ölel fel a sztori, közben lassan kapjuk az információkat, de amikor kapjuk, akkor sűrűn. Szerintem pont az időkezelés miatt sűrű, mivel a Pörgés-burokon kívül sokkal gyorsabban telik az idő. (egy nap alatt, mintegy százmillió év) A vége szerintem egy kicsit romantikus sci-fi fantázia. De benne van az elvágyódás, és valami új ígérete. (valamiért, lehet nem kellene, de eszembe jutnak az Álomfölde novellák)
Amíg friss az első rész élménye, addig kell folytatni, el is kezdtem a második részt, mert ha most nem, akkor soha.

Hmm, ez egy fincsi kis koktél volt!
Nem sokon múlt az 5 csillag, de azért pár apróságba bele tudtam kötni.
De először a pozitívumok: az alapötlet nagyon tetszett, merész, elrugaszkodott, és nálam ez sokat nyom a latban. Első hallásra elég abszurd a Pörgés-hártya, főleg ha a tulajdonságait, hatásait nézzük, de valahogy – nyilván az írói segédletnek is köszönhetően – nem éreztem reménytelenül irreálisnak, bele tudtam élni magam. Sajátos, egyedi módon találkozunk az idegen intelligenciával, új nézőpontból láthatjuk a Naprendszerünket, sok számomra érdekes kérdést érint, mint például: terraformálás, kolonizáció, DNS-manipuláció, társadalomelmélet, egy kis politikai ármánykodás, stb., mindezt egy apokaliptikus hangulatba és elfogadható minőségű történetbe/thrillerbe(?) csomagolva.
A könyvben említett technológiák mélyen elgondolkodtatnak, az volt az érzésem, hogy a Pörgéssel tulajdonképpen egy egyszerűsített „Isten-szimulátort” ad az ember kezébe a szerző, nagyon ötletes módon hágja át a fizika által elénk gördített akadályokat és egyúttal demonstrálja a téridő esetleges manipulálásában rejlő, számunkra jelenleg szinte még felfoghatatlan lehetőségeket. Többet sajnos nem tudok mondani anélkül, hogy lelőném a poént.
A regény szerkezete rendben volt, tetszett, ahogy végül összefűzte a cselekményszálakat. A szereplőkkel kapcsolatban azért volt hiányérzetem. A főszereplő és a Lawton-család révén érdekes életutakat ismerhetünk meg, de Diane karaktere nálam egyszerűen kicsapta a biztosítékot. Utálom, ha egy karakter nem tudja, hogy mit akar, rendre teljesen ésszerűtlenül cselekszik és csak sodródik az eseményekkel, a Tylerrel való románcuk szenvedésük pedig egy idő után már csak ásítást vagy legyintést váltott ki belőlem.
Ami a szerkesztést illeti, számomra különösen zavaróak voltak a gyakori betűméret- vagy betűköz-méretbeli különbségek (nem tudtam egyértelműen eldönteni, melyikről van szó), időnként kicsit megszédültem tőle.
Néhány apróságot leszámítva szerettem a könyvet, nagyon bátran és könnyedén lépi át az általunk ismert tudomány határvonalait, ám az eredmény egyáltalán nem lett nevetséges, sőt! Bátran ajánlom, nem csak a műfaj kedvelőinek.

Ez teljesen rendben van! :D Azért ez már ACC és Bradbury 2.1 :D!
Arthur C. Clarke: Űrodisszeia értékelésemnél írtam a következőket: Ami abból elsőre megragadt az az „idegenek” hiánya. Csak a nyomaikkal találkoztak előbb az emberszabásúak, majd 1999-ben az emberek. Itt is a Feltételezettek nyomaival találkozunk, aztán szépen jönnek az infók, és a Mars is színre lép, de nem úgy, mint azt jó 50-60 évvel korábban a már fent említett sci-fi klasszikusok képzelték.
Aztán ott van Burroughs Marsa és akkor még nem is említettük Clarke nemrég újra kiadott A Mars titka c. könyvét.
Ez az amerikai-kanadai „muki” azért rendesen rászállt a történet kedvéért a ma elérhető technikai információkra, és természetesen tett bele Amerika északi részén „elvárható” emberi-szerelmi-romantikus szálat, ami azért kerülhetett bele, mert gyanúm szerint a Pörgés-ből filmet is szeretnének készíteni. (Utánanéztem, igazam van :D – So hard science fiction fans should greet the news that Robert Charles Wilson’s novel Spin has been optioned for a movie with open arms. Ez 2010-es hír, de előtte 2008-ból is van említés :D)
Rendes kis katasztrófatörténet, igazi 21. századi köntösbe öltöztetve. Minden benne van, ami egy jó folytatáshoz kell!
Az is jót tett a történetnek, hogy Wilsonnak volt türelme előtte más novellákon edződni. Tömegével 1985-ben kezdett el írni. A Pörgés már a kiforrott időszakából van.
Egy kis érdekesség még. Ha jól tudom, Wilsonnak magyarul 2003-ban jelent meg az első műve. Ez pedig A végső búcsú (The Great Goodbye) volt, ami még a szép emlékű Átjáró magazin 8. számában (2003. április, 46. oldal) jelent meg. Akkor éppen Galaktika antológia mentes éveket élt a magyar sci-fi kedvelő társadalom… :)
Egy valamit a filmes megvalósításnál el kéne kerülni: ne Roland Emmerich rendezze a filmet, mert akkor nem olyan lesz a vége, mint a könyvben! A vásznon kő-kövön nem maradna, csak úgy, a hatás kedvéért… :D :D :D

Ha a Mester azt mondja, hogy Wilson első osztályú mesemondó, akkor fenntartások nélkül el is hiszem neki. Ennek ellenére nehezen rázódtam bele a történetbe, az eleje szerintem szükségtelenül hosszúra és unalmasra sikerült, Diane és Tyler kapcsolata pedig egyáltalán nem érdekelt (sőt, haragudtam Wilsonra, hogy erre a szenvelgésre pocsékolja az időt, amikor sokkal érdekesebb dolgok történnek épp a világban). De nem emiatt adtam négy csillagot. Zavart, hogy nem találtam a kapaszkodót. A könyv elejétől a végéig eltelik szinte egy egész élet, de az nem derül ki, hogy Ty a visszaemlékezései során hány éves korukra, pontosan mikorra megy vissza. Furcsa érzésem volt végig, mintha a leírt események valójában sokkal tovább tartottak volna, mint amennyi belefért volna valóban ezekbe az évtizedekbe. Ugyanígy a Pörgés társadalmi hatásaival sem voltam kibékülve, ez a rész nekem nem volt túl hiteles. De kíváncsi vagyok, így el fogom olvasni a trilógia többi részét is :)

Kicsit hullámvasút volt ez az élmény.
Az eleje nagyon tetszett, amikor megtörtént az esemény, meg az egész hangulat nagyon átjött.
Aztán volt egy kis holtpont, ami kevésbé kötött le. Aztán jött egy új szereplő, aki ha nem is Földi, de emberi. Ő újra érdekessé tette a sztorit, meg persze, amikor kapargatták a rejtély felszínét és motivációit.
A Rejtély lényegében kiderül, tök jó, meg tök ötletes, meg tök tetszik, meg tök okos. Csak hát ugye nincs még okunk, indítékunk, én meg nem biztos, hogy annyira elakarok olvasni ebből két alulértékelt folytatást. Szóval aki már megtette meg is súghatja, hogy spoiler

Kicsit többet vártam tőle, de amúgy összességében elég érdekes.

Íme egy tökéletes könyv. Az ötlet nagyszerű, szokatlan, a kidolgozása pedig rendkívül részletes. Vitathatatlanul megérdemelten kapta meg a Hugo-díjat is, és mégis…

A bekövetkező váratlan esemény többszörösen sokkoló hatással van az emberiségre. Egy részt bizonyíték, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, másrészt ez a hosszú időn át csak a látványt nyújtó idegen jelenlét, belátható közelségbe hozza mindenki számára a biztos véget. Az író végig nagy léptékben gondolkodik. Az élet értelmeként, főleg magának az emberi faj létezésének a fenntartását helyezi előtérbe, az egyéni sorsoknak nincs igazán jelentősége. Azok csak amolyan globális emberi vívódások.

A regény két fő vonala, hogy az emberiség hite minként alakul, hogyan változik a vallás, a másik vonal pedig a tudomány alakulása. Mindez három ember sorsán keresztül bemutatva, és az egyik problémám pont itt volt a könyvvel kapcsolatban. Ugyanis ez a három főszereplő, csak három alaptípus a reakciók bemutatására és talán épp emiatt nem is tudtak közel kerülni hozzám.

Az író koncepcióját tekintve a történet ugyan így kerek. De az én másik problémám mégis az arányokkal van. Mert rendkívüli részletességgel belemerül az emberiség lelkivilágába, viszont számomra kevésnek tűnt a fantasztikum rész kibontása. Ami pedig olyan jó lett volna, mert az összes ötletet remekül alátámogatta. Nagyon tetszett például a bolygó-mérnöki munka leírása, hogy miféle tudományos technológiák, technikák szükségesek egy bolygó élővé varázsolására …és a varázsolás szó itt persze csak képletesen van jelen :).

Szóval a könyv utolsó negyedében még ha töményen végre a lényeggel foglalkozik is, az elején bizony akadtak unalmasabb részek. De mind az író stílusa, mind az ötletei olyanok, hogy mindenképpen elolvasom majd a folytatást is.

Tetszett a történet vezetése: a jelenből tekintünk vissza a múltba, a Pörgés előtti életre, majd szépen, lassan összeér a két szál, Tyler elérkezik a mesélésben a jelenbe.
Ami jó volt: a szerző a cselekmény tudományos hátterét képes úgy elmagyarázni, hogy a szerényebb reál háttérrel rendelkező olvasó is követni tudja, mindezt Jason, a különc zseni szemén és magyarázatain keresztül. Már a könyv elején belesző ilyen „oktató” szakaszokat, hozzászokik az ember a végére.
A Pörgés nagy változást hoz az emberiségnek: nem értik a technológiát, és ahogy haladnak a vizsgálatával, szépen, lassan kialakul a világvége hangulat. Ennek ellenére a társadalom működőképes marad, nyilván nem hibátlanul, de működik. A leírt emberi reakciók előre megjósolhatók: a változásokat meglovagolók, a megerősödő vallási szélsőségek, a „minden mindegy” alapon élvezeteket hajszolók, de a többség látszólag „normális”. Ahogy halad a történet, úgy ismerjük meg mi is a Pörgés hátterét, ami kellőképpen kizökkentő. Érdekes vonal a Mars projekt, ezen keresztül jobban érezhető az időből kiragadott Föld helyzete.
A karaktereket az ember inkább sajnálja, mint kedveli, bár ha őszinték akarunk lenni, igazán szépen jöttek ki a helyzetből.
Fél csillagot azért vontam le, mert voltak pontok, amikor kicsit mérséklődött a lelkesedésem, hullámzó volt egy picikét, de összességében érdekes olvasmány.

A zseniális és titokzatos alapötlet megvalósítása során két szálon, ide-oda ugrálva az időben követjük, hogy mi történt főszereplőinkkel és az emberiséggel a csillagok elsötétülése után. Az eleje igen vontatottan indult, nehezen haladtam vele, később már jobban lekötött. Volt benne némi tudományos rész, ami jól érthetően volt bemutatva. A szerző nagy hangsúlyt fektetett a Pörgésnek a társadalomra tett hatására, a három főszereplő sorsán keresztül mintegy keresztmetszetet mutatva a lehetőségekből, ezért nagyon találó rá a társadalmi kategória. Mindannyian jól kidolgozott, nem sablonos szereplők, habár kicsit semlegesek maradtak számomra, talán ebben a műfajban nem is cél megszerettetni őket. Úgy érzem, hogy az írói koncepció során Diane húzta a rövidebbet. :) Kiemelten fontosak azok a különleges emberi kapcsolatok, amelyek az egész életen át tartanak és akár a világ sorsát is befolyásolhatják.
A történet lezárása során választ kapunk a fontosabb kérdésekre és spoiler