Tokyo ​Ghost – Tokió szelleme 92% 70 csillagozás

Először is úgy tűnik, hogy már időtlen idők óta nem olvastam valamit csak úgy, saját örömömre, tanulási szándék nélkül. Másodszor, egy másik világ a fejemben, mikor utoljára képregényt olvastam, ami ha emlékeim nem csalnak a Sandman volt. Furcsa élmény mindenképp újra ezt a múfajt olvasni és Tokyo szelleme esetében igencsak kettős.

Először is nem igazán vagyok megelégedve vele, mégis úgy érzem, nem húzhatom le nagyon a csillagozását. S építsük fel szépen az elejétől.

A kiadás természetesen igényes és elképesztő, mint mindig. Az utóbbi időben párom elkezdett nagytételben román könyveket vásárolni, melyek megközelítőleg a magyar könyvek harmadáért kaphatóak. Ugye? Vajon miért? Sok oka van, ennek az egyik a minőség. Kimondottan gyengébb a papír, a borítóterv, a borító anyaga, a nyomda is láthatóan halványabb és így tovább. Mióta megfigyeltem ezt a különbségét és az érezhető olvasásélmény különbséget, azóta külön értékelem a Fumax minőségi kiadványait. Puszi nekik.
A rajzok irtózatosan jók. Imádom a stílust és a dinamikát, imádom a testeket és az arcokat, elképesztően ügyesen lavírozik a rajzoló, a részletesség és a sejtelmesség között. Rájöttem, hogy az efféle, olykor elnagyoltnak tűnő stílus sokkal közelebb áll hozzám, mint a Lock and Key már-már realisztikus megközelítése. Ennek a képregénynek szerintem a képi világa és a hangulata az erőssége. Egyszerűen beszív.

Apropó hangulat. Itt kezdődnek a problémáim, melyért nem büntetem a kötetet, mert nem igazán értem, mi történt, pontosan ezért kénytelen-kelletlen szándékos írói eszközként fogom fel. A világépítés két véglet között mozog. Elképesztően ügyesen festi le a társadalmi hangulatot, a média elkorcsosult valóságát, a hierarchia szélsőséges mivoltát. Igencsak ügyesen érzékelteti a média szerepét a mai világban és elképesztően brutálisan a pofánkba nyom igencsak sok mindent. Szex, erőszak, függéség, a társadalom egyszerű valósága, igazán mély mozgatórugók.

De…mi a fene ez a Drót? Értem én, hogy tele van a monitorom csöcsökkel és az is igencsak érdekes, hogy mi történik a Csöcstornádó 6547. részében, de azért ez igencsak kevés ahhoz, hogy…vagy mégsem? Nem ugyanazt csináljuk ma a Netflixen? Nem ugyanezt tesszük a késő éjszakai internetböngészeten? Instagram? Facebook?

Mi a helyzet a két japán…szuperkatonával? Projekttel? Hogy nevezzem őket? Talán nem is lényegesek, csak két erő, mely egymásnak feszül? Lehet. Nem rajtuk van a lényeg. Hanem Led-en és Debbie-n, akik élete egysíkú és semmi más körül nem forog csak a szerelem és a függőség libikókájának…ahogy a valóságban is, sok háztartásban.

Értitek, miért nem tudom lehúzni? Nem vagyok elégedett az írással, nem vagyok elégedett a világépítéssel, de még csak a karakterekkel sem. Úgy érzem, mintha el lenne kissé fuserálva a történet, de valószínűleg egy regény mélységét várom egy sokkal szövegszegényebb műfajtól. Ami hiányzik, az igazából hiányozhat, mert hangsúlytalan. Ami hiányzik az rám van bízva, talán?

Nem maradéktalanul tökéletes élmény, de ennek ellenére egy fontos mű, sokat mondó, elgondolkodtató. S k***a szép. S ez már elég a művészetnek.

Kendőzetlen.
Vulgáris.
Brutális.
De ennek ilyennek kell lennie. Nem is lehet virágnyelven rávilágítani az emberi természetre, mert az ember nem ért a szép szavakból, ezért az alkotók nyíltan, pofátlanul beletolták az olvasó arcába a mai társadalmi helyzetet, ahol kivétel nélkül mindenki drogfüggő valamilyen formában, legyen bármi is a neve annak a „drognak” (ide értendő a média, és az internet is), emellett pornót néz, káromkodik, a világban meg hektószámra folyik a vér, cenzúrázatlanul megy a gyilok.
Lehetne szenteskedni, álszenteskedni, fintorogni, tagadni meg mittomén, de minek? Ez van!

A történet nem váltja meg a világot, mondhatni sablonos: Debbie és Teddy, a két gyermek, akik álmodtak maguknak egy szebb jövőt, de mire felnőttek, minden el'szódott. Egyetlen céljuk maradt, a túlélés. Túlélni egymásért és a szerelemért, bármilyen eszközzel.
A körítés viszont frenetikus.
Az alkotók által teremtett kiberpunk-jövő, ami felé igencsak orientálódik a jelenünk, hihetetlenül életszerű. A képek eszméletlenül részletgazdagok, minden él, minden lüktet, L. A. beton-, és acélrengetegétől kezdve a természet által visszahódított Tokióig. Az ember hosszú perceket tud eltölteni csupán a nézelődéssel. Sajnos a karakterábrázolás nekem nem igazán tetszik – mióta az eszemet tudom a lágyan lekerekített formákat részesítem előnyben –, ezek a szögletes szereplők nagyon nem az én világom. Azonban a „környezethez” teljes mértékben illenek és a színvilág, az árnyékolás, úgy cakkpakk az összkép, az összhatás tökéletes.
Apropó ábrázolás! A meztelenség is részét képezi a világnak, ami indokolatlannak tűnhet, mert ezek nélkül is meglenne a történet, de nézve azt, hogy a globális felmelegedés jócskán érezteti hatását, érthető. Viszont egy kicsit egyoldalú lett a dolog, mert amíg a férfiak fityegője kendőzetlenül ityeg – spoiler –, addig a nők némi mell-, és popsivillantásnál nem merészkednek tovább. Nem mintha hiányozna egy-két suna a teljességhez, de férfiként inkább azokat nézném, mint a fütykösöket. (Ez csak egy apró, személyes észrevétel. :) )
A szereplők teljes értékűek, de a sztori szempotjából nincs is szükségük fejlődésre; Debbie és Teddy választási lehetőségek elé vannak állítva, döntéseik befolyásolják saját-, és a környezetük sorsát. A gonoszok a végletekig gonoszak; Davey Trauma maga a megtestesült, szívtelen, könyörtelen őrület, az öreg Flak pedig egy tipikus, beteges, milliárdos vén 'kalap, aki pont le'ar mindenkit, csak saját maga számít és a hatalom.
Sötét történet ez, tele gyilokkal, váratlan fordulattal, drámával és rettenetesen őszinte társadalomkritikávál.

A kiadvány a szokásosnak mondható, kiváló minőség. Habár nem sikerült a szójátékok mindegyikét beazonosítanom, a magyar szöveg baromi jó, de minden közreműködő fumaximálisan odatette magát, szóval egy rossz szó nem érheti a ház elejét (meg a berendezést sem).
Remekmű, szigorúan 18 éven felülieknek és erős idegzetűeknek!
Én, személy szerint szeretem… mint állat!

Nem igazságos egy olyan képregényt értékelni, amin ennyit melóztam, tudom.

De akkor is.

Ez az a mű, ami akkor is képes belőlem könnyeket kicsalni, amikor már vagy tizedjére olvasom.
Ez az a mű, ahol a merő alpáriság és gusztustalan alantasság ESZKÖZ, nem öncél. Olyan paródiája egy elképzelt jövőnek, ami véresen komoly.
Ez az a mű, ahol az ellentétek addig vonzzák egymást, amíg fel nem robbannak.

Töménységében egyszerű és tiszta az üzenet.

A vöröspandával lettem berángatva, hogy ez kell nekem, de annyira sokat kaptam általa. Ez nálam az év második műve már most, de ez nagyon is kiemelkedő hely a dobogó csúcsát egy magyarul még nem, de nemsoká megjelenő képregény kapja, és garantálom, hogy kemény a mezőny

Érdemes figyelni mindenféle dolgokat a háttérben, már csak azért is, mert teli van mindenféle szöveggel, ahol a szerzők önmagukat gyalázzák finoman (:D), de elsősorban azért, mert sokat tesznek ehhez az egész világhoz, megéri őket kibogarászni. :)

Nem mellesleg Varró Attila fordítása Sepi szerkesztésével fenomenális, újra és újra remekül szórakozom rajta.

Olvassátok, szeressétek ne legyetek prűdek :D
(de az istenért, tényleg csak felnőtteknek! :D)

A cyberpunk nem igazán az én világom, de a fülszövegben sejtetett baljós jövőkép, valamint a borítógrafika megnyertek maguknak. Főleg, mert amúgy is egy keményebb történetre vágytam, ami nem finomkodik, és messze van a romantikától. Ez a számításom maximálisan be is jött, mert Rick Remender története minden, csak nem kíméletes. Sőt, kegyetlen, erőszakos, mocsokban dagonyázó, környezetszennyezéstől pusztuló világ az övé, ahol az emberek a digitális tértől és annak minden vívmányától függenek, és csak keveseknek adatik meg, hogy mentesek maradjanak ettől a szintetikus mételytől. És noha van benne szerelem, de az korántsem romantikus, inkább rothadással, problémákkal és keserűséggel szennyezett, viszont ez nagyon is illik a történet által ábrázolt kifordult világhoz.

Az alapsztori nem túl acélos, de a körítés, a mögötte kirajzolódó cyberpunk világ jobb szó híján fenomenális. A teremtett háttér kifejezetten életszerű, tekintve, hogy a jelenünk egy hasonló jövő felé tart, ha nem vesz más irányt, amire jelenleg nem sok esély mutatkozik. A látványvilág élő, a jelenetek már-már lerobbannak a lapokról. Sean Murphy képei részletgazdagok, a karakterek egyediek, az alapvetően szögletes arcformák illenek a történethez, csakúgy, mint a helyszínek színvilágának komorsága.

Bővebben (A bejegyzés további része spoilert tartalmaz!):
https://www.luthienkonyvvilaga.hu/2020/10/rick-remender…

Tokió szelleme eljött értetek.

Mindenki mindenki farkasa.

Nincs nagyobb kihívás a változásnál.

* * *

Azok után, hogy Remender Pszichopataképzőjével mennyire nem találtunk egymásra, komoly fenntartásaim voltak, ugyanakkor volt valami, ami őszintén megfogott az első pár oldalban. off A Tokyo Ghost egy egészen más világba kalauzolja az olvasót. Egyszerre fest elénk egy elég ocsmány jövőt, ad egy kicsike reményt, és tart tükröt az emberi esendőségnek. Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy túl mocskos, ahogyan a fertőt ábrázolja, de ez csak addig volt így, amíg magamból indultam ki. Tartok tőle, hogy a világ simán képes lesüllyedni erre a szintre.
A grafika elsőre furának hatott, de hamar meg lehetett szokni, és nagyon jól illik a történethez. Van benne valami, amitől az egész pont olyan koszlottnak tűnik, amilyennek lennie kell. És mire elérünk Tokióig, később pedig a Tokió-eredetű jelenetekig, addigra kerül bele valami, ami egyszerre meglepő és szép.

Van, hogy úgy tűnik, valami közel tökéletes olvasmány lesz számodra: izgalmas a témája, jók a rajzok a képregénynél, tetszik a stílus. Aztán olvasod, olvasod és félrecsúszik. Nekem pont ilyen volt a Tokyo Ghost.

Remekül működött a kapcsolati drámája/dinamikája: érdekelt a két karakter, a múltja, a jövője, de legfőképpen megfogott a bántalmazó kapcsolat bemutatása, ahol úgy válik toxikussá a viszony, hogy nem csattan el egy pofon sem, de az önutálat, a drogokban való elsüllyedés és az örök fogadkozások adják a hátteret.

Ami viszont nagyon nem kapott el, az a kapitalista rendszer bírálata: leegyszerűsítőnek találtam a képregény megállapításait még úgy is, hogy sok kisebb-nagyobb kérdést megvizsgált. Az igazi felelőst azonban a Tokyo Ghost is a vezetőségben keresi – és ez az a pont, ahol pl. a Transmetropolitan sokkal jobban teljesített.

A kivitelezés miatt azonban hajlamos vagyok megbocsájtani: Sean Murphy grafikus és Matt Hollingsworth színező ugyanis egy fantasztikus, élénk, vibráló világot alkotott, ahol a cyberpunkra jellemző neon színek ragyogó kontrasztot alkotnak a természet zöldjével, így hangsúlyozva a két világ ellentmondásait. A magenta és a kék mindent eluraló mesterséges párosa, valamint a feketék kontrasztja gyönyörűen megmutatja a lelkek sötétségét és a karakterek belső kétségeit.

Bővebben: http://www.prozanostra.com/iras/parkapcsolati-terapia-n…

A Tokyo Ghost – Tokió szelleme a naiv álmodozók keserédes meséje szerelemről és a reményről, hogy a világ egyszer jobbá válhat. Egy technológia-fogyasztás ellenes kiáltvány, képregényes festményköltemény, és egy segélykiáltás azoktól, akik nem tehetnek a savas esőről.

Nehezen indult, de utána nagyon is imádtam. Egyszerre varázsolt el és ríkatott meg (sőt, még ha most is belelapozok, elfog a sírás).

Gyönyörű. Olvassátok, szeressétek.

Bővebben: https://roboraptor.24.hu/2020/03/27/tokyo-ghost-tokio-s…

Oké, most rohadtul haragszom. Nem értem, miért kellett! Fel nem foghatom.

Kezdjük az elején! Szerintem ez a képregény a legjobb képregény, amit valaha olvastam. Most komolyan… Oké, sok kimaradt az évek során, amiket most pótolok éppen, és különben is, hogy lehetek ilyen, hogy felelőtlen kijelentéseket teszek. De nem lesz jobb. Nekem biztosan nem. Annyira közel áll hozzám a sztori. Annyira pazarok, változatosak a panelek, szemet gyönyörködtető a színezés, hogy nem. Nem lesz jobb! A Tokyo Ghost képregény elrepített a csúcsra. Azután vissza is rántott a mennyekből rögtön, de ezt majd a végén.

A sztori
Anyám! A sztori valami eszméletlen. Az agyam eldobom stílusú pazar cyberpunk vízió a jelenkor problémáiról. A fogyasztó társadalom kegyetlen, szarevő konzumzombijai (L. A. – a Nyugat társadalma) szemben az érzésekre, megbocsátásra és nem utolsó sorban természetszeretetre képes valódi értékeket képviselő igaz emberekkel (Tokyo – a Kelet szamurájai).
Iszonytató értékítélet megy itt kérem szépen! Rick Remender és Sean Murphy nem kímélnek senkit és semmit, minden létező ocsmányságot a pofánkba tolnak a katasztrófaturizmostól kezdve az értelmetlen szexuális aberrációkon keresztül a konkrét vérszomjig fajuló érzéketlenségen át a szemét tv-műsorokon tengődő nihilista semmirekellőkig.
Meghökkentő. Szókimondó. Nem takar el semmit. Trágár. Szexista. Formabontó. Szóval aki kicsit is prűd, vagy szívesebben dugja a homokba a fejét, hogy ott a sötétben elhaljanak a gondolatai, akkor az messziről kerülje el ezt a képregényt, mert kicsit sem fogja élvezni. Aki viszont helyén értékeli az olykor igenis durva, kegyetlen és obszcén képsorokat, az szerintem imádni fogja.

A történet Debs és Teddy szerelmi kapcsolatán keresztül mutatja be a rossz irányba torzuló technológiai világ és a természet örök körforgásban életet adó és életet fenntartó, üde zöld világának a kétoldalúságát. Debs érzékeny és érző szívű ‘drót’ nélkülisége áll szemben a folyamatosan a hálón lógó, agyhalott Teddy alteregójaként tetszelgő rendfenntartó Led Dent könyörtelen vadállatiasságával. Mintha a nő lenne a gyilkológép élő, lélegző lelkiismerete. Gyönyörű és egyben tragikus szerelem az övék két különböző függőség bűvkörében. A képregényt jegyző Rick Remender csodásan jeleníti meg a kettejük között zajló dinamikát, ami előreviszi és alakítja a történetet. Hol összekapcsolódnak, hol összecsapnak, de mindvégig együtt robognak az elkerülhetetlen vég felé.
És a fordulatok. Te jó ég! Szeretném azt mondani, hogy tudok ezekről spoiler mentesen írni, de sajnos nem menne. Épp ezért nem is akarok. Csak annyit írok, hogy kábé a 4. résztől egyre mélyebbre zuhant az állam, míg végül szilánkosra robbant, amikor átszakította a padlót. Mert amikor már azt hittem, nincs tovább… de, akkor is volt még tovább. Ej, sokáig fogok még kattogni ezen a sztorin az tuti! :)

A story board
Kiugróan, messzemenően magas színvonalú. Változatos, egyedi. Zaklatott, ahol kell, majd hirtelen lassít, hogy kiélvezhesd a pillanatot. Eszméletlenül zseniális! Sean Murphy, neked meg megjegyeztem a neved. Csókolom a két kezed, mert a rajzok a cukitól a bizarrig hibátlanok, és olyan skálát ölelnek fel, hogy arra szerintem csak igazán kevés alkotó képes.
A színezésről szeretnék külön említést tenni, merthogy jelentősen kiemeli a kontrasztot a két világ között. Míg a technológiai szennyben fürdőző, erőszakos L.A.-ben a neonszínek és a húgysárgás-vérvörös dominál, addig Tokyoban a pasztellzöld és a kék szemet pihentető árnyalatai.

Szóval összességében tökéletes harmónia jellemzi ezt a kötetet. Hibátlan!
Miért akadtam ki mégis? Nos. A sztori olyan gömbölyű, mint egy tökéletes hólabda. Az epilógus meg fogja, és telibe vágja vele az arcomat. Miért kellett? Az az epilógus már tök fölösleges. Istenem, nem bírtak megállni, ugye? Kellett valami még a végére! Egy epilógus… egyáltalán mi az az epilógus?! Egy képregényben meg pláne nincsen létjogosultsága. Ej, de haragszom emiatt! :(

Éppen egy érzelmi hullámvasút csúcsán csücsülök, ezért két dologban voltam biztos a következő heteimre.
1. Nem írok értékelést, mert nem vagyok hozzá megfelelő állapotban.
2. Még véletlenül sem olvasok romantikus, sírós drámai könyveket.

Karma is a Bitch!

Olvastam itt és máshol is az előttem szólókat, minden szavukkal egyetértek, még az alkotókról is lenne véleményem a 11. oldalon elrejtett szösszenet megvett kilóra, de most nem tudok túllendülni azon, hogy ez egy gyönyörű, elcseszett szerelmi történet.

Nem akartam értékelni, de ezt muszáj itt hagynom, csakúgy magamnak, aztán amint helyre billen a fejem újraolvasom, kíváncsi vagyok akkor mit gondolok majd.

Egyébként csillagos ötös és nagy valószínűséggel többször olvasós.

Nem teljesen erre számítottam, de jóval többet kaptam, mint vártam.

Pedig az eleje annyira nem fogott meg, aztán beindulnak az események, megismerjük Led Dent és Debbie Decay múltját, spoiler pont Tokió, következő küldetésük helyszíne.
Itt aztán spoiler.

Nagyon nem mennék bele a sztoriba, de van itt minden: szerelem, harc egy szebb, jobb, szabadabb jövőért, amiért Debbie-nek spoiler egy olyan világban, ahol a többség kórosan technológiafüggő, a hatalom pedig ezen drog kitalálójának kezében van.
A történet érdekes, a cyberpunk világ és a rajzok fantasztikusak, bár kissé rémítőek is, mert ha lassan is, de biztosan az itt felvázolt világ felé haladunk, sok eleme már manapság is ismerős, kezdve az agyatlan műsorokkal, amik beszippantják az embereket, a lájkvadászokkal, akik a hírnévért tényleg bármit megtesznek, a gazdagok beteges méreteket öltött élvezetekkel tengetik napjaikat, miközben a többieknek csak a mocsok jut az éhezés mellett, az egyedüli menekülést pedig a már említett technológia jelenti, mely segítségével elszakadhatnak a valóságtól.

Ezek pedig hűen mutatják be azt az értékrendet, amit manapság már szinte mindenki követni akar (főleg a mostani fiatalokat tudják ezzel mérgezni), mert a csapból is ezek folynak: hírnév, csillogás, pénz, elismerés, hatalom, melyek megszerzése érdekében bármire hajlandóak, megmutatva, minél ostobább, alpáribb valaki, annál magasabbra juthat, a lényeg, hogy velük foglalkozzanak, nem számít, hogy közben mennyire torz példát mutatnak a követőiknek és azoknak, akik valamiféle megbecsülésre vágynak, tényleg értéket közvetítenek, ám nem jár velük a már említett széles körű megbecsülés, rivaldafény, pedig az ő példájukat kellene követni.
De ott van a természet iránti tisztelet hiánya, végletekig történő kihasználása, mellyel magunk alatt is vágjuk a fát, mégsem foglalkozunk vele, mert fontosabb a profit, a pillanatnyi csillogás, amit sokan egyre undorítóbban mutogatnak, ami aztán szintén követendő példa lesz.
Nem akartam ennyire kifakadni, de nagyon erős mondanivalója van a kötetnek a mocskos, véres, erősen 18+-os felszín alatt, igazán gondolatébresztő alkotás.

Ahogy írtam, a rajzok nagyon jók, az oldalas, kétoldalas képek gyönyörűek, részletesek, illenek a világhoz.
A karakterek érdekesek, a jók szerethetőek, a rosszak pedig a fent leírt dolgok megtestesítői.
A befejezés tetszett, már kezdtem azt hinni, hogy spoiler.