Csillagközi ​invázió 229 csillagozás

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

„Polgárnak ​lenni egy hitvallás, egy világnézet, egy emocionális meggyőződés arról, hogy az egész magasabb rendű, mint bármelyik része… annak a tudata, hogy a részegység büszke alázattal feláldozhatja magát, csakhogy az egész életben maradjon.”

Miután az emberiség megszabadult minden belső viszálytól, és közös erővel megkezdte a világűr meghódítását, váratlanul új ellenségekre bukkant. A Klendathu bolygó lakói leginkább a földi rovarokra emlékeztettek, csakhogy azoknál sokkal nagyobbra nőttek, és ádáz céltudatossággal láttak hozzá az új vetélytárs kiirtásához. Azóta minden elképzelhető eszközzel dúl a háború, és az emberiség nem áll valami fényesen. Hiába a katonák minden bátorsága, az ellenség mintha előre tudomást szerezne minden hadmozdulatról. A hátországban szinte már gyerekeket soroznak be, akik számára a tűzkeresztség egyet jelent a felnőtté avatás rítusával. A harctér valósága azonban egészen más. Az maga a borzalom.

Robert Heinlein sokat vitatott művét ma… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1959

A következő kiadói sorozatban jelent meg: (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek Metropolis Media

>!
302 oldal · ISBN: 9786155158858 · Fordította: Varga Csaba Béla
>!
Metropolis Media, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155158445 · Fordította: Varga Csaba Béla
>!
Möbius, Budapest, 1998
294 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638554886 · Fordította: Varga Csaba

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Juan Rico


Kedvencelte 20

Most olvassa 9

Várólistára tette 109

Kívánságlistára tette 117

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

vicomte P>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Idealizált spártai katonaállam a jövőben.

Ez nagyjából minden rendes republikánus vágy- és minden liberális demokrata rémálma.
Nem csoda, hogy annak idején a regény elsőre nem is kapott zöld utat a kiadótól, és megjelenését követően még hosszú évekig késhegyre menő vitákat váltott ki még az USÁ-ban is.
Így, több mint 50 év távlatából nézve érthetőek ugyan a regény által felkorbácsolt indulatok, de számomra nem annyira a militarista, mint inkább az idealista olvasata volt az a regénynek, ami miatt itt-ott felvontam a szemöldököm.
Heinlein maga is volt hivatásos katonatiszt, és nem meglepő módon a katonai szolgálat pozitív attribútumait domborítja ki, úgy is mint, a kötelességtudat, hazafiság, a felelősségvállalás, bajtársiasság, a fegyelem, a folyamatos önfejlesztés. S azért idealista ez a hadsereg, mivel azok a rákfenék, mint a bakák öncélú szopatása, a vízfejű bürokraták tömege és a mérhetetlen korrupció, egyszerűen nem létezik.
Heinlein új hadseregében ezekről a dolgokról már csak úgy emlékeznek meg, mint olyasmikről, ami miatt a múlt (v.ö. a jelen) hadserege impotensé vált. Itt minden tiszt úriember, sőt szinte már mítikus hérosz, minden altiszt taktikai zseni, és minden hivatásos katona szuperkompetens a saját szakterületén, de egyébként is egy MacGywer.

Volt még egy nagy előnye annak, hogy a regény SF zsánerbe tartozott: az ellenség így nem valamely földi nemzet, hanem egy definiáltan (konkrétan elhangzik a könyvben!) kommunista kaptártudatú földönkívüli rovartársadalom, akiket csótányozni egyáltalán nem degradáló. Így aztán Heinlein rohamosztagosainak azzal a morális és erkölcsi válsággal sem kell szembesülni, amit saját embertársaik lemészárlása okozna.
Szóval nem egy ponton nem a vaskalapos militarizmusa, inkább a végtelen naivitása, és leegyszerűsítő didaktikussága miatt lehet fárasztó a könyv a mai olvasó számára.
Nagyon is látszik, hogy a Heinlein ezt megelőzően inkább amolyan oktató-nevelő ifjúsági SF-eket írt és ebben a regényben is van egy rakásnyi olyan (ál)párbeszéd, ami már Platón óta idegesíti az egyszeri olvasót. Ilyenekből tudjuk meg, hogy hogyan is alakult ki ez a fura katonai-demokrácia, mint államforma. Bár az példának okáért, hogy mégis miért fontos a választójog, ami miatt muszáj önkéntesen katonának állni, az rohadtul nem derül ki…

Ami viszont egyértelműen pozitív vonása a könyvnek, hogy a Mobil Erők (aka: gépesített gyalogság) harcmodora, páncélzata stb. azóta is alapvetés, és WH40K-tól kezdve, a HALO játékokon át számtalan helyen ilyen erővérteket viselő katonák a főszereplők.

Vannak persze az írónak olyan gondolatai, amelyek legalábbis nem teljesen idejétmúltak, és bizonyos társadalmi szintű probléma felvetései is validak, de a válaszokat már javarészt túlhaladta az idő.

Ezért aztán elsősorban azoknak ajánlom a könyvet, akik a mai SF gyökereivel szeretnének jobban megismerkedni, és nem másznak a falra egy-két fura ötlettől, és nem zavarja őket, hogy elsősorban a hadseregről, mint szervezetről, és nem magáról a háborúról és a harcokról fog olvasni.

4 hozzászólás
Timár_Krisztina I>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Majdnem, majdnem öt csillag lett, de végül két okból is visszaminősítettem.
Ám méltatlan volna a két okkal kezdeni, kezdem inkább azzal, hogy soha az életben nem olvastam még háborús sci-fit, egyáltalán nem is az én műfajom, ez a könyv mégis szinte letehetetlenül érdekesnek bizonyult. És nemcsak azért, mert amíg olvastam, rajtam kívül álló okokból órákig nem volt netem. :)

A Párhuzamos életrajzok olvasása közben nagyon utáltam, hogy Plutarkhosz mennyit áradozik a spártai törvényekről és életformáról – ettől függetlenül öt csillagot kapott tőlem a könyv, mert attól még jó, hogy én nem értek vele egyet. Itt pontosan ugyanaz a helyzet, még Spárta is stimmel. A világon semmi kedvem olyan világban élni, amilyet Heinlein regénye bemutat, és főleg nem örülök, hogy utópiának kellene néznem valamit, ami leginkább disztópia, na de attól a szöveg jó. Még örülök is neki, hogy ennyire pontosan körülírja azt, amivel vitatkozni akarok, mert csak így fogalmazhatom meg az érveimet én magam is.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/29/robert_a_h…

>!
Metropolis Media, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155158445 · Fordította: Varga Csaba Béla
6 hozzászólás
marschlako>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Előre kell bocsátanom, nemcsak láttam a filmet, hanem már számtalanszor láttam: az egyik kedvencem. Ennek ellenére – vagy ezzel együtt? – a könyv talán még jobban tetszett. Bár a film az alapötleten, néhány szereplőn és motívumon túl nem sokat vett át a regényből, a könyv olvasása közben sorra ugrottak be, hogy na ez innen van a filmben, az pedig amonnan.

Nem vagyok militarista beállítottságú, s a katonai sci-fi sem tartozik a kedvenc alzsánereim közé. Heinlein regénye ugyanakkor kicsit Platón Államát idézte fel bennem. Idealista világa nem létezhet, de mégis jó eljátszani a gondolattal. Ahogy a filozófusok vezette állam nagyon hamar összeomlana, Heinlein idealizált hadserege sem maradna sokáig ilyen. Sajnos tudjuk jól, hogy a demokrácia nem működik, de ugyanígy zsákutcába jutunk, ha bármilyen másik csoportot idealizálunk, mert a társadalmat végül is csak emberek alkotják.

Mindezekkel együtt – vagy mindezek mellett – remek kikapcsolódás volt olvasni Johnny Rico kalandjait, s Heinlein fejtegetéseit.

Spaceman_Spiff IP>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Tudom, hogy bennem van a hiba, hogy nem rajongok a közkatonás military sci-fiért, és Heinleint amúgy sem kedvelem, de én azt hittem, sose érek ennek a könyvnek a végére. Egyszerűen unalmas volt, és mivel engem teljesen hidegen hagynak az író elképzelései az ideális államról/polgárról/katonáról/háborúról, ezért nem nagyon volt más ebben, mint hogy Johnny Rico éppen melyik nála régebb óta szolgáló katonától kap kioktatást. Ja, volt egy kis harc is, de azért na.
Félreértés ne essék: én szeretem pl. a második világháborúban játszódó filmeket. Mert azokban a háború az tényleg háború. Komoly, mocskos, véres, nem pedig egy pátosszal átitatott oktatóanyag, ami arról szól, mennyire hősies dolog is ez. Persze, ha meg kell védeni az emberiséget, akkor ja, vesszen minden alien. (És melyik military sci-fiben nem jogos az emberek háborúja az idegenek ellen? Ja várjunk csak… spoiler) De ezen túl nekem ne mesélje már be, hogy a világ legjobb dolga katonának lenni!
OK, elkanyarodtam a regénytől. Szóval, korrekt munka ez, még ha hatvan éves is, és értem én, miért alapmű a zsánerben. Csak hát szószátyár is a lelkem, amivel nem vonzott magához közelebb. Ha nem lettem volna ilyen elutasító, biztosan értékeltem volna, hogy ezzel az erővértes dologgal mennyire megalapozta a military SF gyalogsági szekcióját. Szóval voltak itt érdekes ötletek. Meg érdekes gondolatok is, csak nem az én lelkivilágomhoz.
És most már Heinleint tényleg nem fogok olvasni többet ebben az évtizedben.

5 hozzászólás
Leonidas>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Ugyan nem volt kínszenvedés, de jócskán akadtak nehezen emészthető pillanatai.
Az elején – Johnnie Rico szemszögéből – egyből belecsöppenünk egy mozgalmas csatajelenet közepébe. Egész izgalmas volt a sok lövöldözés, robbantgatás és spéci erővértben ide-oda ugrálás. Itt még úgy éreztem, nem lesz gond a regénnyel.
Egész hitelesen lett leírva a kőkemény kiképzés és a katonák állandó szívatása. Valahogy hasonlóan képzelem el egy elit hadsereg kiképzését. Olvasás közben néha bevillantak a seregben eltöltött időszakom emlékei. Persze a fizikai része távolról sem volt ennyire kemény, viszont a szívatás talán még felül is múlta. Az állandó ordibálás, minden hibáért büntetés, ostoba parancsok sokasága, ezt mind magam is átéltem.
Remek ötleteket tartalmaz, főleg annak fényében, hogy ez a regény az 50-es években íródott. Az űrhajók, a bevetés közben használt kapszulák, páncélok mind nagyon jó ötletek. Az erővért lényegesen fejlettebb darab, mint a filmben használt szánalmas páncélok.
Az eleinte egész érdekes filozófiai eszmefuttatások, sajnos fokozatosa egyre idegesítőbbek lettek. Ahelyett, hogy leírta volna a háború borzalmait, a katonák szenvedését, inkább előadta a saját tökéletesnek hitt társadalmát. Felvázolta a demokráciák alapjaiban rejlő hibákat, amik végül a bukásához vezettek. Helyébe kemény nevelésen alapuló társadalmat képzel, és leszerelt katonákat, mint vezető réteget. Persze akadt pár nézet, amellyel talán még egyet is értenék, de a többséggel nem.
Egyfajta kettősség érzetét keltette bennem a történetben található hadsereg. Egyrészt a fegyverek, felszerelések és taktika egész modernnek tűnt, másrészt viszont reménytelenül leragadt az 50-es évek szintjén.
Egy gondolat azért megmaradt bennem a regénnyel kapcsolatban. A múltban nem igazán volt olyan év vagy rövidebb időszak, amikor ne tombolt volna legalább egy háború. A jövőben sem hinném, hogy ez változna, hacsak nem változik az emberek alaptermészete, amire bevallom, nem sok esélyt látok.
Egyszer érdemes elolvasni.

13 hozzászólás
FélszipókásŐsmoly P>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

„A következő harminchét percben nem történt semmi.”

Elhatároztam, hogy mivel ez a regény volt Scalzi legfőbb ihletője, illetve nélküle a Végjáték sem lenne olyan, amilyen, négyesnél rosszabbat nem kap akkor sem, ha nem tetszik. :) Sajnos így lett. Az eleje jó, de sajnos unalomba fullad maga a történet – merthogy a cselekmény elveszett az űrben. Összevetve a filmmel, nem sok hasonlóságra bukkanni, és fura, de a film javára billen a kedvelési mérleg.

„Harminchét perc elteltével aztán elszabadult a pokol.”

Ellenben, ha ettől eltekintünk és úgy közelítjük, hogy 1958-ban milyen hangulat uralkodhatott Heinlein fejében (kínai fenyegetés, a regényben szereplő ellenséges űrbogarakat kimondottan hozzájuk hasonlítja), és hogy abból milyen alapos katonai eszményképet rajzolt, gyakorlatias technológiai ötletekkel, kiképzési filozófiával, a bevetések stratégiai leírásával, amik aztán mennyi mindent alapoztak meg a műfajban, akkor kiérdemelhet többet is. Kétségtelenül van benne erő még mai szemmel is, de ahhoz már vénnek érződött számomra, hogy élvezzem is. Komcsiellenes beidegződésből írt politikai kiáltvány, védőbeszéd – sőt, óda – az amerikai katonai kultúráért és úgy általában a háborúzás eszményéért (spoiler). Scalzi sokkal jobbat hozott ki történet és humor terén is.

„Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok.”

>!
Metropolis Media, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155158445 · Fordította: Varga Csaba Béla
mandris>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Így olvasás után, ahogy ránéztem az értékelések átlagára, kíváncsi lettem, minek köszönheti, hogy „csak” 83%-on áll. Részben emiatt is döntöttem úgy végül, hogy 5 csillagot adok, mert ezt azért kevésnek érzem, még ha nem is érte el nálam a Vének háborúja színvonalát. Szóval az átlag arra indított, hogy belenézzek az eddigi értékelésekbe, és soknak láttam az elején azt, hogy szerették a filmet, és ez aztán oda vezetett, hogy a regényt is szerették (gondolom, mert emlékeztette őket a filmre), mások pedig épp azért nem szerették, mert nem hasonlított rá kellőképpen. Nekem ebből a szempontból szerencsém van, bár láttam a filmet, de legalábbis részleteit, valahogy mégsem hagyott bennem olyan maradandó nyomot (lehet, hogy mégsem láttam az egészet?). Elképzelhető, hogy most, az olvasás után megnézem, bár ha már filmezésre adom a fejem, akkor vannak olyanok, amik előnyt élveznek.
De emiatt tudtam úgy nézni a könyvet, hogy nem kellett semmihez sem hasonlítanom (legfeljebb, óhatatlanul, ahhoz a másik military sci-fihez, amit eddig olvastam, ami a fent már említett Vének háborúja).
És így olvasva – és figyelembe véve, hogy ez a regény 1959-ben jelent meg – nekem nincs olyan lesújtó véleményem róla, mint sok más moly-társamnak. Az kétségtelen, hogy Heinlein – aki maga is katonaként szolgált, előbb a haditengerészetnél, majd később, a 2. világháború alatt mérnökként segítette a haditengerészet munkáját – elfogult, és minden bizonnyal túl optimista a katonasággal és egy feltételezett „katonai demokráciával” szemben.
Visszatérve még az elvárásaimhoz – bár nem emlékszem igazán a filmre, és így nincsenek iránta különösebb érzelmeim – a könyvvel kapcsolatos várakozásaimat igenis befolyásolta a film. Sokkal több akcióra számítottam, és erre a könyv nyitófejezete is kellő alapot adott. De aztán előbb-utóbb kiderült, hogy ebben tévedtem. Ugyanakkor ezt másokkal ellentétben kevésbé bántam. Bár filmen nincsenek ellenemre az akciójelenetek, és megboldogult ifjúkoromban én is szívesen játszottam különböző stratégiai játékokat (azt megelőzően pedig természetesen én is kardoztam és lövöldöztem az öcsémre és osztálytársaimra), leírva nem feltétlenül ragaszkodom a sok csatához. Másrészt engem a legkevésbé zavart, hogy emellett a regény betekintést ad a jövő hadseregének működésébe, felszereléseibe, a kiképzésbe (sok kedvenc filmem közül az egyikből, az Acéllövedékből épp a kiképzőtábori jelenetek maradtak meg leginkább). És egyáltalán nem untatott a moralizálás sem. Egyébként egy-két dolgot leszámítva, szerintem egyáltalán nem érezhető az sem, hogy a regény 1959-ben jelent meg. Ami a műszaki megoldásokat illeti, ezek megállnák helyüket egy mostanában megjelenő regényben is, az erővért mára sokszor alapfelszereléssé vált. Úgyszintén az ellenség, a kaptártudatú pszeudo-arachnidák, igaz, talán ma már kevésbé kötnénk őket össze a kommunizmussal. Egyedül talán a hadsereggel és a háborúval szembeni attitűd, ami ma már kifejezetten szokatlan egy háborús regénytől, akár sci-firől van szó, akár történelmi regényről (talán különösen ez utóbbitól), sőt, talán már az Invázió megjelenésének korában sem voltak általánosak (ld. például az 1948-as Meztelenek és holtakat). Persze, Heinlein maga is tisztában volt vele, hogy a létező hadseregek közel sem működtek ideálisan, számos hibájuk volt, kezdve az inkompetenciától, az adminisztratív személyzet túlburjánzásától, egészen a kiképzők öncélú kegyetlenkedéseiig. És azok a rendszerek, amelyekben a hadsereg esetleg valóban átvette a hatalmat sem hasonlítottak igazán az Invázió politikai berendezkedéséhez, amely minden idők legjobbikának tűnik, legalábbis ami az életszínvonalat illeti. Egyébként, ha van gyenge pontja a regénynek, az minden bizonnyal ez, a politikai, társadalmi oldala nem elég erős, az antropológiai optimizmusával (még ha csak a katonákra terjed is ki) nem tudok azonosulni. A jövő hadserege persze nem szenved a fent említett hiányosságoktól, itt mindenki iszonyatosan kompetens – vagy ha nem volt az, akkor vagy kibukott a kiképzésen vagy már halott, és ez utóbbi még a legjobbakkal is megesik –, minden tiszt legalábbis egy félisten, de egyébként is önzetlen, az életét – és alárendeltjei életét – adja akárcsak egyetlen sebesült bajtársért is, és valahogy annak ellenére nem omlik az egész rendszer össze, hogy mindenki annyi feladatot kellene, hogy ellásson, ami lehetetlen, és így még a felettesek is arra biztatják főhősünket, hogy bizonyos dolgokat nyugodtan hanyagoljon el, hogy legalább a tényleg fontosakra jusson ideje.
De oké, tekintsünk el ettől a túlzott optimizmustól. Ezt leszámítva úgy gondolom, hogy a regény megállja a helyét, és megérdemelten lett klasszikus, és gyakorol hatást a mai napig. Talán nem olyan jó, mint a Vének háborúja, de megközelíti azt.

2 hozzászólás
Lisie87>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

A film régi kedvenc, úgyhogy kíváncsian vágtam bele a könyvbe! Az eleje nagyon magával ragadott, alig bírtam letenni. Érdekes volt számomra a besorozás, a kiképzés és hogy mindezt hogyan viseli Johnnie. Utána valahogy kicsit elvesztette a lendületét a regény. Váltakoztak az izgalmas, cselekményes részek és a kicsit filozofikusabb, magyarázó, katonai egységek felépítését taglaló részek. Utóbbiak kevésbé kötöttek le. Ezért is a fél csillag levonás. Sajnáltam, hogy a „csótányok” keveset szerepeltek a könyvben, nem úgy, mint a filmben.
Összességében megérte elolvasni a könyvet! :)

2 hozzászólás
pat P>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

És tessék, megint egy kissé élemedett korú klasszikus, ami kifejezetten olvasható. Sőt, nem is rossz.
Jó, kicsit durván nyúlja Scalzi könyveinek témáját és stílusát*, meg hát mintha Carddal is egy rugóra járna kissé az öreg Heinlein agya, de annyi baj legyen.
Egyébként már megint renitens vagyok nyilván, mert természetesen a harcolászós jeleneteket untam kicsit, a harcászati meg egyéb fejtegetések és legtöbbnyire a kiképzés technikai részletei szórakoztattak, és a didaktik-o-méterem is csak néha akadt ki.
És többször felnevettem, ami azért meglepett, Heinlein nem úgy él a fejemben, mint akinek van akár egy cseppnyi humorérzéke is.
A katonáskodás, meg a háborúzás, meg ez az egész hadsereg dolog engem egyébként egészen érdekel – erre persze mindig csak ilyen jobbféle katonai sci-fik olvasásakor szoktam rájönni. Ha nem vigyáztok, még a végén bevonulok. (De csak ha lehetek tiszt. Kiképzőtiszt, lehetőleg. Szerintem jó lennék benne. :D)

*És hogy miért bocsátom ezt meg Scalzinak? Mert úgy nyúl Heinleintől, hogy a végeredmény viccesebb is, pörgősebb is (jó, eddig a kor követelménye), de még a lényegesen kevesebb didaktikus fejtegetéssel is mélyebbre jut mondanivalóilag meg lélektanilag, mint a nagy előd. Aki előtt érezhetően nem csak saját bevallás szerint tiszteleg. És ez azért mégiscsak ügyes dolog.

3 hozzászólás
kvzs P>!
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Számomra ez a könyv még mindig ez az egyik legjobb military sci-fi, amit valaha olvastam.
Egyrészt a military része kellően érdekes, és pörgős, emellett időnként nagyon vicces is. Sok ötletet és megoldást a mai napig használnak a Heinleint tisztelő írók, ezért nagy része akár ismerős is lehet. Az egyik legjobb dolog mégis benne, hogy néha átvált olyan eszmefuttatásokra, amitől minden olvasó úgy érezheti, mintha egy történelem és erkölcsfilozófia órán ülne. Ezekben pedig az a megdöbbentő, hogy lassan 60 éves lesz a könyv, sok minden mégis félelmetesen aktuális benne. Persze lehet vitatkozni a felvetett megoldásokkal és elméletekkel, de legalább gondolkozásra késztetnek.


Népszerű idézetek

Ross>!

A gyerek tudását bővíthetjük, de arra nem kényszeríthetjük, hogy gondolkozzon is.

34. oldal

csartak P>!

– Az őrmestereknek nincsen anyjuk. Ezt bármelyik kiképzett katona megmondhatja neked.
Egy füstfelhőt fújt az irányunkba.
– Az altisztek osztódással szaporodnak. Pont úgy, mint a baktériumok.

2 hozzászólás
alaurent P>!

Ez a tragikus tévedés vezetett a huszadik század demokráciáinak összeomlásához és a deka­denciához. Csődöt mondott ez a nemes politikai kísérlet, mert akkortájt az embereket abban a téveszmében nevelték fel, hogy a szavazatuk leadásáért cserébe mindent megkaphatnak, amire csak vágynak – fáradság, izzadság és könnyek nélkül.
Aminek értéke van, azt nem lehet ingyen megkapni. Szü­letéskor még az életet adó levegőért is fájdalmas, és fárasztó erőfeszítésekkel kell megküzdeni.

117. oldal

Chosen>!

– Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat… néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt kutya, és még mindig nem szobatiszta – ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?
– Hát… ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.
– Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is.

csartak P>!

Az elképzelt, ideális hadosztályt 10800 katona alkotja. Mind a 216 szakasz élén egy-egy hadnagy áll. Egy század három szakaszból áll, és összesen 72 századosra van szükségük. Négy századból összejön egy-egy zászlóalj, amelyeket összesen 18 őrnagy, vagy alezredes vezet. A hat ezredből és a hozzájuk tartozó egy-egy ezredből két, vagy három divíziót lehet felállítani, mindegyik élén egy altábornaggyal, vagy vezérőrnaggyal. Most már csak egy vezérezredesre van szükségünk, és a nagyfőnök is megvan. Ha összeszámoljuk, 317 tiszt vezet csatába 11 117 különböző rangú katonát.

2 hozzászólás
Lunemorte P>!

Úgy berezeltem, hogy csak na,
Futottam is hazáig,
Anyám szoknyája mögé bújtam,
Ott vagyok máig.

Lunemorte P>!

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az idiótákkal foglalkozzunk.

Chosen>!

Meglehetősen különös élmény először hallani a skótduda zenéjét, és egy kezdő dudás, aki a közeledben gyakorol, igencsak megviselheti az idegeidet. Olyan, mintha egy macskát tartana a hóna alatt, és időnként beleharapna a farkába.

1 hozzászólás
takacsot>!

az állampolgárok (mindenki annak számított), glorifikálták a „jogokról” szóló mitológiát… és közben szem elől tévesztették a kötelességeiket. Egyetlen társadalom sem maradhat fenn, amely így épül fel.

kb 126

FélszipókásŐsmoly P>!

A világegyetem előbb-utóbb úgyis a tudtunkra adja, hogy van-e jogunk terjeszkedni, avagy nincs.

222. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Frank Herbert: A Dűne
Alfred Bester: Tigris! Tigris!
Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
Philip K. Dick: A tökéletes fegyver
Philip K. Dick: Transz
Ray Bradbury: Fahrenheit 451
Philip K. Dick: Szárnyas fejvadász
Octavia E. Butler: Átváltozás