Ebben a részben újra négy fejezetenként történik a szemszögváltás, s most nagyon különleges is, mert Nico és Reyna perspektívát is kaptunk! Rajtuk kívül három szokásos félvér, Jason, Leo és Piper is sorra kerül. Mint már az előző értékelésemben is mondtam, Nico nagyon a szívemhez nőtt, főleg ebben az utolsó két részben, s ennek nagy szerepe volt annak, hogy meleg, és szerelmes volt Percybe. Amiatt, hogy ezt bevallotta, nagyot nőtt a szememben, és igazából ennek hatására kedveltem meg Jasont is jobban. Először neki vallotta be a negyedik kötetben, és ő biztatta, hogy mondja el a többieknek is, hiszen nem fogják elítélni érte. Nagy bátorságra vall tőle, és minden szeretetet megérdemel a világon. Jason kiállt mellette, és ez nagyon megmelengette a szívem, hiszen ahhoz képest, hogy Nico szinte a kezdetektől fogva a csapattal volt, a társai eléggé hidegen és távolságtartóan bántak vele, főleg Frank. Nem tudom miért tartottak tőle… Vagyis hát megértem persze őket is, de akkor is. Viszont Jason végre megtörte a jeget, nagyon rendes volt vele.
De ne felejtsük el a másik cukorborsómat se, Leot (igen, Nicoval együtt ők ketten a cukorborsóim). Ő az előző részben egy harc során Ogügié szigetére katapultálódott, ahol megismerkedett Kalüpszóval, Atlas lányával, aki ott tölti száműzetését (a Percy Jackson sorozatban már volt szerepe). Szerelembe estek, és amikor elhagyta a szigetet, hogy segítsen a küldetésben, megesküdött a Sztüx folyóra, hogy visszatér. Örültem, hogy végre ő is megtalálta a párját, viszont ugyanúgy fájt nekem is, amikor el kellett mennie. Azután a társai is észrevették, hogy valami nincs rendben, és kiderült, hogy mennyit számít a csapatmorálnak egy tréfamester… Persze mindent csak akkor veszünk észre, amikor már nincsen.
Reyna szemszögét is szívesen olvastam, eddig se volt semmi gondom vele, de most, hogy kicsit jobban megismerhettem a múltját, és láttam, milyen „testvéri” szeretettel bánik Nicoval, még inkább tisztelem.
Egyetlen kicsi negatívumot tudnék megemlíteni, az pedig a vége. Nekem elsietett volt, és ahhoz képest, hogy elvileg ez egy kb. lehetetlen küldetés, pont úgy oldották meg, ahogy elvileg nem lehetett volna.
Összességében a sorozatról: furcsa érzés, hogy befejeztem még egy Riordan sorozatot. Nekem ez még inkább kedvencebb, mint a PJ, hiszen több szemszögből íródott, komolyabb hangvételű, a szereplők is érettebbek, a történet pedig összetettebb és bonyolultabb. Nagyon jó ötlet volt a római szál bevonása, sokkal érdekesebbé tette az egészet. A szereplőket egytől-egyig imádtam (kivéve nyilván Octaviant, na, őt száműztem volna a Tartaroszba). A hét főszereplő óriási jellemfejlődésen ment keresztül, amely könyvről könyvre jelentkezett, így teljesen realisztikus hatást ért el, nem csak egyik pillanatról a másikra történt. Minden egyes akadálytól összetartóbbak lettek, és a végére igazi álomcsapat vált belőlük. Mindenképpen újraolvasós kategória, ha lehetne, már most elkezdeném megint.
