Haragszom, igen!!!
Riordan neve azt fémjelzi, hogy egy olyan mítikus alapú urban fantasyt fogunk olvasni, amiben minden pillanatban akciódús cselekmény köti le a figyelmünket, miközben észrevétlenül megtanuljuk a görög és római mitológiát. És az a töménytelen mennyiségű humoros megjegyzés, ami kíséri, biztosítja, hogy még véletlenül amikor nincsenek életveszélyben a hősök, akkor is élvezkedhetünk. És ebben nem is csalódtam most sem, Riordan nem képes unalmas lenni, még ha akarna, sem menne neki.
Olvasgattam a többiek értékeléseit, és nincs is ehhez a részéhez hozzátennivalóm, szinte mindenkivel egyetértek.
Amiért haragszom, de csak kicsit, az, hogy Apolló, az én igaz nagy szerelmem, már megint kicsit félrejellemezve tárulkozik a szemünk elé. De Riordan felfogása szerint nagyon jó a jellemzése, csak az én felfogásom szerint nem. Bár legalább nem mint főgonosz, vagy vérszívó rém jelenik meg, és ez már eleve nagy haladás.
Ami lehet, hogy nem nyilvánvalónak tűnik fel, ám nekem azt sugallja, hogy Riordan nagyon is tisztában van ezzel a ténnyel, hogy miért éppen Apolló válik halandó tizenévessé, miért nem mondjuk Árész vagy Dionüszosz. A klasszikus görögöknél a felnőttkor 16 évesen kezdődik, ekkor válnak harcossá az ifjak, akik a levágott hosszú „gyerekfürtjeiket” áldozzák Apolló oltárán a fiatal harcosok védőistenének. Itt Apolló válik eggyé közülük, akiknek a mítikus védelmezője. És emiatt kell neki felnőnie a feladathoz, a jóslás csak egy dolog, bár nem mellékes. Apolló maga is kamasz, aki soha nem válik felnőtté a görög mítoszokban, vagy a régi görög vallásban. Nem is teheti, nem az a dolga. Ezért annak taglalása, hogy miért nem nősül meg soha, nem igazán értelmezhető, a feladata nem a családhoz, hanem a nőtlen fiatal harcosokhoz köti, akik között a klasszikus – Riordan által ábrázolt – korban nem tartozhattak lányok. Soha!
Az sem igaz, hogy ő maga mint isten valaha is gyógyított volna orvosilag. Ő mágikus isten, a jövendöléssel, divinációval gyógyított, és főleg mentális módon, mentális bajokat. Az orvoslás a fia, Aszklépiosz dolga volt.
Az, hogy kamasz isten, magyarázza meg a nagyképűsködését, a túlzott önbizalmát, a hősködését, a nő- és fiúcsábászkodását, a hirtelen haragját, az erejével és hatalmával való játszadozását. De soha egyetlen mítosz, amit ismerek, sem szólt arról, hogy gyáva vagy lusta volna. És ez az, amiért haragszom, Rick! Költői szabadság, tudom, de ne tanítsunk már hülyeségeket!
Ami nagyon tetszett, az Rhea/Kübelé/Démétér (és még volt pár neve a különböző népek között, akik tisztelték) megjelenése, és a különféle megjelenési formáinak ötvözete. Nagyon ütős lett, nehéz dolog pedig így egyszerűen láttatni ezt a titokzatos istennőt, máig vitatkozik a szakgyülekezet, hogy honnan ered az alakja, és hogy azonosak-e a rokonított istennők. Frappáns megoldás, megéri megkeresni Ő(ke)t!
Rick, van egy nagy kérésem! Nem lehetne később letaszítani a trónusáról ezt a méltatlanul istenített Mennydörgést? Mert azért az tarthatatlan, hogy egy ilyen köcsög üljön a világ tetején, és másokkal védesse meg állandóan a seggét, miközben ő aranyeső meg hattyú formájában házzasságot tör, amikor az ő feladata volna tenni valamit magáért, a családjáért és a hatalma megőrzéséért? Mikor válik Zeusz végre pattanásos, ronda és elmebeteg őrjöngő halandóvá? Mert ha valaki, ő érdemelné meg ezt a sorsot!
