„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” E szavakkal lépett a Hold felszínére 1969-ben Neil Armstrong. Mintegy száz évvel később, egy újabb nagy ugrásnak köszönhetően immár iparosodott az egész égitest. Bányák és gyárak mindenütt, ám a megtermelt javak nem a telepeseket gazdagítják, minden a Földet illeti meg. Ez azonban természetes, a Hold ugyanis egy ideje gigantikus büntetőtelepként üzemel. Tökéletes börtön, hiszen aki néhány évet eltölt itt, a csekély gravitációhoz való alkalmazkodásnak köszönhetően már nem térhet vissza az anyabolygóra.
A „holdlakók” felnövekvő új nemzedékében aztán igény ébred a függetlenségre, arra, hogy a Hold a maga ura lehessen. A Föld kormányainak ez persze nem tetszik, úgy döntenek hát, akár erővel is megőrzik fennhatóságukat. Az elszabadult indulatok elkerülhetetlenül háborúba torkollnak.
Mannie, a félkarú komputertechnikus akaratán kívül keveredik bele a politikai játszmákba, amikor a Hold legnagyobb szuperszámítógépe… (tovább)
A Hold börtönében 98 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1966
A következő kiadói sorozatban jelent meg: (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek Metropolis Media
Enciklopédia 5
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 6
Most olvassa 1
Várólistára tette 74
Kívánságlistára tette 60
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Kicsit megpróbálom ráncba szedni a molyos lemaradásomat, és értékelni azokat a könyveket, amelyeket már jó rég elolvastam, csak nem írtam róluk semmit. Ez persze némileg megkoptatja az adott műről az emlékeimet.
Erről például az rémlik, hogy amikor a végén becsuktam a könyvet, az jutott eszembe, hogy Heinlein mennyire nem szeretheti a forradalmakat és talán az emberiségről sincs különösebben emelkedett véleménnyel. Mert az alapsztori lényegében az, hogy öntudatra ébred egy gép, aki segít megszervezni egy forradalmi puccsot. És még valaki azt hiszi, hogy nem létezhetnek patrióta mesterséges intelligenciák.
Viszont az alapsztori emellett inkább Rejtő Jenő légiós regényeihez áll közelebb, ahol a szereplők egy embertelen rendszer és/vagy körülmény ellenére vidáman, vagy legalábbis a narrátor elbeszéléséből komikusnak tűnő keretek között bolyonganak a cselekményhez. Mert Ian McDonald Lunájához képest itt a Hold nem a neoliberális berendezkedés kritikája, hanem egy újfajta Ausztrália, tele fegyencekkel, akik amúgy jól megvannak messze a Földtől. És ebben is felidézik a légiós regényeket.
Mert maga a hangvétel tényleg meglepően könnyed, ahhoz képest, hogy azért potyognak a szereplők rendesen, a főhősnek meg annyi ideológiai képzettsége van, mint Pelikán Józsefnek. Csak a narancstermesztés sikeréhez neki Virág elvtárs citromja kellett, annál pedig egy magát barátnak tekintő MI mégiscsak több segítség. Szóval a regény alapvetően szórakoztató, de kicsit lassan indul be, a lezárás pedig elég semmilyen lett szerintem, de ez talán megbocsátható neki.
Ha nem nézek rá, hogy ’66-os, évtizedekkel későbbre datáltam volna, erre mondják, hogy korát megelőző olvasmány volt. Szerettem ezt a kesze-kusza holdi világot is, és az elején a szuperszámítógép szerintem igenis VICCES, csak olyan elba..ott humorú, mint ma egyes standuposok. Most nagyon röviden, de tényleg: ez a könyv jó. Csak nem kell a friss megjelenésű hard SF-ekhez mérni, kora miatt igényel némi toleranciát az olvasása.
2024/30, otthoni polc, 40/97 eddigi értékelés
Nocsak. Heinlein néhány zavaró stílusjegye most is fellelhető (az ízlésemnek túlságosan militarista, bizonyos egyéni véleményeit túlhangsúlyozza (pl. nemiség kérdése, a férfi-nő kapcsolat "modernizálása"), politikai, társadalmi, jogi stb. "racionalizálások"), de a didaktikusság most belefér a könyv cselekményébe.
Ami nem más, mint egy forradalom felépítése, kronológiája és elméleti elemzése (evolúciója, szociográfiája). A racionális analízis gazdasági, politikai, jogi, morális, hadtudományi, társadalmi stb. területeket is felölel, és – egészen jó.
Konspirációs kisokos. Ha valaha földalatti mozgalmakban fogok részt venni, ez a könyv jó lesz útmutatónak. Heinlein pontról pontra végig vezet, hogyan vigyünk véghez forradalmat. Részletesen ábrázol, de egy csöppet sem untatott. Mindig csak annyi információt nyújt, ami elegendő, de még elég részletes. A mű alapján Heinlein stílusáról az volt a benyomásom, hogy pontos és világos, fölösleges dolgokkal nem traktált, magabiztos kézzel vezetett.
Persze ha megpróbáljuk megdönteni a regnáló hatalmat, nem árt, ha nekünk is segítségünkre van egy pajtási MI. Én nem vagyok az a fajta, aki hajlamos gépekhez kötődni, de ezt a Mike-ot (a szuperszámítógép neve) megkedveltem. Valószínűleg azért, mivel Heinlein meglehetősen emberivé formálta, így aztán én is át tudtam érezni főhősünk bensőséges viszonyát a géppel.
Ha már a számítógépeknél tartunk, érdemes megfigyelni, hogyan látta Heinlein a jövőjüket a 60-as évekből. Jól eltalálta, hogy minden fontosabb berendezést számítógép fog irányítani. Ez az, amiben pontos a prognózis. Ebben a regényben azonban fel se merül, milyen közönséges dolognak számít ma egy számítógép. Kevés számítógép van, csak a fontosabb helyeken lehet megtalálni őket, szórakozásra egyáltalán nem használják. Mosolyogtató pl., hogy mikor egy bank számítógépét rekvirálja mozgalom, akkor 200 munkás abakuszokat tologatva helyettesíti. Nyilván nem sokan képzelték akkoriban, hogy mostanra mindenkinek a farzsebében lesz egy kisebb komputer.
Az is látszik, hogy Heinlein nem tartózkodik a politikától, bár itt egyáltalán nem éreztem olyan didaktikusnak, mint a Csillagközi invázióban. Néha még a komolyságát is feladta, legalábbis ezt éreztem néhányszor, mikor La Paz professzor kabarét varázsolt a különféle meghallgatásokból, bizottsági megbeszélésekből stb. Szóval valamit mégis előre látott. :)
Miután túltettem magam azon, hogy a magyar fordítás valahogy nagyon nem akart megtetszeni, és volt egy olyan fordítási hiba, amelytől a hajam is égnek állt*, de aztán később vagy jobb lett a fordítás, vagy csak simán megszoktam, de a végére mégiscsak megtetszett a történet. Az olvasás során a holdlakókért izgulhatunk, akik függetlenedni szeretnének az őket kizsákmányoló földi hatóságtól, és ezt a függetlenedési küzdelmet követhetjük. A regény fő érdemének azt látom, hogy nagyon átgondolt, a részletek a helyükön vannak, és tényleg nem túlzás hard sci-finek tekinteni. Na jó, nem a clarke-i fajtából, de azért épp annyira hard, hogy elhiggyük, a legtöbb megoldás akár meg is valósulhatna. A cselekményt nem szándékozom az egekig dicsérni, de korrektül összerakott és lekötött. De azért Heinleintól számomra még mindig a Csillagközi invázió volt a meghatározóbb olvasmány. Felkészül: Angyali üdvözlet.
* Az eredetiben feltehetően az „is about to begin” szerepelhetett, amit a fordító nemes egyszerűséggel valahogy úgy fordított, hogy a „kezdetről fog szólni”.
Részben vonzó, részben lapos, egy bizonyos szint alá sosem esik, noha egy bizonyos szint fölé sem ugrik. Pedig egyébként nem sok hiányzott hozzá, legalábbis én találtam benne jó dolgokat: Mike, az MI, az ív, amit bejárunk, Man marha érdekesen működő (bár a történeten belül nem akkora truvájnak számító) családja, és végül is Wyoh meg a prof karaktere, habár utóbbiak iránt kicsit már mérsékeltebb a lelkesedésem. De mindez a negyedéig-feléig volt bármilyen szinten izgalmas, azután minden belefulladt a forradalomszervezés unalmaiba. Gigászi erő kellett ahhoz, hogy koncentrálni tudjak a leírtakra, hősiesen bevallom, a második rész végén-harmadik elején csak végigszáguldottam. A szöveg érthetőségéért hálás vagyok, de a maga snasszságában az sem tudott olyasmit adni, ami miatt minden szóra egyformán kíváncsi lettem volna. Úgyhogy felemás ez az élmény, és lehet, hogy arról van szó, hogy a gondolat tetszett, ahogy elmesélte Heinlein, az nem.
A politikai dráma és a tudományos fantasztikum műfajának ötvözése furcsa eredményt is hozhat, ezúttal mégis kimondottan nagyszerűre sikerült. Heinlein érdekes történetet mutat be sci-fi környezetben, izgalmas és feszültséggel teli előadásmódja az utolsó oldalig élvezetes. Az elgondolkodtató részek nem szorulnak háttérbe, a különböző ideológiák ütköztetése és keveredése közben mélyebb mondanivalót is közöl, mint azt az egyébként lenyűgözően humoros alapötlet után sejtenénk. Karaktereinek egy része egészen hitelesen ábrázolt, mindannyian könnyen megkedvelhetőek – mindez hatványozottan igaz Mike-ra, az öntudatra ébredt számítógépre.
Heinleintől eddig még nem olvastam semmit, ám A Hold börtönében után még más művét is biztosan kezembe veszem, elvégre úgy tűnik, hogy érdemes.
Határozottan vegyes érzéseim vannak a történettel kapcsolatban. Egy részről egy nagyon jól kitalált hátteret ismertem meg, másrészről a könyv nagy része bizony untatott. A Hold, mint börtön használata és az égitesten folytatott napi élet leírása teljesen elfogadható és logikus volt a számomra. Amire nem számítottam, hogy a könyv nagy része a forradalom szervezéséről és a függetlenségért vívott politikai csatározásokról fog szólni. Többször úgy éreztem, mintha nem is sci-fit, hanem valami értekezést olvasnék. A hosszas fejtegetések nem igazán tudtak lekötni. Még nagyobb hibának érzem, hogy a szereplőket sem igazán tudtam megkedvelni. Kivétel Mike.
Mindezek ellenére több olyan része van a könyvben elhangzott fejtegetéseknek, amelyeket időtállónak és jelenleg is aktuálisnak érzek, gondolok. A könyv vége pedig igazán eseménydúsra sikerült. (Mintegy kárpótlásul az előzményekért.)
Tetszett, ahogy a szerző bemutatja a kisebb számú női lakosság miatt kialakult társadalmilag elfogadott együttélései formákat. Voltak közöttük érdekes elképzelések. :) Nem tetszett viszont a rengeteg orosz kifejezés, illetve az, hogy nem kaptam magyarázatot a nagyon elterjedt használatukra.
Az első könyvem volt ez az írótól és díjazás ide vagy oda, bizony nem estem hasra a stílusától. Teszek majd később még egy próbát a műveivel. Egyet-kettőt már ki is néztem. Ha nem fognak bejönni, akkor nem fogok az életmű elolvasásához ragaszkodni.
Amikor a számítógép öntudatra ébred, és a forradalmat viccesnek találja.
Sci-fi-hez képest nekem néha kicsit sok volt a politika, de mivel a politikai drámákat is szeretem, ezért nem volt ezzel nagy gond. Nagyon tetszett Mike és az ő fejtegetései a humorról (főleg amikor a beszélgetést a viccekről fontosabbnak tartotta a -számára játék- forradalomnál).
Érdekes volt a lunai társadalom bemutatása, a társadalmi berendezkedések szembeállítása. Hiába vagyunk nagyon „fejlettek” és „toleránsak”, a könyvben bemutatott félreértések sajnos nálunk is mindennaposak. 30 éve íródott a könyv, 60 év múlva játszódik és mégis nagyon aktuális.
A Hold börtönében által felvetett téma sokkal kevésbé áll közel hozzám mint a Csillagközi invázió érdekfeszítő története, de még az Ajtó a nyárba is olvasmányosabb és izgalmasabb volt. Az elején meg is szenvedtem vele. Bár később sem vált sokkal olvasmányosabbá a könyv, viszont a Hold társadalmának bemutatása, a monogámia-poligámia vita kapcsán leírtak, a prof legjobb politikai berendezkedésről szóló monológjai sokat dobtak a regény színvonalán. Persze, utóbbi kapcsán elég furcsa volt belegondolni, hogy ugyanez a szerző írta a Csillagközi inváziót is. Az öntudatra ébredt robot ugyancsak a regény erősségei közé tartozik, ugyanis Mike egy remekül megrajzolt karakter volt, bár kiemelkedőnek inkább azt nevezném, amit a forradalom ügyében megvalósított, valamint a „humorérzékét”. :) A karakterek bár nem voltak rosszak, nem ő is ők voltak a regény fő erősségei. A prof, Manuel és Mike mellett csak Wyoh-t tudnám jól kidolgozottnak nevezni, a többi csak betöltötte szerepét, ami ki volt neki jelölve. A regény története egyébként erősen hasonlít Clarke bő egy évtizeddel korábban írt Földfény című könyvére, s talán az volt a legérdekesebb benne, hogy egy minden szempontból jelentős hátrányból induló közösség, miképpen tud egyenrangú féllé avanzsálódni egy olyan nagy ellenfél ellen mint a 11 milliárd lelket számláló Föld.
Népszerű idézetek
– Majd megszokja. Én royalista vagyok, mert demokrata vagyok. Nem hagyom, hogy fanyalgása visszatartson, ahogy ön sem riadt vissza a lopás gondolatától.
– Ácsi, Stu! – szóltam rá. – Azt mondod, hogy royalista vagy, mert demokrata vagy?
– Természetesen. A király az egyetlen védelmezője népének a zsarnokság ellen…
338. oldal
– Goszpogyin – mondta LaJoie –, használt korábban egy különös szót. Mármint számomra volt különös.
– […] Milyen szóra gondolsz?
– […] „Tankcsapda” vagy valami ilyesmi.
– Ja, „tantstaafl”? Ez azt jelenti, hogy „nincs ingyen ebéd”. És nincs is – tettem hozzá rámutatva egy INGYEN EBÉD feliratra a terem falán –, különben ezek az italok feleennyibe kerülnének. Arra emlékeztettem, hogy ami ingyen van, az hosszabb távon sokba kerül, vagy kiderül, hogy nem is ér semmit.
– Érdekes filozófia.
– Ez nem filozófia, ez tény. Ha kapsz valamit, azért így vagy úgy, fizetned kell.
177. oldal (Metropolis Media, 2010.)
Valamikor ifjúságomban az mondta egyszer a prof:
– Manuel, ha szembenézel egy problémával, amelyet nem értesz, próbálkozz egy olyan részével, amelyet megértesz, aztán ismét nézz szembe vele! – Olyasmit tanított, amit ő sem értett valami jól – matematikát –, de valami sokkal fontosabbra tanított meg: egy alapelvre.
405. oldal (Metropolis Media, 2010.)
Egy másik alkalommal az „időről” vitatkoztak. A greenwichi időnek természetesen nincs köze a lunaihoz. De miért is kellene hogy legyen, amikor mi a föld alatt éltünk? Mutassanak nekem egy holdlakót, aki képes két héten át aludni, hogy aztán két hetet dolgozzon!
222. oldal
Ez valami ősi ösztön lehet az emberben: megakadályozni másokat abban, amiben örömüket lelnék. Szabályok, törvények – mindig másoknak! Ez valami sötét zárvány, még azelőttről, hogy lemásztunk a fáról, és elfelejtettünk megszabadulni tőle, amikor két lábra álltunk.
223. oldal
– Mi a fene! Hathatósnak tűnik. Mi lett a végeredmény? Adam kifejezéstelen arccal válaszolt. – Nyolcvanhat százalék jutott a mi jelöltjeinknek. Megközelítőleg erre számítottam. („Megközelítőleg”, a bal mű-karomra! Pontosan erre számítottál, Mike, te vén vaskereskedés!)
317. oldal
Mint minden holdlakó, mi is megőrizzük a halottainkat, és igazán boldog vagyok, hogy a temetés barbár szertartása a vén Földön maradt, mert a mi módszerünk jobb. De a Davis család nem a hatalmas földművelő alagútjaiba teszi, ami a processzorból kijön, ó, nem! A kis üvegházi alagútba kerül, ahol rózsák, nárciszok, bazsarózsák lesznek belőle a szelíden zümmögő méhek között. A hagyomány szerint Black Jack Davis is ott van, már ahány atom megmaradt belőle a sok-sokévi virágzás után.
368. oldal
Talán nem lehetünk meg kormány nélkül… néha arra gondolok, hogy a kormányzás az emberi lény elkerülhetetlen, betegsége.
336. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Orson Scott Card: A Holtak Szószólója 90% ·
Összehasonlítás - Martha Wells: Kritikus rendszerhiba 83% ·
Összehasonlítás - Isaac Asimov: Alapítvány-trilógia 93% ·
Összehasonlítás - Frank Herbert: A Dűne 93% ·
Összehasonlítás - Dan Simmons: Hyperion 92% ·
Összehasonlítás - Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? 88% ·
Összehasonlítás - Ray Bradbury: Fahrenheit 451 88% ·
Összehasonlítás - Becky Chambers: Hosszú út egy közös keringési pályán 91% ·
Összehasonlítás - Ursula K. Le Guin: A kisemmizettek 83% ·
Összehasonlítás - Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány 83% ·
Összehasonlítás