„Ez itt nem a mi világunk, amelyben fák is vannak. Ez a fák világa, ahová csak az imént érkezett meg az ember."
nagyjából 14 éve olvasok kedvemre, nagyon sok fajta könyv fordult már meg ennyi idő alatt is a kezeim között. az Égig érő történet az eddigi egyik legkülönlegesebb, legérdekesebb, legjobban megírt regény, amelyet valaha olvastam. Richard Powers olyan szépen ír egy olyan témáról, mely az egész világot érinti, amellyel minden egyes embernek akár napi szinten foglalkoznia kellene, hogy nincsenek rá megfelelő jelzők. varázslatosan gyönyörű a könyv szerkezete, hátborzongatóan kerek és egész az elejétől az utolsó mondatig. Powers regényének főszereplői nem az emberek, ők csak mellékszálak. az Égig érő történetben a fáké a legfontosabb szerep, róluk szól a 620 oldal. vannak erre szavak?
„A magadfajta sohasem lát bennünket egészben. Kimarad nektek a fele, sőt több is. Mindig legalább annyi van a talajszint alatt, mint fölötte."
az elején ijesztő volt, hogy 9 ember életét követjük a gyermekkortól, egészen az öregkorig. elképzelésem sem volt, hogyan fog ez a sok szál összekapcsolódni úgy, hogy mindeközben mégis középpontban maradnak a fák. Powers zseniálisan vezet minket végig az egész történeten. az Égig érő történet nem csak egy ökológiai témával foglalkozó regény, hanem egy szakirodalom. de olyan szakirodalom, hogy túlcsordul a szíved a gyönyörtől, annyira szépek a mondatok és annyira értékes a tudás, amelyet megkapsz, ha elolvasod ezt a könyvet.
„Tavasszal a gesztenyefák ismét virágba borulnak, hosszú, kócos barkáig lengedeznek a szélben, mint a tajték a kékeszöld Hudsonon."
„A sok-sok gally zörög a gyenge szélben, mintha ez az oly jelentéktelen, oly átmeneti pillanat is csak bevésődne az évgyűrűi közé, és ezért is imát mondanának majd az ágai, melyek a legeslegkékebb középnyugati téli égbolt felé integetnek, mint a szemaforok."
én nem tudtam gyorsan olvasni a könyvet, de azt hiszem, nem is akartam. minden egyes ráfordított időt megért. már az első oldal elolvasásakor a szemem sarkába költözött egy kósza könnycsepp, amelyet hordoztam magammal, hogy aztán nagyjából a könyv közepén kiszakadjon belőlem a sírás. sírtam, mert belém mászott az összes addig elolvasott gyönyörű mondat, a 9 szereplő életútja, a fák érző lelke és szíve (!), hogy a természet mindig halad, sosem áll meg, bármi is történik. sírtam azért a sok elvesztegetett napomért, amikor egy percet sem áldoztam arra, hogy megnézzem a naplementét vagy a napfelkeltét, hogy egy fa alá álljak és megcsodáljam a törzsét, az ágait.
„Az erdők föld alatti szinapszisok segítségével gyógyítják és alakítják saját magukat. S miközben magukat formálják, egyúttal tízezernyi hozzájuk kapcsolódó, az erdőt belülről alakító lény formálásában is részt vesznek. Talán érdemes az erdőkre mint irdatlanul nagy, terjeszkedő, elágazó, föld alatti szuperfákra gondolni."
nem tudok összerakni egy értelmes mondatot, mellyel hitelesen ki tudnám fejezni, mennyire hálás vagyok Powersnek, hogy megírta ezt a regényt és általa rengeteg mindent megtanított nekem a fákról, a természetről, a növényekről, az erdőkről.
„A fák tisztában vannak vele, ha a közelükben vagyunk. Gyökereik vegyi összetétele és a leveleik által kibocsátott illatanyag is megváltozik, ha közelítünk hozzájuk… Amikor jól érezzük magunkat egy erdei séta után, előfordulhat, hogy egyes fajok próbálnak magukhoz édesgetni. Tömérdek csodaszer származik a fákból, és még mindig csak kaparászunk a kínálat felszínén. A fák régóta szeretnének szóba állni velünk, csak olyan alacsony frekvencián beszélnek, hogy az ember nem hallja meg."
felfoghatatlan, hogy az ember mennyire pici, törékeny és múlandó a fákhoz képest (persze, akkor, ha az emberek nem bántják őket). hihetetlen, hogy a fák sokkal okosabbak, mint az emberek. igen, így van, ha nem értetek egyet, olvassátok el a könyvet.
„A fakitermelés szaga a fejébe száll. Beázott fűszeres fiók. Nyirkos gyapjú. Rozsdás szögek. Ecetes paprika. Az illatok visszaviszik a gyerekkorába. Az aromák megmagyarázhatatlan jókedvet fecskendeznek belé. A szagok lerántják a legmélyebb kút fenekére, és órákig ott tartják. Aztán úgy szólal meg egy hang, mintha párna tompítaná a hallását. Fűrészek és favágó gépek sivítása valahonnan messziről. Nagy igazságra ébred rá: a fák messze zengő recsegéssel-ropogással dőlnek ki. Miközben az ültetés néma, és a növekedés láthatatlan."
sokkal-sokkal jobban kellene értékelnünk mindazt, ami minket körülvesz. minden egyes nap hálásnak kellene lennünk, hogy ilyen csodálatos világban élhetünk, ahol van módunk és lehetőségünk a természettől, a növényektől, az állatoktól és a fáktól tanulni.
„Ennek a fának az a haszna, hogy rámutat: a világ nem arra termett, hogy az ember kedvére tegyen. Mi hasznunk van nekünk, fáknak? Patriciának eszébe jutnak Buddha szavai: a fa bámulatra méltó dolog, amely minden élőlénynek menedéket ad, táplálja és védelmezi őket. Még azoknak a favágóknak is árnyékot nyújt, akik az életére törnek."
amikor becsuktam a könyvet, abban a pillanatban újra is akartam kezdeni. vissza akartam bontani a történet fonalát, és megnézni a másik oldalról a történetet újra: milyenek voltak a megöregedett szereplőim gyermekkorokban, hogy nőttek fel, milyen körülmények voltak rájuk hatással, hogy ilyen fantasztikus emberek lettek később, akik hittek abban, hogy a fák beszélnek és meg is akarták érteni, mit mondanak. az Égig érő történet lesz az a könyv, amit biztos újra el fogok olvasni, mert biztos vagyok benne, hogy többszöri olvasásra is ugyan akkora, ha nem nagyobb katarzist fog okozni.
„De ebben a percben, most reggel azt nézi, mit írnak az égre a fák, és arra gondol: nem kell túlságosan megváltoznom ahhoz, hogy a nap nagyjából napnak látsszon, vagy hogy a zöld zöldnek, hogy az öröm és az unalom meg a szenvedés és a rémület és a halál mind önmaga legyen, túl azon, hogy gyilkos egyértelműségre legyen szükség, és akkor ez – ez, a fény és a víz és a kő megannyi szaporodó gyűrűje – magába fogadja teljes valómat, és ők lesznek az összes szó, amire szükségem van."
„Douglas Pavliceket pedig az érdekli: mi az oka, hogy ezt olyan könnyű észrevenni egy hegyi kunyhó magányából, de szinte lehetetlen elhinni, ha az ember kilép a házából, és társul a sok milliárdhoz, aki csak rálicitál a status quóra."
„(…) vastag zuzmóágyakon alszik, negyvencentis, barna tűlevélpárnán, táskája alatt az élő föld, aminek folyamatos hatása bejut a rostjaiba, miközben a körülötte tornyosuló szálfák vigyáznak rá. Belső énjének egy részecskéje újra egyesül mindazzal, amitől elszakították – ez volna a zöldbe menekülés terve. Csak kiugrottam sétálni, végül úgy gondoltam, kint maradok naplementéig, mert úgy találtam, hogy amikor kimegyek, valójában akkor megyek befelé."