Csillagközi ​invázió 172 csillagozás

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

„Polgárnak ​lenni egy hitvallás, egy világnézet, egy emocionális meggyőződés arról, hogy az egész magasabb rendű, mint bármelyik része… annak a tudata, hogy a részegység büszke alázattal feláldozhatja magát, csakhogy az egész életben maradjon.”

Miután az emberiség megszabadult minden belső viszálytól, és közös erővel megkezdte a világűr meghódítását, váratlanul új ellenségekre bukkant. A Klendathu bolygó lakói leginkább a földi rovarokra emlékeztettek, csakhogy azoknál sokkal nagyobbra nőttek, és ádáz céltudatossággal láttak hozzá az új vetélytárs kiirtásához. Azóta minden elképzelhető eszközzel dúl a háború, és az emberiség nem áll valami fényesen. Hiába a katonák minden bátorsága, az ellenség mintha előre tudomást szerezne minden hadmozdulatról. A hátországban szinte már gyerekeket soroznak be, akik számára a tűzkeresztség egyet jelent a felnőtté avatás rítusával. A harctér valósága azonban egészen más. Az maga a borzalom.

Robert Heinlein sokat vitatott művét ma… (tovább)

Eredeti mű: Robert A. Heinlein: Starship Troopers

Eredeti megjelenés éve: 1959

>!
302 oldal · ISBN: 9786155158858 · Fordította: Varga Csaba Béla
>!
Metropolis Media, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155158445 · Fordította: Varga Csaba Béla
>!
Möbius, Budapest, 1998
294 oldal · puhatáblás · ISBN: 9638554886 · Fordította: Varga Csaba

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Juan Rico


Kedvencelte 13

Most olvassa 10

Várólistára tette 85

Kívánságlistára tette 70

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Idealizált spártai katonaállam a jövőben.

Ez nagyjából minden rendes republikánus vágy- és minden liberális demokrata rémálma.
Nem csoda, hogy annak idején a regény elsőre nem is kapott zöld utat a kiadótól, és megjelenését követően még hosszú évekig késhegyre menő vitákat váltott ki még az USÁ-ban is.
Így, több mint 50 év távlatából nézve érthetőek ugyan a regény által felkorbácsolt indulatok, de számomra nem annyira a militarista, mint inkább az idealista olvasata volt az a regénynek, ami miatt itt-ott felvontam a szemöldököm.
Heinlein maga is volt hivatásos katonatiszt, és nem meglepő módon a katonai szolgálat pozitív attribútumait domborítja ki, úgy is mint, a kötelességtudat, hazafiság, a felelősségvállalás, bajtársiasság, a fegyelem, a folyamatos önfejlesztés. S azért idealista ez a hadsereg, mivel azok a rákfenék, mint a bakák öncélú szopatása, a vízfejű bürokraták tömege és a mérhetetlen korrupció, egyszerűen nem létezik.
Heinlein új hadseregében ezekről a dolgokról már csak úgy emlékeznek meg, mint olyasmikről, ami miatt a múlt (v.ö. a jelen) hadserege impotensé vált. Itt minden tiszt úriember, sőt szinte már mítikus hérosz, minden altiszt taktikai zseni, és minden hivatásos katona szuperkompetens a saját szakterületén, de egyébként is egy MacGywer.

Volt még egy nagy előnye annak, hogy a regény SF zsánerbe tartozott: az ellenség így nem valamely földi nemzet, hanem egy definiáltan (konkrétan elhangzik a könyvben!) kommunista kaptártudatú földönkívüli rovartársadalom, akiket csótányozni egyáltalán nem degradáló. Így aztán Heinlein rohamosztagosainak azzal a morális és erkölcsi válsággal sem kell szembesülni, amit saját embertársaik lemészárlása okozna.
Szóval nem egy ponton nem a vaskalapos militarizmusa, inkább a végtelen naivitása, és leegyszerűsítő didaktikussága miatt lehet fárasztó a könyv a mai olvasó számára.
Nagyon is látszik, hogy a Heinlein ezt megelőzően inkább amolyan oktató-nevelő ifjúsági SF-eket írt és ebben a regényben is van egy rakásnyi olyan (ál)párbeszéd, ami már Platón óta idegesíti az egyszeri olvasót. Ilyenekből tudjuk meg, hogy hogyan is alakult ki ez a fura katonai-demokrácia, mint államforma. Bár az példának okáért, hogy mégis miért fontos a választójog, ami miatt muszáj önkéntesen katonának állni, az rohadtul nem derül ki…

Ami viszont egyértelműen pozitív vonása a könyvnek, hogy a Mobil Erők (aka: gépesített gyalogság) harcmodora, páncélzata stb. azóta is alapvetés, és WH40K-tól kezdve, a HALO játékokon át számtalan helyen ilyen erővérteket viselő katonák a főszereplők.

Vannak persze az írónak olyan gondolatai, amelyek legalábbis nem teljesen idejétmúltak, és bizonyos társadalmi szintű probléma felvetései is validak, de a válaszokat már javarészt túlhaladta az idő.

Ezért aztán elsősorban azoknak ajánlom a könyvet, akik a mai SF gyökereivel szeretnének jobban megismerkedni, és nem másznak a falra egy-két fura ötlettől, és nem zavarja őket, hogy elsősorban a hadseregről, mint szervezetről, és nem magáról a háborúról és a harcokról fog olvasni.

4 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISMP
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Majdnem, majdnem öt csillag lett, de végül két okból is visszaminősítettem.
Ám méltatlan volna a két okkal kezdeni, kezdem inkább azzal, hogy soha az életben nem olvastam még háborús sci-fit, egyáltalán nem is az én műfajom, ez a könyv mégis szinte letehetetlenül érdekesnek bizonyult. És nemcsak azért, mert amíg olvastam, rajtam kívül álló okokból órákig nem volt netem. :P :)

A Párhuzamos életrajzok olvasása közben nagyon utáltam, hogy Plutarkhosz mennyit áradozik a spártai törvényekről és életformáról – ettől függetlenül öt csillagot kapott tőlem a könyv, mert attól még jó, hogy én nem értek vele egyet. Itt pontosan ugyanaz a helyzet, még Spárta is stimmel. A világon semmi kedvem olyan világban élni, amilyet Heinlein regénye bemutat,* és főleg nem örülök, hogy utópiának kellene néznem valamit, ami leginkább disztópia, na de attól a szöveg jó. Még örülök is neki, hogy ennyire pontosan körülírja azt, amivel vitatkozni akarok, mert csak így fogalmazhatom meg az érveimet én magam is.

Csábító a leírás, szó se róla, nehéz az alakulóban levő elmének kivonni magát a hatása alól, és annyira naivan idealista, hogy minden további nélkül nevezhetném veszélyesnek is. Egy olyan ember szemével látjuk a világot, aki még a legembertelenebb bánásmódot is csak annyira veszi észre, amennyire a saját kis személyes terét veszélyezteti, ellenben fenntartás nélkül elfogad mindent, amit a nála okosabbak mondanak neki, és hát olyat rengeteget talál. :P Ráadásul annyira részletezően pontos ez a világleírás, hogy az ember szinte maga körül érezheti ezt a tökéletesített Spárta-utópiát,** annak minden apró fogaskerekével együtt. Minden, ami benne van, szigorúan indokolt, és minden, ami nincs benne, annak a hiánya szintén szigorúan indokolt. Emiatt mondom rá azt, hogy realisztikus. Nem azért, mintha megvalósíthatónak tekinteném vagy pláne akarnám tekinteni. Isten őrizz. @vicomte-nak teljesen igaza van abban, hogy ez a rendszer így nem is tudna működni. Ne is tudjon. Rögtön egy másik bolygóra költöznék előle.

Realisztikusnak látom amiatt is, ahogyan a katonák életét bemutatja. 95% kiképzés, felkészülés, utazás, szervezés, edzés, felszerelés-karbantartás és -javítás, aztán várakozás… várakozás… várakozás… és kb. 5% lövöldözés. El tudom képzelni, hogy van, aki emiatt unalmasnak is tartja a regényt, hiszen ahhoz képest, hogy hadiállapotban játszódik, és úgy általában egy háborúról szól, elenyészően kevés benne a látványos csatajelenet.*** Eegen, a katonák életét is ilyesminek képzelem annak alapján, amit ismerős hivatásos katonáktól tudok. Sok-sok feszültség, akár még unalom is, aztán egyszer csak: bumm. Ebben a regényben szinte megkönnyebbül az ember, hogy végre történik valami. Persze a kockázat az, hogy adott esetben ez az utolsó megkönnyebbülése lehet. :P Addig unhatja magát, amíg egy rutinbevetésben el nem találja valami.

Az, ahogyan a közkatonák és tisztek lélektanát bemutatja, ugyancsak nagyon érdekelt. Bonyolult helyzetben kell helytállniuk, még a közkatona se engedheti meg magának, hogy ún. „egyszerű elme” legyen. Persze az jócskán egyszerűsíti a helyzetüket, hogy rovarszerű idegen lényeket kell kinyírniuk, nem pedig embertársaikat, de, ahogy már mondtam, ők személyesen alig jelennek meg a könyv lapjain, elsősorban a hadsereg tagjainak egymáshoz való viszonyát figyelhetjük, olykor oldalakon át tartó szellemi összecsapások során. A figurák idealizáltak, számomra mégsem hatnak márványból valónak: élnek, örülnek, szégyenkeznek, lélegeznek (egy darabig), elveszíthetőek, sajnálhatóak.

Valamint külön öröm a magamfajta bölcsésznek, ha egy sci-fi folyamatosan klasszikus irodalmi-történetírói szövegekre (Biblia, Julius Caesar, Titus Livius stb.) hivatkozik, és minden hivatkozás nemcsak hogy helyes, de még helyénvaló is. :)

És most teszem hozzá a fent említett két okot.
1. spoiler
2. Közvetlenül a regény befejezése után még mindig nem volt netem, és Vaszil Bikovot kezdtem olvasni. Akinél a magas rangú tisztek oktalanul hatalmaskodnak, az ellenség piszkosul érti a dolgát, a legrosszabb pillanatban el tud fogyni a lőszer, kommunikáció vagy létezik, vagy nem, a kisember meg csak botorkál a fagyos éjszakában, drótakadályokon keresztül, taposóaknát keresve, egy örökkévalóságig várva a hajnalt. És hát ettől a Csillagközi invázió, hogy úgy mondjam… khm… kissé megkopott. :)

Köszönöm az ajánlást, @Ákos_Tóth!

* „Idealizált spártai katonaállam a jövőben”, írja értékelésében @vicomte, és ennél pontosabban én se tudnám megfogalmazni (https://moly.hu/ertekelesek/2199845).
** Spárta társadalmi berendezkedése (sarkítva) arra épült, hogy senki, aki szabad polgár, nem dolgozik, viszont mindenki, aki dolgozik, meg van fosztva szabadságjogainak legalább egy részétől, és mindkét csoportba kizárólag születés által lehet bekerülni. Heinlein regényvilága leginkább azért tökéletesített Spárta-utópia, mert nem születés, hanem csakis személyes szabad választás által kerülnek az emberek ide vagy oda, senki nem kényszeríti őket (erre, másra igen).
*** NB.: Nekem viszont pont ezért tetszett. :)

>!
Metropolis Media, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155158445 · Fordította: Varga Csaba Béla
6 hozzászólás
>!
marschlako P
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Előre kell bocsátanom, nemcsak láttam a filmet, hanem már számtalanszor láttam: az egyik kedvencem. Ennek ellenére – vagy ezzel együtt? – a könyv talán még jobban tetszett. Bár a film az alapötleten, néhány szereplőn és motívumon túl nem sokat vett át a regényből, a könyv olvasása közben sorra ugrottak be, hogy na ez innen van a filmben, az pedig amonnan.

Nem vagyok militarista beállítottságú, s a katonai sci-fi sem tartozik a kedvenc alzsánereim közé. Heinlein regénye ugyanakkor kicsit Platón Államát idézte fel bennem. Idealista világa nem létezhet, de mégis jó eljátszani a gondolattal. Ahogy a filozófusok vezette állam nagyon hamar összeomlana, Heinlein idealizált hadserege sem maradna sokáig ilyen. Sajnos tudjuk jól, hogy a demokrácia nem működik, de ugyanígy zsákutcába jutunk, ha bármilyen másik csoportot idealizálunk, mert a társadalmat végül is csak emberek alkotják.

Mindezekkel együtt – vagy mindezek mellett – remek kikapcsolódás volt olvasni Johnny Rico kalandjait, s Heinlein fejtegetéseit.

>!
Ákos_Tóth IMP
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Azt hiszem, ez az egész Starship Troopers legendárium félig-meddig már régen elsorvadt volna, ha 1997-ben nem készül el az a bizonyos kultikus mozifilm – amiben Paul Verhoeven egy füst alatt megcsinálta a könyv paródiáját is. Nagyon abszurd helyzet: van egy híres-hírhedt regény, amit a maga idejében vonakodva vállaltak csak be a kiadók szélsőséges gondolatai miatt, meg egy film, ami a fasiszta giccs felhasználásával első blikkre hű ugyan az alapanyagához, ellenben egy pillanatig sem akarja magát komolyan venni. Író és rendező egymás szöges ellentéte világnézet tekintetében, és mivel Verhoeven agymenése sokadik nézésre is tetszett, felkészültem rá, hogy több korábbi értékelőhöz hasonlóan vaskalapos, korlátolt republikánusként írjam majd le Heinleint. A „gond” (dehogy gond!) az, hogy a Csillagközi invázió egyáltalán nem rossz könyv… spoiler

…mert tény ugyan, hogy a regény egy jövőbeni spártai katonaállam demokráciát és minden egyéb XX. századi értéket elvető burkolt tanulmánya, azonban a szerző egyáltalán nem akarja elhitetni az olvasójával, hogy ez a rendszer az emberiség jövőjét biztosító, követendő példa lenne. Sőt, míg Verhoeven a maga módján a Robotzsaru OCP-jéhez hasonló, mindenki számára felfoghatóan nyugtalanító világot mutat be a filmben, addig Heinlein csupán felvezeti azokat a vezérelveket, amiknek a segítségével egy 18 éves fiatalember abban a közegben megértheti a társadalom rendjét. Ricónak nincs választása: ide született, itt kell érvényesülnie – lehet katona, vagy mellőzött szemlélő a partvonalon. Az olvasónak ellenben megvan a joga arra, hogy ne értsen ezzel egyet, sőt, még el is borzadhat a leírtakon*. Főhősünk elsősorban a gondos iskolai nevelés, valamint a katonai kiképzés jellemformálása révén sajátítja el a Terra eszméit – pedig az író megengedhetné magának azt a luxust, hogy Rico önerőből fedezze fel a rend létjogosultságát. Az persze nem kérdés, hogy a szerző legalább részben szimpatizált a totális, militarista állam gondolatával, sőt, megmosolyogtató, milyen látványosan retteg például a szocializmustól, de nagyra értékelem, hogy nem csinált ennek a (rém)álomnak az egészségesnél nagyobb propagandát. Ugyanez igaz a regény katona-lélektani vonulatára**: a szolgálat „nagy érzéseiről”, a sehol máshol nem tapasztalható bajtársiasságról, a kiképzés alatti összeomlásról és újjáépülésről, a katonaélet pszichológiájáról, illetve ezek előnyös oldalairól nem tilos írni, egy sci-fiben pedig gond nélkül kikerülhetjük a pacifizmus kötelező, indokolt, de az egészet kicsit összezavaró árnyékát. Mert hát űrlakó bogarakkal háborúzunk – ki a fenének jutna itt eszébe felebaráti szeretetről fecserészni?

Nem gondoltam volna, hogy védelmembe fogom venni az írót, de ha a Heinleinhez hasonló gondolkodók képesek lennének ennyire szépen becsomagolva tálalni az akár szélsőségbe hajló elképzeléseiket, sokkal békésebb lenne az ezekről folyó diskurzus is. A regény nem egy akcióorgia, de amikor beindul, beszívja az olvasóját. Van egy sajátos atmoszférája is, továbbá szépen és ügyesen van megírva, főhőse lélektani fejlődésén keresztül komplett filozófiai eszmefuttatásokat tár az olvasója elé. Nincs kifogásom ellene, szép ellenpontja a filmes adaptációnak.

*Erre a legkézenfekvőbb bizonyíték a regény eleje: spoiler De később is feltűnnek ilyen motívumok: spoiler
**Emiatt a könyvet gyakorlatilag azok is bátran olvashatják, akiket a sci-fi nem, de a hadsereg szervezeti felépítése, a taktika, és az azt mozgató logika érdekel.

>!
Metropolis Media, Budapest, 2013
316 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155158445 · Fordította: Varga Csaba Béla
8 hozzászólás
>!
Spaceman_Spiff IP
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Tudom, hogy bennem van a hiba, hogy nem rajongok a közkatonás military sci-fiért, és Heinleint amúgy sem kedvelem, de én azt hittem, sose érek ennek a könyvnek a végére. Egyszerűen unalmas volt, és mivel engem teljesen hidegen hagynak az író elképzelései az ideális államról/polgárról/katonáról/háborúról, ezért nem nagyon volt más ebben, mint hogy Johnny Rico éppen melyik nála régebb óta szolgáló katonától kap kioktatást. Ja, volt egy kis harc is, de azért na.
Félreértés ne essék: én szeretem pl. a második világháborúban játszódó filmeket. Mert azokban a háború az tényleg háború. Komoly, mocskos, véres, nem pedig egy pátosszal átitatott oktatóanyag, ami arról szól, mennyire hősies dolog is ez. Persze, ha meg kell védeni az emberiséget, akkor ja, vesszen minden alien. (És melyik military sci-fiben nem jogos az emberek háborúja az idegenek ellen? Ja várjunk csak… spoiler) De ezen túl nekem ne mesélje már be, hogy a világ legjobb dolga katonának lenni!
OK, elkanyarodtam a regénytől. Szóval, korrekt munka ez, még ha hatvan éves is, és értem én, miért alapmű a zsánerben. Csak hát szószátyár is a lelkem, amivel nem vonzott magához közelebb. Ha nem lettem volna ilyen elutasító, biztosan értékeltem volna, hogy ezzel az erővértes dologgal mennyire megalapozta a military SF gyalogsági szekcióját. Szóval voltak itt érdekes ötletek. Meg érdekes gondolatok is, csak nem az én lelkivilágomhoz.
És most már Heinleint tényleg nem fogok olvasni többet ebben az évtizedben.

5 hozzászólás
>!
Lisie87 P
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

A film régi kedvenc, úgyhogy kíváncsian vágtam bele a könyvbe! Az eleje nagyon magával ragadott, alig bírtam letenni. Érdekes volt számomra a besorozás, a kiképzés és hogy mindezt hogyan viseli Johnnie. Utána valahogy kicsit elvesztette a lendületét a regény. Váltakoztak az izgalmas, cselekményes részek és a kicsit filozofikusabb, magyarázó, katonai egységek felépítését taglaló részek. Utóbbiak kevésbé kötöttek le. Ezért is a fél csillag levonás. Sajnáltam, hogy a „csótányok” keveset szerepeltek a könyvben, nem úgy, mint a filmben.
Összességében megérte elolvasni a könyvet! :)

2 hozzászólás
>!
Leonidas
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Ugyan nem volt kínszenvedés, de jócskán akadtak nehezen emészthető pillanatai.
Az elején – Johnnie Rico szemszögéből – egyből belecsöppenünk egy mozgalmas csatajelenet közepébe. Egész izgalmas volt a sok lövöldözés, robbantgatás és spéci erővértben ide-oda ugrálás. Itt még úgy éreztem, nem lesz gond a regénnyel.
Egész hitelesen lett leírva a kőkemény kiképzés és a katonák állandó szívatása. Valahogy hasonlóan képzelem el egy elit hadsereg kiképzését. Olvasás közben néha bevillantak a seregben eltöltött időszakom emlékei. Persze a fizikai része távolról sem volt ennyire kemény, viszont a szívatás talán még felül is múlta. Az állandó ordibálás, minden hibáért büntetés, ostoba parancsok sokasága, ezt mind magam is átéltem.
Remek ötleteket tartalmaz, főleg annak fényében, hogy ez a regény az 50-es években íródott. Az űrhajók, a bevetés közben használt kapszulák, páncélok mind nagyon jó ötletek. Az erővért lényegesen fejlettebb darab, mint a filmben használt szánalmas páncélok.
Az eleinte egész érdekes filozófiai eszmefuttatások, sajnos fokozatosa egyre idegesítőbbek lettek. Ahelyett, hogy leírta volna a háború borzalmait, a katonák szenvedését, inkább előadta a saját tökéletesnek hitt társadalmát. Felvázolta a demokráciák alapjaiban rejlő hibákat, amik végül a bukásához vezettek. Helyébe kemény nevelésen alapuló társadalmat képzel, és leszerelt katonákat, mint vezető réteget. Persze akadt pár nézet, amellyel talán még egyet is értenék, de a többséggel nem.
Egyfajta kettősség érzetét keltette bennem a történetben található hadsereg. Egyrészt a fegyverek, felszerelések és taktika egész modernnek tűnt, másrészt viszont reménytelenül leragadt az 50-es évek szintjén.
Egy gondolat azért megmaradt bennem a regénnyel kapcsolatban. A múltban nem igazán volt olyan év vagy rövidebb időszak, amikor ne tombolt volna legalább egy háború. A jövőben sem hinném, hogy ez változna, hacsak nem változik az emberek alaptermészete, amire bevallom, nem sok esélyt látok.
Egyszer érdemes elolvasni.

13 hozzászólás
>!
pat P
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

És tessék, megint egy kissé élemedett korú klasszikus, ami kifejezetten olvasható. Sőt, nem is rossz.
Jó, kicsit durván nyúlja Scalzi könyveinek témáját és stílusát*, meg hát mintha Carddal is egy rugóra járna kissé az öreg Heinlein agya, de annyi baj legyen.
Egyébként már megint renitens vagyok nyilván, mert természetesen a harcolászós jeleneteket untam kicsit, a harcászati meg egyéb fejtegetések és legtöbbnyire a kiképzés technikai részletei szórakoztattak, és a didaktik-o-méterem is csak néha akadt ki.
És többször felnevettem, ami azért meglepett, Heinlein nem úgy él a fejemben, mint akinek van akár egy cseppnyi humorérzéke is.
A katonáskodás, meg a háborúzás, meg ez az egész hadsereg dolog engem egyébként egészen érdekel – erre persze mindig csak ilyen jobbféle katonai sci-fik olvasásakor szoktam rájönni. Ha nem vigyáztok, még a végén bevonulok. (De csak ha lehetek tiszt. Kiképzőtiszt, lehetőleg. Szerintem jó lennék benne. :D)

*És hogy miért bocsátom ezt meg Scalzinak? Mert úgy nyúl Heinleintől, hogy a végeredmény viccesebb is, pörgősebb is (jó, eddig a kor követelménye), de még a lényegesen kevesebb didaktikus fejtegetéssel is mélyebbre jut mondanivalóilag meg lélektanilag, mint a nagy előd. Aki előtt érezhetően nem csak saját bevallás szerint tiszteleg. És ez azért mégiscsak ügyes dolog.

3 hozzászólás
>!
kvzs P
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Számomra ez a könyv még mindig ez az egyik legjobb military sci-fi, amit valaha olvastam.
Egyrészt a military része kellően érdekes, és pörgős, emellett időnként nagyon vicces is. Sok ötletet és megoldást a mai napig használnak a Heinleint tisztelő írók, ezért nagy része akár ismerős is lehet. Az egyik legjobb dolog mégis benne, hogy néha átvált olyan eszmefuttatásokra, amitől minden olvasó úgy érezheti, mintha egy történelem és erkölcsfilozófia órán ülne. Ezekben pedig az a megdöbbentő, hogy lassan 60 éves lesz a könyv, sok minden mégis félelmetesen aktuális benne. Persze lehet vitatkozni a felvetett megoldásokkal és elméletekkel, de legalább gondolkozásra késztetnek.

>!
mandris
Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Így olvasás után, ahogy ránéztem az értékelések átlagára, kíváncsi lettem, minek köszönheti, hogy „csak” 83%-on áll. Részben emiatt is döntöttem úgy végül, hogy 5 csillagot adok, mert ezt azért kevésnek érzem, még ha nem is érte el nálam a Vének háborúja színvonalát. Szóval az átlag arra indított, hogy belenézzek az eddigi értékelésekbe, és soknak láttam az elején azt, hogy szerették a filmet, és ez aztán oda vezetett, hogy a regényt is szerették (gondolom, mert emlékeztette őket a filmre), mások pedig épp azért nem szerették, mert nem hasonlított rá kellőképpen. Nekem ebből a szempontból szerencsém van, bár láttam a filmet, de legalábbis részleteit, valahogy mégsem hagyott bennem olyan maradandó nyomot (lehet, hogy mégsem láttam az egészet?). Elképzelhető, hogy most, az olvasás után megnézem, bár ha már filmezésre adom a fejem, akkor vannak olyanok, amik előnyt élveznek.
De emiatt tudtam úgy nézni a könyvet, hogy nem kellett semmihez sem hasonlítanom (legfeljebb, óhatatlanul, ahhoz a másik military sci-fihez, amit eddig olvastam, ami a fent már említett Vének háborúja).
És így olvasva – és figyelembe véve, hogy ez a regény 1959-ben jelent meg – nekem nincs olyan lesújtó véleményem róla, mint sok más moly-társamnak. Az kétségtelen, hogy Heinlein – aki maga is katonaként szolgált, előbb a haditengerészetnél, majd később, a 2. világháború alatt mérnökként segítette a haditengerészet munkáját – elfogult, és minden bizonnyal túl optimista a katonasággal és egy feltételezett „katonai demokráciával” szemben.
Visszatérve még az elvárásaimhoz – bár nem emlékszem igazán a filmre, és így nincsenek iránta különösebb érzelmeim – a könyvvel kapcsolatos várakozásaimat igenis befolyásolta a film. Sokkal több akcióra számítottam, és erre a könyv nyitófejezete is kellő alapot adott. De aztán előbb-utóbb kiderült, hogy ebben tévedtem. Ugyanakkor ezt másokkal ellentétben kevésbé bántam. Bár filmen nincsenek ellenemre az akciójelenetek, és megboldogult ifjúkoromban én is szívesen játszottam különböző stratégiai játékokat (azt megelőzően pedig természetesen én is kardoztam és lövöldöztem az öcsémre és osztálytársaimra), leírva nem feltétlenül ragaszkodom a sok csatához. Másrészt engem a legkevésbé zavart, hogy emellett a regény betekintést ad a jövő hadseregének működésébe, felszereléseibe, a kiképzésbe (sok kedvenc filmem közül az egyikből, az Acéllövedékből épp a kiképzőtábori jelenetek maradtak meg leginkább). És egyáltalán nem untatott a moralizálás sem. Egyébként egy-két dolgot leszámítva, szerintem egyáltalán nem érezhető az sem, hogy a regény 1959-ben jelent meg. Ami a műszaki megoldásokat illeti, ezek megállnák helyüket egy mostanában megjelenő regényben is, az erővért mára sokszor alapfelszereléssé vált. Úgyszintén az ellenség, a kaptártudatú pszeudo-arachnidák, igaz, talán ma már kevésbé kötnénk őket össze a kommunizmussal. Egyedül talán a hadsereggel és a háborúval szembeni attitűd, ami ma már kifejezetten szokatlan egy háborús regénytől, akár sci-firől van szó, akár történelmi regényről (talán különösen ez utóbbitól), sőt, talán már az Invázió megjelenésének korában sem voltak általánosak (ld. például az 1948-as Meztelenek és holtakat). Persze, Heinlein maga is tisztában volt vele, hogy a létező hadseregek közel sem működtek ideálisan, számos hibájuk volt, kezdve az inkompetenciától, az adminisztratív személyzet túlburjánzásától, egészen a kiképzők öncélú kegyetlenkedéseiig. És azok a rendszerek, amelyekben a hadsereg esetleg valóban átvette a hatalmat sem hasonlítottak igazán az Invázió politikai berendezkedéséhez, amely minden idők legjobbikának tűnik, legalábbis ami az életszínvonalat illeti. Egyébként, ha van gyenge pontja a regénynek, az minden bizonnyal ez, a politikai, társadalmi oldala nem elég erős, az antropológiai optimizmusával (még ha csak a katonákra terjed is ki) nem tudok azonosulni. A jövő hadserege persze nem szenved a fent említett hiányosságoktól, itt mindenki iszonyatosan kompetens – vagy ha nem volt az, akkor vagy kibukott a kiképzésen vagy már halott, és ez utóbbi még a legjobbakkal is megesik –, minden tiszt legalábbis egy félisten, de egyébként is önzetlen, az életét – és alárendeltjei életét – adja akárcsak egyetlen sebesült bajtársért is, és valahogy annak ellenére nem omlik az egész rendszer össze, hogy mindenki annyi feladatot kellene, hogy ellásson, ami lehetetlen, és így még a felettesek is arra biztatják főhősünket, hogy bizonyos dolgokat nyugodtan hanyagoljon el, hogy legalább a tényleg fontosakra jusson ideje.
De oké, tekintsünk el ettől a túlzott optimizmustól. Ezt leszámítva úgy gondolom, hogy a regény megállja a helyét, és megérdemelten lett klasszikus, és gyakorol hatást a mai napig. Talán nem olyan jó, mint a Vének háborúja, de megközelíti azt.


Népszerű idézetek

>!
Ross P

A gyerek tudását bővíthetjük, de arra nem kényszeríthetjük, hogy gondolkozzon is.

34. oldal

>!
csartak MP

– Az őrmestereknek nincsen anyjuk. Ezt bármelyik kiképzett katona megmondhatja neked.
Egy füstfelhőt fújt az irányunkba.
– Az altisztek osztódással szaporodnak. Pont úgy, mint a baktériumok.

2 hozzászólás
>!
Chosen

– Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat… néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt kutya, és még mindig nem szobatiszta – ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?
– Hát… ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.
– Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is.

>!
csartak MP

Az elképzelt, ideális hadosztályt 10800 katona alkotja. Mind a 216 szakasz élén egy-egy hadnagy áll. Egy század három szakaszból áll, és összesen 72 századosra van szükségük. Négy századból összejön egy-egy zászlóalj, amelyeket összesen 18 őrnagy, vagy alezredes vezet. A hat ezredből és a hozzájuk tartozó egy-egy ezredből két, vagy három divíziót lehet felállítani, mindegyik élén egy altábornaggyal, vagy vezérőrnaggyal. Most már csak egy vezérezredesre van szükségünk, és a nagyfőnök is megvan. Ha összeszámoljuk, 317 tiszt vezet csatába 11 117 különböző rangú katonát.

2 hozzászólás
>!
alaurent P

Ez a tragikus tévedés vezetett a huszadik század demokráciáinak összeomlásához és a deka­denciához. Csődöt mondott ez a nemes politikai kísérlet, mert akkortájt az embereket abban a téveszmében nevelték fel, hogy a szavazatuk leadásáért cserébe mindent megkaphatnak, amire csak vágynak – fáradság, izzadság és könnyek nélkül.
Aminek értéke van, azt nem lehet ingyen megkapni. Szü­letéskor még az életet adó levegőért is fájdalmas, és fárasztó erőfeszítésekkel kell megküzdeni.

117. oldal

>!
Lunemorte MP

Úgy berezeltem, hogy csak na,
Futottam is hazáig,
Anyám szoknyája mögé bújtam,
Ott vagyok máig.

>!
Lunemorte MP

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az idiótákkal foglalkozzunk.

>!
Chosen

Meglehetősen különös élmény először hallani a skótduda zenéjét, és egy kezdő dudás, aki a közeledben gyakorol, igencsak megviselheti az idegeidet. Olyan, mintha egy macskát tartana a hóna alatt, és időnként beleharapna a farkába.

1 hozzászólás
>!
Lunemorte MP

Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket, könnyeket és fáradságos munkát.

– Winston Churchill, XX. századi katona-államférfi

1 hozzászólás
>!
Lunemorte MP

Aranyásóként a hideg vízben térdelve nagyon sok homokot és kavicsot kell átrázni a szitánkon, míg rábukkanunk a hőn áhított aranyrögre, munkánk jutalmára.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Joe Haldeman: Örök háború
Dan Simmons: Hyperion
Ann Leckie: Mellékes igazság
Isaac Asimov: Asimov teljes Alapítvány – Birodalom – Robot univerzuma V.
Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember
John Brunner: Zanzibár
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Frank Herbert: A Dűne
Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban