Kissé ​elmosódva 90% 218 csillagozás

Amikor pár hete megnéztem a Capa in Color kiállítást (még bő egy hónapig tart egyébként), teljesen magával ragadott a jelenség, amit Robert Capának hívnak. A személyiség, amit (szó szerint) kitalált magának, amit közvetített magáról, a tehetsége, a fotói, az írásai, a karizmája, ami még ilyen közvetett módokon is simán érzékelhető volt. Nagy ötlet volt a szervezőktől a kiállítás végére olvasósarkot kialakítani a releváns kötetekkel, mert az győzött meg végleg arról, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom.

Capa eredetileg írónak készült, és ez érződik is a könyvén. Lubickol az írásban, a történetek narrativizálásában, egy jó poén megfelelő helyen való leütésében. Nagyon élvezetes olvasmány, végig humoros és szemtelen, a megfelelő helyeken pedig hatásos. Az azért árnyalja a képet, hogy tulajdonképpen forgatókönyv alapnak készült, és érezhető is, hogy le vannak kerekítve, enyhén fiktivizálva vannak az események.

Végignézve a kiállítást, felmerült a kérdés, hogy mi visz rá egy embert, hogy önszántából újra és újra visszamenjen a háborúba, és kockára tegye az életét? A könyv nem ad erre választ, vagy ha ad is, az talán szintén egy lekerekített, fiktivizált válasz. Az azért világossá vált, hogy Capa sokszor inkább csak sodródott az eseményekkel, és jó ösztönökkel (legalábbis addig, ameddig…) hozta meg közvetlen döntéseit, amiken sokszor nem látott túl.

Nem tudom, mennyire hiteles látlelet ez a könyv a háborúról, mindenesetre nem rosszabb, mint egy jól megkomponált fénykép, amiről a mesteri fényképész pontosan tudja, milyen hatást fog kelteni. Az biztos, hogy ma reggel nyolckor én nem a héven ültem egy napfényes nyári reggelen, hanem egy hordó mögött bujkáltam a vízben Capával a normandiai partraszállás napján, miközben elesett katonák testei lebegtek körülöttünk. Na, az a rész van olyan erős, mint a legjobb fotói.

Capa igazi tehetség és egyéniség volt, talán erre mondják, hogy ezerből egy.

Valahogy úgy alakult, h évekig szemeztem ezzel a könyvvel, de mégsem olvastam el eddig.
A faszit mindig is imádtam, amióta olvastam Steinbeck Orosz naplóját, azóta meg csak még jobban. Nagyon jó arc lehetett, igazán sajnálom, h csak ennyi adatott meg neki. Belegondolni is szörnyű hány el nem lőtt kép, és hány el nem mesélt történet lehetett volna még.
Főleg így. Humorral.

Robert Capa most már hivatalosan is a kedvenc magyarom. Letehetetlen ez a könyv.

Olvasva ezt a könyvet, szinte úgy tűnik a háború nem is állt másból a számára, mint kártya, pia, nő.
Egyszerűen olyan jól megírt visszaemlékezés, olyan könnyed, mintha feledni akarná a borzalmakat és az olvasóival sem ezt osztja meg igazán. Inkább az emberi kapcsolatokat, érzéseket, bátorságot és gyávaságot, szóval mindent, ami emberi.
Talán a képei is ezért lettek olyan jók!

Robert Capa egyértelműen egy regény- vagy filmhős volt, ez már a borítón is látszik. Saját szavaival elmondva itt leginkább egy Rejtő-regény hőse lehetett volna, bizony ehhez is tehetség, vagányság és egy bizonyos fajta életszemlélet kell, hogy a háború legmélyebb poklait megjárva a humor (meg az alkohol!) se maradjon ki az írásokból, mégse legyen sehol érzelemmentes, felszínes vagy ironikus.
Fél csillag azért, mert engem is zavart, hogy többször előfordul, hogy bizonyos képeit említi, hosszabban mesél a kép elkészülésének a körülményeiről, és a kép maga nincs benne a könyvben…
Ha valaki nekem szegezné a kérdést, hogy milyen híres emberrel mennék el szívesen sörözni, akkor Kurt Cobain mellé Robert Capa is bekerült…

Robert Capa egy rocksztár habitusú riporter-fényképész, aki regényben írta meg saját 2. világháborús emlékeit, mint az utószó rámutat, eredetileg forgatókönyvnek készült. Van is benne igazi pesti humor, jég hátán is megélő furfangos magyar, egymást marcangoló szerelem és persze a háború, minden mocskával, kegyetlenségével és realitásával, egy fényképész szemével nézve. Igaz a könyvben szereplő képek nem mindig pontosan a szöveghez kapcsolódnak, de mindegyiket hosszasan lehett nézegetni, elemezgetni.
Robert Capa ide-oda vetődik Európa hadszínterein, versengve-latolgatva hol találhat jobb témát, nagyobb szenzációt, közben iszik, pókerezik a rettegést levezetendő. Szerintem másképp nem is bírta volna ép ésszel.
A humora és a róla készült fényképek alapján teljesen megértem azokat a nőket, akik bomlottak utána, de az biztos, hogy a vele való együttélés elviselhetetlen lehetett volna.

Nem nagyon van olyan ember, akinek Robert Capa neve ne mondana semmit. Leginkább a fotói ismertek, az hogy ő maga milyen ember volt, kevésbé. Legalább is számomra mindenképp. Nem is tudtam eldönteni első benyomás alapján, mennyire is szimpatizálok én vele.
Ez a könyv jobban rávilágít a személyiségére, ugyanis ízig-vérig olyan, mint ő maga. Olyan laza, pimasz, humoros. Egy életművész, aki sodródik, szerencsét próbál, sokszor komolytalankodik, mégis életveszélyes helyzetekben állja meg a helyét.
A kötet eleje kissé vontatott volt, majdnem elveszett a bürokratikus útvesztőkben, de valahogy mindig akadt számára egy kibúvó. Egészen élete utolsó percéig szerencsének mondhatta magát.
Mindenképp emlékezetes marad számomra, hogy a normandiai partraszállásról írt beszámolóját épp az esemény évfordulója körül olvastam, valami egészen átszellemülten, totálisan a sorok hatása alatt. Igazán sajnálatos, hogy az erről készült 106 fotója közül mindössze csak nyolcat sikerült úgy ahogy megmenteni.
A könyvben sajnos kevés képről tudunk meg közelebbit, kevésnek ismerjük meg a történetét. Nem bántam volna, ha ez kissé részletesebb. Azt sem bántam volna, ha ez a Pircsi- szál rovására megy inkább. Vagy az alkoholizálásról szóló részletes beszámolókéra.
Egy biztos, a képei mellett nem lehet elmenni, és szerencsére a Mai Manó Ház blogja is sokat foglalkozik a híres haditudósító fotográfusról. Ezekből is sok mindent megtudhatunk róla, és sok, a könyvben nem látható képét ismerhetünk meg.
http://maimanohaz.blog.hu/search…
Azt viszont, hogy én mennyire szimpatizálok vele mint ember még mindig nem tudom eldönteni. A munkássága lenyűgöz, a vagánysága, humora tetszik, ugyanakkor vannak kevésbé szimpatikus vonásai is. Azt mindenesetre sajnálom, hogy ilyen rövid élet jutott neki, sok mindent mutathatott volna még nekünk.

Néhány éve láttam egy kiállítását (azóta még egyet, a Capa Központban), és nagyon megfogott. Nem tudom megmondani, hogy miért, mert filmben például nem köt le a háborús tematika. Engem nem Ryan közlegény érdekel, hanem Malena.
Nem akarok okoskodni, mert nem is értek a fényképészethez, egyszerűen kisugárzása van Capának is, és a képeinek is. A könyv pontosan olyan vagány, sármőr férfi alakját rajzolja ki, amilyennek a borítókép mutatja. Számos legenda övezi, és sok igaz történetet is ismer az utókor, például Hemingway haverja volt, meg Ingrid Bergman szeretője, mennyire menő már!
A fentieken túl nagyon szórakoztató a könyv, de úgy, hogy a könnyedsége valahogy még jobban aláhúzza a háború borzalmait. Féltem, hogy szenzációhajhász sztárkönyv lesz, de pozitívan csalódtam. Jól megírt, szerkesztett és fordított könyv remek fotókkal (nagy részét már ismertem). Nagyon megjött a kedvem egy újabb kiállításhoz és az Orosz naplóhoz, sőt még a Háború és békéhez is (hogy miért, az kiderül a könyvből).

Capa mesél. Mesél szerelemről, háborúról, mindennapi apróságokról, és sorsfordító mozzanatokról. Mesél, és teszi ezt nagyszerűen.

Elragadó stílusa volt ennek a pesti vagánynak, milyen kár, hogy a háború volt az egyik szenvedélye és éppen ez lett a veszte. Olvasás közben sokat gondoltam arra, hogy vajon a humor és az irónia meddig segít elnyomni, vagy inkább árnyalni azt a rengeteg borzalmat, amit a háborút megjárt emberek, legyen akár katonák vagy civilek, átélnek. Nagyon tetszett ez a könyv, mennyivel érdekesebb így tanulni a háborúról, mint száraz adatok alapján. Persze, érezhető, hogy hol túloz, hol színezi ki a történteket, mégis sokkal emberközelibbé tette és sokkal jobban megértettem bizonyos politikai folyamatokat, mint eddig valaha. Instant kedvenc!