Kopasz ​Mahmut diákjai 10 csillagozás

Rifat Ilgaz: Kopasz Mahmut diákjai

Kopasz ​Mahmut a XX. század első felében élt, tehát nem fényes ábrázatú szultán, még csak nem is pasa, de azért éppen elég nagy úr abban az isztambuli bentlakásos fiú-középiskolában, ahol történetünk játszódik. Ennek megfelelően Tömlő Hajri, Ceruza Sakir, Tökmag Nedzsmi és társai sem szpáhik, hanem diákok Kopasz Mahmut iskolájában. Nem rossz fejűek, de nem éppen mintagyerekek – kivéve talán Ökör Sabant, aki viszont egyéb tulajdonságairól válik nevezetessé. Különösen akkor támad jobbnál jobb ötletük ezeknek a diákoknak, ha egymást, vagy valamelyik tanárjukat akarják bosszantani, ami még nem volna baj. Csakhogy ötleteiket villámgyorsan meg is valósítják…
Az egyik legnépszerűbb török regényt tartja kezében az olvasó, hazájában több mint százezer példányban jelent meg, filmet készítettek belőle. A magyar kiadás – a török vonatkozásoknak magyar olvasó számára alig követhető zsúfolódása miatt – néhány történet híján jelenik meg, de így is visszaadja a teljes regény hangulatát. A… (tovább)

Tagok ajánlása: Hány éves kortól ajánlod?

>!
Móra, Budapest, 1975
322 oldal · ISBN: 9631103455 · Fordította: Laki Zsuzsa · Illusztrálta: Jurida Károly

Kedvencelte 1

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 11


Kiemelt értékelések

>!
ppeva P
Rifat Ilgaz: Kopasz Mahmut diákjai

Fogalmam sincs, mennyire tetszett volna, ha tizenévesen olvastam volna. A diákcsínyek akkoriban közelebb álltak hozzám. A legnagyobb bajom az volt a könyvvel, hogy külön kis sztoriknak hatottak az egyes történetek, se lezárás nem volt a végükön, se összefüggés a következővel, bár a szereplők mindegyikben ugyanazok. Diákcsínyek katalógusa. A fiúk meg annyira gyerekesek voltak, sokszor dedós viccekkel, mintha 10-12 évesek lettek volna. Csak onnan éreztem, hogy 16-17 évesek, mert borotválkoztak…
Egy biztos: nálam a közelébe se jöhet a Tanár úr kérem-nek. A Röhög az osztály címének, vagy csupán Steinmann, a grófnő nevének hallatán még most is azonnal mosolyra húzódik a szám. Nekem az ebben a műfajban az etalon, és ez a könyv itt jóval alatta maradt. Lehet, hogy a törököknek viszont ez egy alapmű, és ebben a könyvben vannak olyan átvett mondások és szófordulatok, mint nálunk Karinthytól pl. a „Tanár úr kérem, én készültem” vagy a „magyarázom a bizonyítványomat”.

>!
mohapapa I
Rifat Ilgaz: Kopasz Mahmut diákjai

Kopasz Mahmuttal kisdiákként találkoztam előszőr. Pipi becenevű barátommal az óbudai Fő téren levő gyerekkönyvtárban bukkantunk rá. Végigröhögtük mindketten, aztán rászoktunk, és időről időre újra kivettük, és rendre újraolvastuk.

Aztán Kopasz Mahmutot elsodorták az egyre rövidülő, sűrűsödő hétköznapok, nők, középiskola, munka, házasság, gyerekek.

A múlt héten találkoztam vele újra, egy hétvégi nagybevásárláson az óbudai piac egyik húsos pultja előtt kosárból üzemelő könyvmegállóban. Majdnem otthagytam, nem volt rajta a külső papírborító, de szerencsére a gerincén megakadt a tekintetem. Felkaptam, átöleltem.
Pipinek már sajnos nem tudtam elújságolni, őt két éve elragadta a visszavonhatatlan. De amíg újra olvastam, természetesen ő is nem egyszer az eszembe jutott.

Mahmut tanár. Kemény kezű, hirtelen haragú, de alapjában szívvel rendelkező tanerő. Abból az időből, amikor a liberális polkorrektség még hagyott eszközöket a tanár kezében, és amikor még a diákok sem az emberi jogaikat lobogtatva léptek be a tanterembe.
Mahmut diákjai megérik a pénzüket. Középiskolások, és napjaik nem éppen a tudományok önfeledt magukba töltésével telik el. Az iskola közege az életüknek, nem célja. Tréfáik nem mindig szalonképesek, ritkán tiszteletteljesek, de mindig mulatságosak.

A könyv nem összefüggő történet, hanem ahogyan az alcím mondja, pillanatok a diákok életéből. Rokona a brilliáns magyar Tannár úr kérem-nek, a kedves, francia Kis Nicolas-nak, de leginkább a méltatlanul kevéssé ismert magyar könyvnek, Kiss József László regényének, a Talán Pistá-nak.

Az élet diákszemmel. A tanár diákszemmel. A tanulás diákszemmel. Diákszemmel a világ. Amiben az ismeretek megszerzésének lehetősége messze alulmarad az együttlét minden örömének és kínjának, az egymás megismerésének, a keretek untalan feszegetésének, az ízléses vagy éppen ízléstelen csínyeknek.

Nevetni jó. Röhögni még jobb.
Kopasz Mahmut diákjainak történetei ebben segítenek.

Én meg közben megöregedtem. Mert miközben még mindig jókat rötyögtem rajta, valahogy már nem olyan önfeledten tettem, mint ahogyan réges-régen Pipivel röhögtünk.
Azt mondják aki fiatalkorában nem liberális és idősebb korára nem válik konzervatívvá, az semmit sem tud az életről. Aki fordítva csinálja, az sem. Nos, lehet, hogy ez a baj, ezt a könyvet fiatal liberálisként kell olvasni, amikor az ember még minden szabály ellen lázad, amikor „úton lenni boldogság, megérkezni a halál”*, amikor az empátia még nem uralja le a mindenen röhögni akarást. Mert Mahmut diákjainak a csínyei a mai ízlésemnek néha túl vaskosak, néha túl trágárak. S nem tudott eszembe jutni, hogyan reagáltam volna, ha a gyerekeim ilyesmiket követnek el, vagy a nevelt lányom ilyesmiket sütne el mostanság a suliban (oda jár, ahová én is jártam általános isibe, tehát általa rólam is lenne vélemény, mert milyen má' és ne má'!)?

Szóval öregedtem: a bennem élő kamasz maradéka és a nosztalgia röhögött, az érett férfi empátiája és szabálytisztelete néha háborgott. De abban mindkét fél megegyezett, hogy Kopasz Mahmut diákjainak dolgait olvasni mindent összevetve, nagyon szórakoztató.

*Én az idézetet a Hobo Blues Band: Üzenet az útról című számából ismerem. Hobo elvileg Kerouac-ot idézte, de Cserna-Szabó András azt mondja, nem tőle származik.

>!
Lálóczki_Gergő
Rifat Ilgaz: Kopasz Mahmut diákjai

Szerintem ott rontottam el a könyv olvasását, hogy nem 12 éves korom körül olvastam. A benne szereplő esetek nem ütötték meg legtöbbször az ingerküszöböm, jóindulattal is csak aranyosak voltak. Nem mondom, volt benne egy-kettő, aminél a homlokomra csaptam, és azt mondtam, hogy ki akarom próbálni, de sajnos már nem lesz rá lehetőségem soha. Ellenben, ha valaki kezdő kollégista, szerintem szórakoztatónak fogja találni. Ha másra nem, arra jó, hogy meglássa, milyen volt a korosztályának az életkörülménye 50 évvel ezelőtt (egy másik kultúrában), és jobban megtanulja értékelni a saját helyzetét. Arról nem beszélve, hogy kap egy kis képet a lehetőségeiről, vagy néhány tippet a könnyebb és hatékonyabb boldoguláshoz.
A könyv végén leírják, hogy a könyvben szereplő iskola és oktatási rendszer kifejezetten modernnek számított Törökországban. A történetekből is megtudjuk, hogy voltak diákok, akiknek szülei fizettek, hogy gyerekük ott tanulhasson.
Sajnálattal olvastam, hogy erősen át lett szerkesztve fordításkor az eredeti mű. Szalonképesebbé tették a szöveget, és pár történetet egy az egyben kihagytak. Így is 12-es karikával került kiadásra, amit teljesen indokolatlannak találok. Értem én, hogy a diákok dohányoznak benne, és hát na, arról szól, hogy rosszak. De egyben boldogok is. Most felszállok egy BKV járatra, és tele van ecset fejű, tépett hajú, hajszemű stb. nyüzüge gyerekekkel, akik arról rínak egymásnak, hogy milyen boldogtalanok (én még az a generáció vagyok, aki el nem tudja képzelni, hogy mi baja lehet egy tininek, szélsőségektől eltekintve), és ők is dohányoznak, és ők is rosszak. Akkor ezek szerint a rossz példát mutató tartalmak tiltása nem működik olyan jól. Le merném fogadni, hogy Tömlő Hajri, Ceruza Sakir, Tökmag Nedzsmi és társai nem nem néztek ki nyomorultul, és nem voltak boldogtalanok sem, pedig nem volt annyi mindenük, mint a mai gyerekeknek. De valahol megértem a mai gyerekeket is. Örülök, hogy nem manapság vagyok gyerek. Alig tanulnak meg járni,beszélni, máris teljesítésre vannak kényszerítve, már létezik olyan, hogy óvodai felvételi. Szegény szerencsétlenek. De utána, általános iskolában már meg van tiltva, hogy képességeik szerint csoportosítsák őket, és ennek megfelelően foglalkozzanak velük. Ez rossz a jobb képességű diáknak, mert nem tud haladni a maga tempójában, rossz a gyengébb képességű diáknak, mert állandóan azt látja, hogy ő a gyengébb, nincs sikerélménye, rossz a tanárnak is, nyilvánvaló okokból. De már nem is lehet buktatni 5. osztályig. Az iskolaépületek zsúfoltak. Az órarendek szintén. Reggeltől estig odavannak, el sem lehet hozni, még a szülőnek sem, és miután ez az egész lejár, jöhetnek a külön foglalkozások. Nehogy legyen már szerencsétlennek egy kis ideje ábrándozni, uram bocsássa meg, gondolkozni. Teljesen meg vannak fosztva a gyerekkoruktól. És ha már annyit kell iskolában lenni, nem csinálhatnak semmi szórakoztatót. Általános iskolások nem fogócskázhatnak az udvaron szünetben, mert arra ösztönzi a gyereket, hogy olyan ellenfelet keressen, akit le tud győzni, és az nem szép. Nem játszhatnak kiütőt, mert balesetveszélyes, és arra sarkallja a gyerekeket, hogy összefogjanak egymással, egy harmadik ellen (szerintem ezek nem olyan rossz dolgok). Ácsorogni még szabad. De azt is csak addig, míg az egyik el nem alszik unalmában, és elesik, és a mintaszülő be nem pereli az iskolát. És akkor búcsút lehet inteni az ácsorgásnak is. Naná, hogy annyi a sérült gyerek, és naná, hogy annyian drogoznak, isznak, dohányoznak, hisz segít.


Hasonló könyvek címkék alapján

Bogáti Péter: Az ágasvári csata
R. J. Palacio: Az igazi csoda
Gerald Durrell: Istenek kertje
Leiner Laura: Ég veled
Kerstin Gier: Zafírkék
Ecsédi Orsolya: Cirrus a tűzfalon
J. Goldenlane: Napnak fénye
Terry Pratchett: Csip-csap népek
Jean Webster: Nyakigláb Apó / Kedves Ellenségem!
Stephanie Tromly: Csak a bajt hozod rám