Így olvasás után, ahogy ránéztem az értékelések átlagára, kíváncsi lettem, minek köszönheti, hogy „csak” 83%-on áll. Részben emiatt is döntöttem úgy végül, hogy 5 csillagot adok, mert ezt azért kevésnek érzem, még ha nem is érte el nálam a Vének háborúja színvonalát. Szóval az átlag arra indított, hogy belenézzek az eddigi értékelésekbe, és soknak láttam az elején azt, hogy szerették a filmet, és ez aztán oda vezetett, hogy a regényt is szerették (gondolom, mert emlékeztette őket a filmre), mások pedig épp azért nem szerették, mert nem hasonlított rá kellőképpen. Nekem ebből a szempontból szerencsém van, bár láttam a filmet, de legalábbis részleteit, valahogy mégsem hagyott bennem olyan maradandó nyomot (lehet, hogy mégsem láttam az egészet?). Elképzelhető, hogy most, az olvasás után megnézem, bár ha már filmezésre adom a fejem, akkor vannak olyanok, amik előnyt élveznek.
De emiatt tudtam úgy nézni a könyvet, hogy nem kellett semmihez sem hasonlítanom (legfeljebb, óhatatlanul, ahhoz a másik military sci-fihez, amit eddig olvastam, ami a fent már említett Vének háborúja).
És így olvasva – és figyelembe véve, hogy ez a regény 1959-ben jelent meg – nekem nincs olyan lesújtó véleményem róla, mint sok más moly-társamnak. Az kétségtelen, hogy Heinlein – aki maga is katonaként szolgált, előbb a haditengerészetnél, majd később, a 2. világháború alatt mérnökként segítette a haditengerészet munkáját – elfogult, és minden bizonnyal túl optimista a katonasággal és egy feltételezett „katonai demokráciával” szemben.
Visszatérve még az elvárásaimhoz – bár nem emlékszem igazán a filmre, és így nincsenek iránta különösebb érzelmeim – a könyvvel kapcsolatos várakozásaimat igenis befolyásolta a film. Sokkal több akcióra számítottam, és erre a könyv nyitófejezete is kellő alapot adott. De aztán előbb-utóbb kiderült, hogy ebben tévedtem. Ugyanakkor ezt másokkal ellentétben kevésbé bántam. Bár filmen nincsenek ellenemre az akciójelenetek, és megboldogult ifjúkoromban én is szívesen játszottam különböző stratégiai játékokat (azt megelőzően pedig természetesen én is kardoztam és lövöldöztem az öcsémre és osztálytársaimra), leírva nem feltétlenül ragaszkodom a sok csatához. Másrészt engem a legkevésbé zavart, hogy emellett a regény betekintést ad a jövő hadseregének működésébe, felszereléseibe, a kiképzésbe (sok kedvenc filmem közül az egyikből, az Acéllövedékből épp a kiképzőtábori jelenetek maradtak meg leginkább). És egyáltalán nem untatott a moralizálás sem. Egyébként egy-két dolgot leszámítva, szerintem egyáltalán nem érezhető az sem, hogy a regény 1959-ben jelent meg. Ami a műszaki megoldásokat illeti, ezek megállnák helyüket egy mostanában megjelenő regényben is, az erővért mára sokszor alapfelszereléssé vált. Úgyszintén az ellenség, a kaptártudatú pszeudo-arachnidák, igaz, talán ma már kevésbé kötnénk őket össze a kommunizmussal. Egyedül talán a hadsereggel és a háborúval szembeni attitűd, ami ma már kifejezetten szokatlan egy háborús regénytől, akár sci-firől van szó, akár történelmi regényről (talán különösen ez utóbbitól), sőt, talán már az Invázió megjelenésének korában sem voltak általánosak (ld. például az 1948-as Meztelenek és holtakat). Persze, Heinlein maga is tisztában volt vele, hogy a létező hadseregek közel sem működtek ideálisan, számos hibájuk volt, kezdve az inkompetenciától, az adminisztratív személyzet túlburjánzásától, egészen a kiképzők öncélú kegyetlenkedéseiig. És azok a rendszerek, amelyekben a hadsereg esetleg valóban átvette a hatalmat sem hasonlítottak igazán az Invázió politikai berendezkedéséhez, amely minden idők legjobbikának tűnik, legalábbis ami az életszínvonalat illeti. Egyébként, ha van gyenge pontja a regénynek, az minden bizonnyal ez, a politikai, társadalmi oldala nem elég erős, az antropológiai optimizmusával (még ha csak a katonákra terjed is ki) nem tudok azonosulni. A jövő hadserege persze nem szenved a fent említett hiányosságoktól, itt mindenki iszonyatosan kompetens – vagy ha nem volt az, akkor vagy kibukott a kiképzésen vagy már halott, és ez utóbbi még a legjobbakkal is megesik –, minden tiszt legalábbis egy félisten, de egyébként is önzetlen, az életét – és alárendeltjei életét – adja akárcsak egyetlen sebesült bajtársért is, és valahogy annak ellenére nem omlik az egész rendszer össze, hogy mindenki annyi feladatot kellene, hogy ellásson, ami lehetetlen, és így még a felettesek is arra biztatják főhősünket, hogy bizonyos dolgokat nyugodtan hanyagoljon el, hogy legalább a tényleg fontosakra jusson ideje.
De oké, tekintsünk el ettől a túlzott optimizmustól. Ezt leszámítva úgy gondolom, hogy a regény megállja a helyét, és megérdemelten lett klasszikus, és gyakorol hatást a mai napig. Talán nem olyan jó, mint a Vének háborúja, de megközelíti azt.