Kegyetlen ​szellemek 70% 47 csillagozás

Még a megjelenése idején vettem ezt a könyvet, de valahogy csak most sikerült odáig jutnom, hogy el is olvasom azt. Igazából sokkal jobb élmény volt, mint azt vártam, és amennyire negatív értékelést kapott a könyv. Bár tényleg nem a legtökéletesebb munka, és vannak hibái, azért a mondanivaló számomra legalábbis erősen kompenzál.
A történet szerint a Matilda egy hajó, amivel keresik az új életet, egy bolygót, amire az emberek egy része letelepedhet. Ezen a hajón viszont többféle szint is van, és Aster, a főszereplő az alsóbb szintek közé tartozott, így általa betekintést nyerhetünk az ők problémáiba is. Maga a történet pedig azzal kezdődik, hogy a Matildán áramkimaradások vannak, amit főleg az alsó szinten élők szenvednek meg igazán. Elkezdődik a nyomozás, mi történt, miért van az áramkimaradás, és közben a szereplők próbálnak túlélni.
Az első, amit nagyon fontos leszögezni, hogy itt az sci-fi inkább díszletként jelenik meg, és bár van szerepe a történet alakulásában, azért nem ez a fő vezérfonal. Ha valaki azért olvasná el, mert űrben játszódik,akkor ne tegye, mert nem arról szól (bár érdekes, hogy az űrben lévő űrhajó toposza ha nem űrkaland, akkor általában társadalmi gondolatkísérlet, ami szerintem elég érdekes. Számomra például a Lassú lövedékek is ehhez hasonlított, csak ott nyilván a társadalmi berendezkedés nem épp ilyen aspektusával foglalkoztak).
Ha viszont úgy gondolunk a könyvre, mint egy hatalmas Föld metaforára, akkor elég érdekes a történet. Hiszen azt látjuk, hogy vannak a felső fedélzetiek, akik nem is dolgoznak, csak irányítanak és gondolkoznak (ezek régen a navigátorok lehettek, de amikor a történet folyik, már tuti nem azok). Vannak a közép fedélzetiek, akik kereskedelmet igazgatják, illetve a kézműves terméket. Illetve vannak az alsó fedélzetiek, a valódi, tényleges munkát végzik. Nyilván mivel a négy főszereplőből három alsó fedélzeti, így főleg azt ismerjük meg, és inkább csak kitekintés lehet arra, mi zajlik máshol, ám ez is elég ahhoz, hogy láthassuk a különbséget az alsó-középső és a felső fedélzetiek között.
Ha megvizsgáljuk, az első, ami feltűnik a számok: az alsó fedélzeten nagyon sokan dolgoznak, nagyon sokat, a középső fedélzeten kevesebbet dolgoznak, és kevesebben is. A felső fedélzetiek pedig (szinte) semmit nem dolgoznak, a hozzátartozójuk (feleség) szintén nem dolgozik, ám de nincsenek is túl sokan. Tökéletesen levetítik, ami a Földön is láthatunk, ugyanaz a rétegzettség jellemző rá. Emellett az is érdekes, hogy a születés, mint olyan is fontos a rendszerben: ha alsó fedélzetinek születtél, nem lehet belőled közép fedélzeti, de ugyanígy a többi fedélzettel is. A helyekre az emberek születnek, nem pedig a tudásukhoz mérten választják őket (például emiatt is érdekes, hogy a társadalmi rendszer a mienkhez képest picit vissza is fejlődik. Egyáltalán nincs olyan társadalmi rugalmasság, ami mondjuk a hajó vezetését segíthetné, hogy ne alkalmatlan idióták vezessék a hajót. Mellékszál, mindegy is)
A történet során megismerhetjük az alsó fedélzeti életet, a maga különlegesen embertelen és borzasztó ízével. Egyrészről megjelenik a bántalmazás az őrök részéről: az őrök képviselik a hatalmat, az erőt, hogy bármit tehetnek, és emiatt tényleg meg is tesznek mindent, amit lehet. Főleg azért, mert az alsó fedélzetiek számukra csak tárgyak: cserélhető alkatrészek, amikből kell egy bizonyos mennyiség a munkához, és ennyi. Nem emberként, érző lényként kezelik őket, hanem valami szükséges rosszként: etetni kell ahhoz, hogy legyen ételünk. Vagy erőszakoskodhatok vele, mert ő csak egy tárgy, egy állat, a „tulajdonom” része. Giselle szál ezért is volt ennyire szörnyű, mert megmutatta, hogyan teszi tönkre az embert szellemileg, ha valaki folyamatosan bántalmazza őt. Hogy kialakul belül egy védekezési mechanizmus, ami egy idő után többet árt, mint használ, de legalább életben tart spoiler. Szörnyű volt olvasni, hogy számukra az a mindennapi teendő része, hogy felkelek, mosakszom, majd bekenem magam síkosítóval, mert az úgy kevésbé fáj. Ez a fajta embertelenség számomra borzasztóan sok volt, emiatt végig a könyvben egy nyomott hangulatot éreztem.
Az is érdekes, hogy mindenhez engedély kell, és hogy nem mehetnek akárhová, akárhogyan. Ez is nyilván az emberek elszigetelését jelenti, és azt, hogy ne lássák a másik életkörülményeit, mégis tudják, hogy mihez asszisztálnak. A könyv elején szintén egy szívbemaró jelent volt, amikor mondják, hogy a jégpálya üzemel, de az alsó fedélzeten az élethez szükséges fűtés nem. Ez is jól mutatja, hogy a gazdagság elsődleges szempontja a saját életminőségének megtartása, és ha ez úgy sikerül, hogy más rosszabbul él, akkor legyen (mintha ez valahonnan ismerős lenne…)
Ami picit furcsa volt nekem a munkával kapcsolatban, hogy ott egy év az egy aratást jelentett, de biztos vagyok a biológiai tudásomban annyira, hogy egy év alatt nem kell folyamatosan tutujgatni a növényeket, megnőnek maguktól is. Emiatt picit furcsa volt, hogy folyamatosan vannak 12 órás műszakjaik (ha eltolva is vannak a betakarítási időszakok, számomra akkor se érthető ez a rendszer. Ha viszont a növények gyorsabban nőnek, akkor az aratás = év logika nem állja meg a helyét és inkább aratás = évszak lenne).
A történetben nagyon jól láthatjuk, hogy hogyan akarják megdönteni ezt a rendszert. Nem azért, mert a „rendszer” rossz, hanem mert az uralkodót vélték rossznak az adott személyek. Az alsó fedélzetieknek (mivel nem volt kiterjedt oktatási rendszerük, és a gyermekkorban az írás mellett az elsősegélynyújtást tanulják meg) nem volt kiterjedt képük arról, hogyan épül fel a hatalom, így ezzel egyenértékűen nem is tudhatták, mit cselekszenek, és ennek milyen hatási lehetnek. Számomra a vége pont emiatt furcsa is kicsit spoiler. A végével kapcsolatban pedig spoiler
A történetben megjelenik két szöveg is: napló, illetve az alsó fedélzet történetei (mítoszai) is. Nagyon érdekes volt a mítoszok megjelenítése, számomra teljesen újak voltak (valószínűleg azért, mert eredetük az afrikai népek között keresendő, én meg nem olvastam ilyesmi meséket), viszont mindegyik mese kicsit az életre készítette fel őket. Így nem csak egy alap jelentéstartalma volt, de a cselekményekhez kapcsolódó jelentéstartalma is, amellyel kicsit érthetőbbé vált, mi is történik valójában. Ami viszont kicsit csiszolt volna a szövegen, hogyha ezek nem a nézőpontokba beépített szövegek lettek volna, hanem attól kívül, fejezet eleje kis szövegek, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogyha le lett volna választva a törzsszövegtől, sokszor sokkal autentikusabb, befogadhatóbb lett volna.
A mitológia mellett megjelenik a vallás is: alapvetően egy elferdített keresztényi vallást láthatunk, amely az űrbeli problémákra próbál reflektálni, és amelyet az uralkodó tud igazgatni a saját döntéseihez. Számomra ez a mániás fanatizmus picit sok volt, de megértem, miért került bele a könyvbe, hiszen enélkül valódi hatalmat nem tudta volna fenntartani az uralkodó (és itt visszatérünk oda, hogy társadalmilag lesüllyedünk, egy elmúlt szintre, ahol az Isten az uralkodó, vagy ha nem Isten, de Isten tolmácsa)
A könyvben oly sok minden mellett megjelenik a nemiség is: nem csak az erőszakra adott válaszreakció, de ahogy a szeparáció miatt a nemi szerepek megváltoznak. Az alsó fedélzetiek között láthatjuk, hogy a férfiaktól el vannak vágva (vannak e egyáltalán férfiak? lenniük kell, de nem mutatják őket…), így a nőknek közösen kell túlélniük. Emiatt egyeseknél kialakul egyfajta védelmező helyzet, ami miatt egyeseknek férfivá kell válniuk (ilyen például Aster is, valamilyen szempontból): másrészről az elszeparálás a homoszexualitást is jobban láthatóvá teszi. Láthatjuk Pippa (erősebb, férfiasabb személyiségével), és Mabel (beteges, kislányosabb lány) szerelmét is.
Emellett persze ott van Teó, és hogy mit gondol magáról, és mit érez a másik iránt. Teó nagyon érdekes karakter, hiszen egyrészről el kell fogadnia a származását (és az ebből fakadó ellentéteket is önmagában), másrészről pedig benne van a lényében, hogy ő nő szeretne lenni, és mégis spoiler szereti. Közben láthatjuk, hogy nem csak neki nehéz ezt elfogadni, de igazából a körülötte lévőknek is, hiszen hatalma van, de mégsem olyan, mint mások, akiknek hatalma van. Ha lenne az ő karakterével egy kisregény/novella, szívesen olvasnám, mert számomra sokkal érdekesebb volt az ő személyiségének feltárása, mint Asteré.
A történet esetlen több helyen, három részről írtam már, de ha nagyon belekontárkodnánk, több olyan részt is tudnék még írni. Az én meglátásom szerint azért ilyen esetlen, mert ez alapvetően ifjúsági regénynek készült (nyilván itthon nem lehet így eladni, de attól még ez az). Azért is gondolom ezt, mert a szereplő fiatal, alapvetően egy fiatalos nézőpontból láthatjuk a történéseket, a szöveg egyszerű, könnyen befogadható, a tudományos érveléseket egy kb 12 éves is megértené, és és bár E/3, azért végig egy közeli E/3-at láthatunk, ami miatt nagyon könnyű azonosulni a szereplővel. Ilyen segítség kell is, hisz a szereplő alapvetően fiúsan viselkedik (vagy legalábbis olyan értékek vannak hozzá kötve, amely a fiúkhoz kötünk, például tudás (orvosi végzettség), akaratosság, életrevalóság stb). Számomra az elején is küzdeni kellett, hogy Astert ne férfinak lássam.
Rengeteg aspektusa van a könyvnek, amiről órákat tudnék beszélni, és biztos vagyok benne, hogy az értékelésemből is rengeteg gondolat kimaradt, hiszen a történetet még csak nem is súroltam az értékelésemben. Emiatt is volt számomra kifejezetten jó élmény, mert a szöveg bár nagyon egyszerű volt, nagyon fontos társadalmi problémákról beszél, amik miatt cselekedhet az olvasó, és tehet azért, hogy mindenkit egyenlő bánásmódban részesüljön. Hiszen ez az egyik fontos a feladtunk, a másik pedig a Föld megmentése (melyről szintén szó esik).
Nem ajánlanám ezt a könyvet mindenkinek, mert nem hiszem, hogy mindenkinek való. Kemény témákról szól, nagyon sok aspektusa van, amiről érdemes beszélni, de ha valaki nem nyitott rájuk, ne ezzel a könyvvel próbálkozzon. Számomra nagyon jó könyv volt, de azért, mert rezonáltam a mondanivalóra, és alapvetően nem sci-fi téma miatt olvastam, hanem a társadalmi egyenlőtlenség téma miatt. Így azoknak ajánlom, akik szintén emiatt olvasnák, vagy aki csak szimplán szeretne egy jó disztópiát olvasni. Szerintem remek könyv, remélem a könyv célközönsége megtalálja majd ezt a remek olvasmányt.

Rivers Solomonnak volt koncepciója, csak messze nem terjedt ki minden szükséges építőelemre és ezen bizony csúfosan elvérzett a regény. Elnyomásról akart írni, visszaélésekről, rasszizmusról, agresszióról, a hatalom természetéről, illetve a tehetetlenségről és az áldozatok túlélési stratégiáiról. És ez olyan értelemben sikerült is neki, hogy tényleg kegyetlen történet ez, könyörtelen, kétségbeesett, keserű. Plasztikus karakterek formálódnak a lapokon – én könnyen azonosultam a szereplők szubjektív őrületével és monomániáival is, mert remekül reflektáltak erre az élhetetlen világra.

Mi akkor a problémám?
Solomonnak valamiért szüksége volt egy fiktív térre, hogy mindezt ábrázolni tudja, fiktív történelemmel, hagyományokkal, hiedelemvilággal, modern és elmaradott technológia fura keverékével, és ehhez a fantasztikumot választotta, pontosabban annak realisztikusabb áramlatába helyezkedett: egy homályos okokból sok száz éve útnak indult generációs csillaghajón utazva fészkelődhetünk a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb helyzetekben, egyre türelmetlenebbül várva hogy valahol megrepedjen a burok és a feszültség szétfeszítse ezt a kíméletlen, zárt rendszert.
Az bizony meg sem fordult a fejemben, hogy Solomon nem kívánja tágabb perspektívába helyezni az eseményeket, és mikrouniverzumának nemhogy saját teremtéstörténetét, de lehetséges kifutását sem dolgozza ki, mert ez az aspektus egyáltalán nem érdekli. Egyébként ez egy védhető szcenárium lenne – hiszen amit el akart mondani, azt elmondta –, ha nem szórná tele a regényt rejtélyekkel, utalásokkal, kíváncsisággal és kutatásokkal, ha nem éreznénk végig úgy hogy haladunk valami nagy összefüggés megértése felé, hogy a fennálló rendnek okai, előzményei vannak és elkerülhetetlen következményei is lesznek.

Természetesen voltak elméleteim, hogy mire megy ki a játék spoiler, de az utolsó oldalakhoz közelítve egyre csalódottabban konstatáltam, hogy megint túl élénk volt a fantáziám. :) Pillanatnyilag úgy gondolom, hogy a zsáner teljesen önkényes (és valahol lusta) dekorációs felhasználásának klasszikus esete forog itt fenn. Egyszerűen nem találom azokat a gondolati rétegeket, amiket ne lehetett volna egy 19. századi, dél-karolinai gyapotültetvényen ugyanilyen erőteljes eszközökkel elmesélni.

A részletek átgondolatlansága egy bizonyos szintig persze belefér (hiszen nem lehet mindenki Kim Stanley Robinson és nem lehet minden könyv 800 oldalas – ne is legyen!), de semmi fogódzót nem kapunk arról, hogy miért ilyen kétpólusú ez a világ. Miért csak fehérek és feketék utaznak az emberiséget menekítő csillagbárkán, és hol vannak mindeközben például az ázsiaiak? Vagy az egyéb etnikai, vallási kisebbségek… hogyan lehet a többségi fehér társadalom ilyen monolitikus? Kétpólusú olyan értelemben is, hogy gyakorlatilag fekete nők állnak szemben fehér férfiakkal. Épp csak utalás szinten esik szó az alsófedélzeti, szintén alávetett helyzetű férfiakról, és számomra egyáltalán nem világos, hogy az ún. felsőfedélzeti, fehér nők miért fogadják el a regényben egyértelműen másodrendű, kvázi háztartásbeli szerepkörüket. (A szexuális orientáció is egyre-másra felbukkan a szereplőkkel kapcsolatban, de a kérdés társadalmi megítélésének ábrázolásában a szerző szintén teljesen következetlen.) A rövid válaszom minderre az, hogy Solomont csak ez a csoport érdekli, a fekete nők helyzete. A fekete ellenpontja a fehér, a nőé pedig a férfi, hát így. Ez pusztán irodalmi szempontból egy járható út volna, kifejezőerejében egyszerű és nagyszerű, de itt szeretnék visszakanyarodni a zsáner kiválasztásának problémájához: a regényben felvázolt kerettörténetben ugyanis ez a kétpólusú világ számomra teljesen értelmezhetetlen.

Még a science fiction regényekben sem vágyok „teljes világra”, szeretem ha magam egészíthetem ki a részleteket, míg más részleteken akár napokig tűnődhetek. Ennek megfelelően nagyon is kedvelem az okosan nyitva hagyott befejezéseket. A Szellemek befejezése azonban minden csak nem okosan nyitva hagyott, épp ellenkezőleg, ügyetlen és összecsapott. Csalódottságom pedig leginkább abból táplálkozik, hogy mielőtt a könyvet letéve rá nem ébredtem a fent kifejtett koncepciótlanság tényére, kifejezetten szerettem az egészet és szinte az utolsó lapokig bíztam a szerzőben és az üzenetében. Olyan ez most kicsit, mintha nagy örömmel felbontottam volna egy csomagot, amit nem is nekem küldtek…

Hát ez a könyv engem sem nyert meg magának. Olvasgattam az értékeléseket és a legtöbb kevesebb csillagozású molytársammal egyet értek.
Olvasás közben arra gondoltam, hogy akár hanyagolhatnánk az űrhajót és a sci-fi vonalat és játszódhatna ez valami amerikai farmon/ültetvényen, ahol még „divat” a rabszolgaság.
Az sem tett túl jót az olvasási élményemnek, hogy rettenetesen unszimpatikus volt a karakter. Sok döntésével nem tudtam egyetérteni és csak fogtam a fejem. Lehet okosan és rafináltan is lázadni a rendszer ellen, hát Aster inkább nyíltan és ostobán tette. A sok verést és bántalmazást elkerülhette volna, ha néha tartja a száját, vagy a fenekén marad. Érdekes volt az is, hogy homoszexuális beállítottságúnak vallotta magát, de egyszer sem közeledett egyik női szereplőhöz sem, ellentétben a Sebészhez. Bár őt meg nőies férfinak írták le, de akkor is. Hát összességében egy nagyon nem szerethető karakter volt. De a többiek sem, ennyi unszimpatikus karaktert, ennyi difivel már rég olvastam. ( na jó, talán a Papírhercegnőben, de azokon legalább lehetett nevetni! :D )
Arra viszont rávilágított a regény, hogy mostanában a nagyon felkapott társadalmi sci-fik, elnyomás, bántalmazás, stb. mind bemutatják a problémát, viszont nem adnak rá megoldást. Egyedül az erőszakot. Egy rossz rendszert, vezetőt mindig csak erőszakkal ( lázadás) lehet megdönteni. Van egyáltalán más alternatíva?
Az egész könyv annyira beteg volt, hogy tiszta depressziós hangulatom volt tőle. Tele erőszakkal, kegyetlenkedéssel, fájdalommal. Alig volt egy kedves megnyilvánulás.
A vége olyan semmilyen volt, leginkább mint a többi része is, kidolgozatlan és felszínes.

Biztos vagyok benne, hogy ennek a könyvnek simán meg lehetne találni az ideális olvasói célcsoportját, ami nem is biztos, hogy olyan kicsi.
Gondolok itt arra a kifejezetten számos és lelkes, jellemzően talán inkább ifjú olvasóra, akik meglehetősen tudnak kedvelni olyan fantasztikus regényeket, amelyekben lehetőség van erősen azonosulni a szimpatikus, érzelmekben gazdag karakterekkel, az inkább emocionális vonalvezetésű történettel. Továbbá (teljesen érthető módon) fontos nekik egy olyan férfi főhős, aki megmozgatja az olvasó fantáziáját. És kevésbé igénylik a részletekbe vesző, fárasztóan logikusan végigvezetett világépítést, a tudományos-technikai részleteket. Mondjuk azokra az olvasókra gondolok, akiknek pl. az Oculus, a Scar, vagy netán a Sötét Éden bejött (nyilván még csomó ilyen van, amiket én nem olvastam valószínűleg) – hát nagyon kíváncsi lennék, vajon ők mennyire rajonganának a nem-kedves Szellemekért!

Talán mostanra már sejthető, hogy a regény erősségeinek és gyengeségeinek fent részletezett konstellációja miatt nem volt maradéktalanul pozitív számomra ez az olvasásélmény. Pedig még azt is hozzátenném, hogy a bizarr, sötét, inkább álomszerű, mint akár egy pillanatig is reálisnak ható hangulat, a kifejezetten fura karakterek, a hajó felskiccelt kultúrája és hiedelemvilága mind-mind említésre méltó pozitívumai a könyvnek, és akár működhetne is a történet – de nem, mi ketten valahogy nem tudtunk tartósan egy hullámhosszra vergődni, a fene vigye el.

Rivers Solomon világa a nyilvánvaló párhuzamok ellenére is képes újszerűnek és működő egésznek láttatni a Matilda rendszerét, és szemlátomást van érzéke a részletekhez; mégis, a részletek között nehezen találja meg magát a történetet. Hogy a regény mégis kiemelkedik az első regények közül, az a jól megválasztott főszereplőnek köszönhető.

A Kegyetlen szellemek élesen és kíméletlenül mutatja be azt, hogy egy zárt rendszerben csak még inkább kiéleződik minden egyenlőtlenség, amit beleviszünk: a különbségtétel ember és ember között a legkomplexebb rendszereket borítja fel legkönnyebben, és már régen nem az a tét, hogy az emberiség eléri-e az Ígéret Földjét, hanem hogy ha megérkezik végül, az kinek a számára lesz Kánaán.

Bővebben:
http://sfmag.hu/2018/05/28/rivers-solomon-kegyetlen-szellemek/

Fontosnak tűnik, hogy szétválasszam a társadalmi és sci-fi vonulatát, ugyanis a regény első háromnegyede gyakorlatilag a sci-fi környezet nélkül is működne – legfeljebb fedélzetek helyett ültetvényeket vagy farmokat kellene elképzelnünk. A sci-fi-szál szempontjából ezt némileg problémának is éreztem: bár az utolsó pártucatnyi oldalon egészen remek, ahogy beindulnak az események, és magyarázatot kapunk arra, hogy miért is volt fontos az űrhajó, de addig hiányérzetem volt. Nem tűnt elég jól átgondoltnak és felépítettnek a sci-fi háttér, mintha mindig csak azzal foglalkozott volna az írónő, amire éppen szüksége volt, ami így a kissé ad hoc szerűen szerveződő cselekményre is kihatott.
Nem mondanám, hogy teljesen meg voltam elégedve Rivers Solomon első regényével, hiába az érzékletes előadásmód, az érdekesnek tűnő sci-fi koncepció és az alkalmanként megjelenő ügyes ötletek: mintha még rejlett volna ennél több is a Kegyetlen szellemekben. Egy kicsit izgalmasabb és következetesebb történettel, némileg megérthetőbb szereplőkkel vagy legalábbis komolyabban, szervezőerőként megjelenő science fiction elemekkel engem biztosan jobban megnyert volna (mint a hasonló témával rendelkező, egészen zseniális A hatalom), bár azért túl sok panaszra így sincs okom.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-06-06+…

"A fülszöveg egy, a sci-fi és a disztópia kellékeivel feldíszített krimit ígér, azonban az utolsó oldal után a Kegyetlen szellemeket inkább karaktertörténetnek tarom, mintsem folyamatos akciót ígérő véres drámának – persze kínzásokból és gyászból bőven kijut a szereplőknek.

Maga a könyv nem minősül young adult disztópiának, azonban a fiatal főhősnő, Aster kicsit eszünkbe juttatja a Katniss Everdeenhez hasonló figurákat, mint viszonyítási alap. Aster fiatal felnőttként számos új, és újdonságának köszönhetően nehezen értelmezhető érzésekkel és számunkra elképzelhetetlen traumákkal küzd. A belső világát azonban nem fogalmazza meg, és nem is beszéli ki a külvilágnak. Egyrészt, magányos farkas ő, aki úgy érzi, mindent meg tud oldani, és mindent magának is kell; másrészt nincs is birtokában annak a nyelvnek, ami tökéletesen kifejezhetné azt, ami benne zajlik. Számára az érzések inkább kémiai folyamatok, testének rezdülései pedig izmok mozgásának összehangolt rendszere: szerinte ezeket nem is szükséges másként leírni, mint természetes biológiai folyamatok. Tehát Aster nem az eddig jól ismert álmodozó különc, hanem egy racionálisan gondolkodó személy, aki mindent, még a saját érzéseit is a tudomány szemüvegén keresztül szemléli. (…)
A kezdeti jól felépített rejtély után egy ilyen lezárás kiábrándítónak hat. Persze a cselekmény közepén akadnak olyan momentumok, amelyek Aster nyomozását segítik (pl. a Napocska mérnökeinek bemutatása vagy Seamus megkeresése), azonban ezeket többször megtörik bizonyos közbeiktatott epizódok (pl. Melusine néne vagy Giselle monológja). Érthető a funkciójuk – fokozzák az olvasó érdeklődését a végkifejlet iránt –, de inkább az ellenkező hatást érik el: kidobnak a történetből.

A Kegyetlen szellemekre elmondható mindaz, ami általában az első regényekre: nem rossz írás, elvan vele az ember, de megvannak a saját gyermekbetegségei is. Mindenesetre Rivers Solomonra érdemes figyelni a jövőben, mert számos érdekes ötlettel állhat még elő – legalábbis a Kegyetlen szellemekből erre következtetek.

Teljes kritika: https://roboraptor.24.hu/2018/05/26/vegre-egy-racionali…

A történet egy Matilda nevű űrhajón játszódik, ahol a megmaradt földi emberek élnek, közben utaznak a világűrben, hogy megtalálják az új otthonukat. A társadalom szélsőségesen hiearchikus (amit nem gondolnék egy jövő társadalmában), szinte nincs hivatalos útja a rétegek közötti átjárásra. Borszasztó események történnek az alsóbb osztályokon élőkkel nap mint nap, és a főszereplőnek ez természetes. Nyomasztó a hangulata nem túl sok olyan pillanat van a regényben, ami ezt feloldja.
Nagyon sok értékes és érdekes ötlet van ebben a regényben, csak úgy éreztem, hogy nincs eléggé kidolgozva, inkább olyan érzésem volt, mintha egy sorozat közepébe csöppentem volna bele.
Összességében érdemes elolvasni, de ne a sci-fi vonal miatt tegyétek.

Egy gazdag háttérvilágú, igazi újdonságot bemutató, technológiai kérdéseket feszegető sci-fit itt ugyan nem talál senki. Egy szívbemarkoló történetet egy elrendeltetett börtönről? Azt igen.

A karakterek hangjai varázslatosak voltak, egyéniek, érzékenyek, mind szenvednek a kollektív traumától. Aster ráadásul az autista-spektrumon is mozog (Aspergernek tippelem), ami összehasonlítva a három másik, alkalmi nézőpont-karakterrel, ad egy kényelmetlen mellékzöngét az egész történetnek, mert hiába tűnik úgy, hogy a többi karakterhez képest még ő a normális, valójában látszik, mennyire meg van törve ő is. A nemi normák ráerőszakolása az alsó fedélzetek lakóira határozott állítást tesz, hogy az alapnak vett beállítottság nem természet-adta dolog, hanem a társadalom/kultúra szüli, amit imádtam. Az erőszak szükségessége (érthető párhuzamokból), illetve az egész gender-kérdéskör a magyar kultúra és nyelvi sajátosságok miatt nem fordul le rendesen, szóval kétlem, hogy ez a könyv meg fogja találni idehaza a maga kis táborát.

Kegyetlen, őszinte, kényelmetlen, talán még szükséges is.

Be kell vallanom, az eleje egy kicsit nehezen indult nálam. Sokszor pár oldal után letettem a könyvet, mert nem éreztem a késztetést, hogy huzamosabb ideig olvassam. Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, aztán keresek valami mást.

Most meg elmondani nem tudom mennyire örülök, hogy nem így tettem. Ez a könyv kész érzelmi hullámvasút. Sokszor voltam dühös, frusztrált, sokszor mosolyogtam, volt, mikor meghatódtam, aggódtam, buzgón bólogattam, hogy igen, egyetértek.

Nagyon megkedveltem a karaktereket is. Theo volt az abszolút kedvencem, ahogy mindig kiállt Asterért, védelmezte, és szerette igazán szívetmelengető volt.
Aster is közel került hozzám, nagyon szimpatikus volt kissé különc személyisége, ugyanakkor hatalmas tudása és segíteni akarása.
Giselle végig nagyon megosztó volt a szememben. Egyrészt folyamatosan idegesített. Nem bírtam elviselni, olyan meggondolatlan és felelőtlen volt sokszor. Mégis megértettem. Hiszen egy űrhajón, az alsóbb réteghez tartozva élni, folyamatos megaláztatások, erőszak, bántalmazás és elnyomás közepette nem lehet egy leányálom.
Itt jönnek képbe az őrök, és a felső fedélzeteken élő emberek. Megtudtam volna fojtani őket. Nem fér a fejembe, hogy viselkedhet így egy emberi lény a másikkal. Undorító. Igazságtalan.

A vége nagyon izgalmasra sikeredett, és örültem a spoiler
Azt viszont sajnáltam, hogy olyan hirtelen lett vége a történetnek. Szívesen olvastam volna mondjuk egy epilógust, amiből kiderül mi lett szereplőink sorsa.

Összeségében egy nagyszerű könyvet tarthattam a kezemben, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.
Nem mellesleg a borítója valami csodaszép. :)