The ​Endgame (Atlanta Lightning 1.) 95% 31 csillagozás

My breath caught in my throat. Something about that moment was so…sensual, so intimate, and it felt like we’d been doing it for a hundred years. It made a deep, aching sadness pulse through my chest.

If we were in one of those movies we talked about, West would be mine. I’d get him and football, and no one would care.

My pulse raced. My jaw worked, my molars grinding together. The thought of him with her…with anyone, hurt.

Egy kedves barátnőm kedvenc könyve. Aki molyon kicsit is aktívabb, közösségi életet is él biztosan látta már, hogy @Rini havonta felcsapja ezt a könyvet, hogy már szamtalanszor elolvasta (ha jól rémlik csak tavaly hatszor?!) off és mindenhol is áradozik róla. Ha láttad, akkor te is azt gondolod, mint én. Egy kis fanfgörlködés, egy jól elkapott könyv és persze, persze túlzás az egész. Beszél itt Anson belső pokláról, a tökéletes könyvről, arról, hogy ez összetör és összerak csak azért, hogy újra összetörhessen. Te meg így, jó-jó persze, beszélj csak….

I meant it to be playful, so I was surprised by both his wince and the jealousy that burned through me, maybe not just because he would be my only, but because others got to touch him.

Aztán te lehet, hogy nem, de én kézbe vettem. Kézbe vettem ezek után, vagy ezek ellenére, mert ő szereti, én meg szeretem őt, és bízom benne. És elolvastam az első mondatot, az első fejezetet, és a mondatok, az érzések, a belső vívódások a szívembe hatoltak. A könyv első alkalommal 5%-nál törte darabokra a szívem, majd utána még 17 alkalommal, utoljára 77%-on. Annyi pillanat volt, ahol csak üvölteni akartam, hogy nem és nem és nem. Csak bemászni a könyvbe és könyörögni. Könyörögni mindenért, hogy kérlek, elég már. Anson minden egyes szava fájt, mert minden amit tesz, ahogy gondolkodik olyan, mint én. Ahogy mászik bele a saját depressziójába, ahogy feladja önmagát azért, hogy az legyen akit mások várnak el… Felad mindent a fociért és másokért. Feladja önmagát. És én meg csak olvasom, hogy Ans ne, kérlek ne. És itt van West, aki meg ugyanez a véglet csak nyitottabban, aki pontosan azért mutatja magát annak, aminek, hogy másoknak mutassa, ő sem önmaga, és nem is tudja mi hiányzik az életéből, de nem tud őszínte lenni és önmaga lenni, hiába nyíltan meleg. Állnak ugyan azon ló két oldalán, de egyikük sincs jó helyen.

Somehow, out of all the people in the world, we’d found each other, and we’d fallen in love.

És csak találkoznak. És megértik, hogy van másmilyen élet, hogy az életüket tudják másképpen élni. De ezért tenni kell és ezt akarni kell, és első lépéseket tenni mindig nehéz. Anson és Weston egymásba szeretnek, de a kapcsolatukban mindig ugyanazon lépcsőfokon állnak. Nem lépnek előre egymás nélkül, egyszerre éreznek egymás iránt barátságot, szerelmet és a legvégén is spoiler egy közös pillanat lesz. Nem hagyják le egymást, türelmesek – mégha türelmetlenül is – és haladnak a saját tempójukban. Amikor döntést hoznak nincs megállás, és nincs semmi ami visszatartsa őket. Mert ha sok mindenben különböznek is, sem Ans sem West nem szeret veszíteni, és az életben, ha veszítenek, akkor egymást veszítik el. Ez adja az igazi tétet, ez adja ennek a könyvnek az esszenciáját, a fájdalom, az önmarcangolás, a melankolikus szerelem. Az a fajta szomorúbodlogság, ami megfacsar, mégis olvasnod kell, mert a szívedben érzed, hogy kell, hogy kell… Olyan ezt a könyvet olvasni, olyan ezt a fájdalmat elviselni, mint amikor szomjas vagy és egy pohár forró vízet innál. Iszod, mert kell, de nem segít, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. De tudod, hogy egy idő után jó lesz és segít… És elojtja a szomjadat. És megkapod azt a kielégülést a végén, amire végig vágytál. És a végén rájössz, hogy nem. Nem az lesz benne szép, hogy Riley megoldja a problémát, zsippp-zsupp happy end. Hanem az benne a szép, ahogy végig küzdik magukat ezen, ahogy feladnának egymásért és önmagukért mindent, és, hogy ebben a játékban önmagukat is feláldoznák. Mert egy ideig minden a karrier és önmagunk látszata, majd a végén már ezek semmit nem jelentenek, a végén már csak Anson és Weston vannak, a végén már csak egy dolog számít igazán, az egymás iránt érzett szerelmük.

Because I loved him. Because I wanted to be a part of his life in all ways. I wanted to be enough.

Ez a keserédesség adja ennek a könyvnek az igazi lényegét. Ez a keserédesség ami végig járja a könyvet, ez az, amiért imádtam minden percét. És kedvenc könyv lett, a könyv miatt, Reni miatt és minden miatt. Mostmár megértettem, hogyan lehet ezt a könyvet havonta újraolvasni!

“Is the best man I’ve ever known,” Anson said, cutting him off. “And you don’t deserve him. You think you hold the moral high ground, but you don’t. He is twice the man you could ever be, and if I did lose my career, if I lost everything, he would be worth it because the trade-off would mean I get him, someone who loves me without conditions. That’s better than only having people who care about me if I fit in the box they built for me. That’s the way you’re supposed to love your son. Unconditionally.”

Olyan érzésem van, mintha Riley Hart olvasta volna a képzeletbeli, „Erről szeretek olvasni egy MM könyvben” című kívánságlistámat. Ráadásul tökéletes narrátort castingolt, Iggy Toma kellemes és lágy hangon, tökéletesen adta vissza mind Anson, mind Weston szemszögét. A szenátor humora és nyíltsága rendkívül jó hatással volt a zárkózott, kis hős-komplexussal rendelkező focistára. A Bashful becenévtől szinte elolvadtam, a poénjain jókat mosolyogtam. Anson sokat kapott Weston-tól. Erőt, bátorságot, és hogy ne szégyenlősködjek, sosem tapasztalt testi örömöket. :) Amikor Weston felismerte ezeknek a fontosságát, akkor pontosan olyan irányt vett a történet, amit csillogó szemmel és zakatoló szívvel hallgattam/olvastam.

Nagyon rég nem volt ennyire egyértelműen nálam 5 csillag valami.

Az egész könyv alatt végig értettem és megértettem Anson és Weston álláspontját is. Mindkettőjük látásmódja és helyzete indokolta a döntéseiket, amikkel nem volt nehéz egyetérteni. De nem tudtam hogy lehet ebből a bármi használhatót kihozni. Hogyan lehet metszete ennek a két halmaznak, amikor csak az a biztos, hogy mindketten akarják hogy legyen?
Jól esett a lassúsága és a folyamatos építkezés. A megoldás pedig bár végig ott volt az orrom előtt mégsem vettem észre az utolsó pillanatig. Szerettem, hogy nem volt benne felesleges drámázás, volt itt elég feszültség enélkül is.

Az első Riley Hart könyvem volt, de biztosan nem az utolsó!

– - – - – - – - –
Szerintem mindenkinek van olyan könyv az életében amire azt érzi: Igen, EZT nekem írták.
Anson Hawkins története számomra ilyen. A könyv harmadjára, sőt ha az audiot is számolom negyedjére is ugyanolyan gyönyörű volt nekem, mint másodjára. Bár ez sem helytálló, mert bizonyos fejezeteket innen-onnan elő veszek a rosszabb napokon.
A The Endgame az ÉN könyvem és ötödjére is az lesz.
off

– - – - – - – - –
„Jesus, Anson. Do you know how incredible you are? How brave? You said I give you all this strength, but I don’t think you know how much you give me.”

Igen, ötödjére is az enyém volt. Július végén egy nagyon komoly Endgame volt az életemben. Hogyan birkóztam meg a stresszel? Hát úgy, hogy Anson Hawkins fájjon, ne a saját életem.
Lassan kezeltetnem kéne…
De hogy lehet valami számomra ötödjére is ennyire tökéletes. Azt megfejteni sem tudom! Minden alkalommal újabb dolgokat viszek magammal a könyvből. Az idézet amit az értékelés rész elejére raktam egyszerűen mellbe vágott.
A The Endgame az ÉN könyvem és hatodjára is az lesz.

– - – - – - – - –
„God, I did not deserve this man. I didn’t know how I’d been lucky enough to find him.”

Igen, hatodjára is. Erre már nincs magyarázatom. Egyszerűen csak rányomtam az újra lejátszásra. Szkeptikus akartam lenni. Látni AKARTAM a hibáit, látni akartam hogy hol tökéletlen. De ezúttal sem ment. Ezúttal is feltétel nélküli gyönyörű 5 csillag. Minden egyes újrázással egyre inkább megkedvelem Weston karakterét. Iggy Toma két olyan hangszínt választott, hogy bárhol belehallgatok, tudom kinek a szemszöge. Ami fáj még jobban fáj és ami jó az miatta még jobb.
De úgy néz ki, a The Endgame az ÉN könyvem és hetedjére is az lesz.
– - – - – - – - –
„I just got back to San Francisco”

A hetes egy igazán különleges élményre sikeredett. San Franciscoba repütem (egy trópusi ciklon elől) amikor kezdtem. Hallgattam a Castroban, a kábel villamoson, a Chinatownban, a Fisherman's Wharf dokkjaiban és mindezt aznap amikor rendezték a Super Bowl döntőt. Egy ici-pici még a gépre is maradt a városi látképpel.
West és Anson ismét hozták azt amiért annyira szeretem őket. Elszorult a gyomrom, a torkomban dobogott a szívem.
Nélkülük nem is lett volna ilyen a San Franciscoi napom.
Az egyetlen dolog amit sajnálok, hogy a levegőben voltam mikor kezdtem (ha Gabrielle kinyír minket Ansonnal haljak meg) így @Marianngabriella nem tudott velem olvasni.

A The Endgame az ÉN könyvem és nyolcadjára is az lesz.

– - – - – - – - – -
„I closed my eyes. I don’t care, I don’t care, I don’t care.”

Szóval a nyolcas. A nyolcas tulajdonképpen az ötös nagy testvére. Az ötösnél leadtam a doktori értekezésemet bírálatra a munkahelyi vitához, a nyolcasnál megvédtem az értekezésemet a nyilvános vitán. Ez volt az igazi Endgame, egy olyan játszma ami lezár 5 évet. Idegállapotban voltam. Ki voltam készülve és semmire nem tudtam koncentrálni. Semmit nem voltam képes befogadni, csak Anson Hawkinst. De még őt is néha nagyon nehézkésen. Minden fájdalma gyógyított. Minden gondolata oldotta a feszkómat. Nem fejeztem be a védés végére. De utána is fogta a kezemet. Gyógyított. Segített tovább olvasni. Anson Hawkins, nekem te… mindegy…

A The Endgame az ÉN könyvem és kilencedjére is az lesz.

Csodálatos ez a könyv! Nagyon nagy szükségem volt rá, h ki tudjak kapcsolni és csak sodródjam az árral és ehhez Anson és West története tökéletes volt!
Anson nagyon nagy csatát vív magával nagyon hosszú ideig! Csodálom az eltökéltségét, viszont megszakad érte a szívem ahogyan próbálja elnyomni saját magát! West úgy kellett az ő életébe, mint egy falat kenyér!
Szerettem a barátságukat, ahogyan szép lassan kialakul köztük egy mélyebb kapcsolat! Nem siettek el semmit sem és ez így volt tökéletes!
Igazából semmibe sem tudnék belekötni, ez a könyv így volt tökéletes ahogyan volt!

Anson és West olyan nagyszerű párost alkottak. A kapcsolatuk lassan alakuló felépítése szépen meg volt írva. Az ahogy először találkoznak, majd kialakul egy törékeny barátság, egy törékeny bizalom épül körülöttük. Majd lassan, de biztosan kezd nőni köztük valami még törékenyebb. A nehéz döntések, amiket Ansonnak kellett meghozni, és a döntések, amiket West hoz. Mind hosszú és hatásos következményekkel járnak, és mégis csak megszilárdítják az egymás iránti érzelmeiket. Öröm volt látni, ahogy mindketten fejlődnek, Anson bátrabbá, erősebbé válik, West pedig megnyílik a szerelem és az emberek felé.
Sajnos, ahogy az a történetben is meg volt említve, a politikai világban elsősorban, ahol az LMBTQ jogokat naponta támadják, vagy éppen használják fel még több politikai haszonszerzés céljából. Szívmelengető volt egy olyan történetet olvasni, ahol a gyűlölködők ellenére, inkább a támogatás, szeretet és elfogadás kap nagyobb teret. Legalább a fiktív világban megkaphatjuk a jól megérdemelt boldog véget.

Bár sok M/M könyv van, amit szeretek, a Him mégis évek óta a favorit, erősen vezeti a mezőnyt, és kíváncsi voltam, mikor jön egy sztori, ami utoléri..

..most!

Az Endgame ártatlanul bekúszott a képbe, és durván vitt mindent!!

Mondanám, hogy a végjátékban, de nem, mert imádtam az első mondattól az utolsóig!
Anson és Weston egy imádnivaló páros ♡ Sokszor mosolyogva olvastam a könyvet, többször is megnevettettek, mégis végig összeszorult értük a szívem. Úgy akartam, hogy boldogok legyenek.
Egyszerre szórakoztató és drámai, édes, érzelmes, szenvedélyes. Minden megvan a könyvben, aminek kell!

This was just SO. DAMN. GOOD!

@Rini Rini Rini… :D
Ezek a fiúk szétmarcangolták a szívemet, hogy aztán úgy gyógyítsák meg, hogy jobb legyen mint volt.
Lassan perzselő történet, ami maradandó nyomot hagyott. Szerettem, ahogy a hónapok alatt bontakozott ki és épült fel a kapcsolatuk, ahogy szép lassan megnyíltak – önmaguknak, egymásnak, mindenkinek.

Nem könnyű nálam dobogóra kerülni, de ez kedvenc lett. off♥

“You’re everything.”

Az első könyvem az írónőtől, a Playing Games nagy hatással volt rám – odavoltam, imádtam, néha még visszajárok elolvasni egy – egy idézetet –, így szörnyen kíváncsi voltam, hogy mit tartogat még, lehet egy szeretett, figyelt íróm? Ezután azt tudom mondani: határozottan.
The Endgame. Istenem… fantasztikus volt.
Szeretem azt, amikor minden összeáll és minden egyben van egy regényben, ez pedig pontosan ilyen volt.

Haladjunk sorban:
A borító borzalmas. Őszintén nem értem, miért kell az ilyen félmeztelen, kicsit sem vonzó élőszereplős borítókat erőltetni.
Nem is szépek, és még csak abszolút nem is passzolnak a könyvhöz, adják vissza azt és annak mondanivalóját.

A szereplők jól megalkotottak és szerethetőek.
Anson, szívem. Olyan sokszor szerettelek volna megnyugtatni, egy biztonságos kis teret megteremteni neked.
Fájdalmas, egyben érdekes és izgalmas is volt látni a gondolataidat, küzdelmeidet, az érzéseidet, majd a végén a jól megérdemelt boldogságot, elfogadást és kiállást önmagadért. ♥ Büszke vagyok rád!
Oh, West, szia! Nem akarok itt nagyon rajongani, de Te vagy a kedvencem.
Annyira szeretem a személyiséged, azt, hogy milyen ember vagy.
Felvállalod magad, segíteni akarsz, humoros vagy, okos és támogató – husband material with big dick energy.
Örülök, hogy szépen – lassan beengedtél a védett kis részedbe, ahol a nehézségeket, komplexusokat is láthattam.
És bár bármikor feleségül mennék hozzád, boldog vagyok Anson és miattad.
Csodás páros: a vonzás, a barátság, a hosszú beszélgetések, akkor is ki tartok melletted, szeretlek. ♥

A háttértörténet különösen tetszett. A sportrománcokat nem tudom megunni, és szeretem a politikai szerelmi történetek is, a kettő egyben pedig hu-ha!
Élveztem a titkolózást, az, hogy ennyire más területeken vannak, és azok mennyire komolyak, illetve az egész kapcsolat alakulását is, minden apró intimitással és szenvedéllyel.
“Did you listen to that song I sent you yesterday?”

Csodás volt, szerettem minden szavát.

Hadd ajánljam egy személyes kedvencemet, ami szerintem tetszene, ha ezt is élvezted – ígérem, hogy fantasztikus olvasmány!
Rachel Reid: Heated Rivalry ♥

Nem tudom, mikor voltak utoljára annyira magasak az elvárásaim egy könyvvel kapcsolatban, mint a The Endgame esetében. Esküszöm @Rini, nem csak te tehetsz róla, hanem mindenki, aki eddig olvasta, meg értékelte, meg persze ott van az ebből származó százalék, meg az említések, meg a tény, hogy elég régóta halogatom, ami szintén tud veszélyes lenni…

De a lényegre térve, sajnos – sajnos! – ez számomra mindössze egy csodálatos könyv lett. Nem kedvenc, és nem is ötcsillagos, mert bár az első felében még meggyőződésem volt, hogy meglehet ez, egyszerűen a (meg)érzéseimre kell hallgatnom, amikor értékelek, és azok tudják, hogy nekem hiányzott belőle valami. Az a bizonyos megfoghatatlan dolog, ami a többiek fölé emelte volna ezt a könyvet. Nem tudott teljesen elsodorni, nem tudta a lelkesedésemet a végéig maradéktalanul fenntartani, és ezt sajnálom. Na de akkor mégis mit tudott? Jó sok mindent!

A legfontosabbak szerintem, nem meglepő módon, mivel ez az egyik legfontosabb szempontom, maguk a karakterek. Anson és Weston off zseniális, összetett, igazán jól megalkotott szereplők, akikről öröm olvasni. Azt hiszem, West került egy kicsivel közelebb hozzám, amire nem számítottam. :D Ahogy kialakul a kapcsolatuk, csodálatos, és igen, nekem ez az egyik kedvenc részem általánosságban egy romantikus sztoriban. Ahogy szeretik egymást, és amilyen kémia van köztük az első pillanattól kezdve – bravo, Riley! Ahogy találkoznak, az meg az egyik kedvenc trope-om off. Aztán ott vannak a mellékszereplők, a kötelező családtagok és barátok, akik szintén kiemelkedőek voltak. Nem voltak sem zavaróan sablonosak, sem zavaróak, sem túl sokak, sem túl kevesek. Ez a könyv viszonylag hosszú a maga zsánerében, szóval nekem ezt is értékelnem kell mint pozitívumot. :D És ha már terjedelem, meg voltam rajta lepődve, de utólag belegondolva elfért ebben a sztoriban ennyi oldal. Meg lett töltve bőven. Amivel meg lett töltve, abban meg semmi érdemleges kivetnivalót nem találok: nincs túl sok dráma vagy konfliktus, de azért van, amennyi kell, tudott meglepetést okozni, tudtam izgulni, tudtam olvadni, és jól lett lezárva.

Vannak kevéssé fontos dolgok, amik nem tetszettek, de egyrészt már most nem emlékszem a legtöbbjükre, másrészt nem is akarom őket megemlíteni – erre használtam most a fél csillag mínuszt. Szerintem ez többet is mond el a könyvről, mintha apróságokról beszélnék a sok nagy pozitívum mellett. Mielőtt elolvastam, jó sokáig lebegett előttem a gondolat, hogy „ez a könyv biztosan tud valamit, amit a többi nem”. Ez pedig valóban így van! Az, hogy velem nem alakult ki különleges kapcsolata, nem jelenti, hogy ez nem egy különleges könyv. Nem csak egy a rengeteg M/M romantikus, vagy a rengeteg sportolós romantikus közül off. Nyilvánvaló – és persze a szerző által is megemlített – kutatómunkával és nagy lélekkel megírt könyv nem csak szerelemről és sportról, hanem annál sokkal többről.

“I’m stronger and love who I am because of you.”

Most, hogy már tudom Riley Hart tud ilyet is írni, nagyon sajnálom, hogy az elmúlt években, nem ezt tette.
Ez a könyv más, ez a könyv nem egy egyszerű coming out történet.
Mai napig, nem tudom elképzelni, hogy haragot érezzek bárki iránt, azért mert szeret valakit, vagy ahogyan szereti, de nálunk ez természetes, én így nőttem fel, és még mindig meglep, hogy másoknak, nem az.
Az ettől való félelem, hogy gyűlölni fognak azért aki vagy, maga lehet a pokol.

Anson Hawkins az új lelki társam. Valahogy engem mindig meg lehet fogni a kedves, jólelkű ‘szomszéd’ srác (csaj) karakterekkel. Anson pedig ezt hozza, és nem is alacsony fordulatszámon.
Mi történik, ha egy magát felvállaló meleg szenátor beleszeret, egy NFL játékosba, hát elmondom, dráma, de az a ‘jóféle’ a sírós nevetős dráma. Lassú….szívfacsaróan lassú dráma.♡
Ami az én napomat illeti, nem tudok felmutatni semmit azon kívül, hogy levittem a kutyámat, és főztem kávét.
Nem voltam képes letenni, próbáltam, nem ment, pedig köztudott, hogy utálom a sportrománcokat, de ez más volt. Ez, jó volt!

@Rini neked pedig köszönöm, hogy ajánlottad ezt a sorozatot.♡
Reggel utáltalak, de most, újra szeretlek.