Égig ​érő történet 92% 68 csillagozás

Az elmúlt bő egy évtizedben nagy adósságot törlesztett a hazai könyvkiadás az amerikai irodalom felé, hiszen az utóbbi években számos olyan ragyogó írótól jelentek meg kötetek, akik eddig alig vagy egyáltalán nem voltak jelen a magyar piacon – gondoljunk csak a Cormac McCarthy, Thomas Pynchon, Jonathan Franzen, Marilyenne Robinson kvartettre. Hozzájuk csatlakozott az elmúlt hetekben az a Richard Powers, aki korábban többek között a Nemzeti Könyvdíjat és jelen regényéért a Pulitzer-díjat is elnyerte.

Az Égig érő történet bár már első ránézésre is igazi monstrum a maga bő hatszáz oldalas terjedelmével, ám témája szinte monomániásan egy és ugyanaz: a fák életének és társadalmának (nem, nem elírás) dicsőítése és a környezetvédelem fontosságának fejekbe sulykolása. Tehát leegyszerűsítve ez a nagyregény egy „zöld” könyv? Zöld, de sokkal inkább méregzöld, hisz minden sorában ott lüktet az a mérhetetlen harag, amit a szerző a környezetpusztítók iránt érez, és amit csak a fák iránti határtalan szeretete és a kilenc főszereplő roppant mélységbe menő kidolgozottsága képes ellensúlyozni.

A könyv felépítése kimondottan furcsa, ugyanis egy fát formáz meg. Az első rész, a „Gyökerek” mutatja be egyesével ezt a kilenc, kezdetben egymástól igen-igen különböző embert (van itt közép-nyugati farmer, aki családi tragédiája miatti bánatát a művészetbe fojtja; egy kínai bevándorló gyermeke, akinek sokáig egyetlen célja az, hogy igazi amerikainak lássák; beilleszkedési nehézségekkel küszködő kisfiú, aki végül a pszichológiában talál esélyt a megváltásra; egy furcsa, intenzív, vibráló életet élő házaspár; traumatizált vietnámi veterán; mozgássérült programozó; bukott és kiközösített egyetemi tanár; és egy szó szerint sokkoló élmény hatására megvilágosodó fiatal lány is), hogy aztán történetük a „Törzsben” egymásba fonódjon, majd ebből előbb kinőjön a „Korona”, végül pedig a „Magvak” is kihulljanak epilógusként.

Véleményem szerint, amiben Powers igazából a legzseniálisabb, az a karakterek felépítése és a történetmesélés. Persze minden bizonnyal mindenkinek meglesz majd a maga kedvenc szereplője, akire jobban oda fog figyelni, mint a többiekre, de egészen ritka az, hogy minden egyes figura ilyen mélységben és részletességben álljon az olvasók elé. Ezenkívül a történetszálak alakítása is profi munka, minden a megfelelő időben és helyen történik, ráadásul sokszor előre még csak nem is sejtjük a kapcsolódási pontokat. Gyakorlatilag sodor magával a szöveg megállíthatatlanul; azt hiszem, az ilyen alkotásra szokták mondani, hogy letehetetlen…

Persze nem lenne az Égig érő történet igazi, hamisítatlan ökoregény, ha nem kapna legalább ekkora – talán az embereknél is nagyobb – szerepet a természet, és azon belül is elsősorban a fák (már rögtön az első történetben felvázolja az erőviszonyokat az 1957-ben született alkotó, amikor egy tölgyfa mellett élő család több mint egy évszázadát mutatja be: az emberek megszületnek, élnek és halnak, de – úgy tűnik – a fa örök és mozdíthatatlan). Ez a hatszáz oldal ugyanis egy rendkívül olvasmányos és szinte kimeríthetetlen kincsesbánya azoknak, akiket érdekel a fák és az erdők világa, na meg a környezetvédelem – én mindenesetre nagyon sok fontos és érdekes dolgot tanultam belőle. Mondom ezt úgy, hogy tőlem aztán igazán távol áll az a sokszor eléggé furcsának és tudománytalannak tetsző látás- és láttatásmód, ami a fákat gyakorlatilag tudatos, tervező, szervező életformáknak kívánja bemutatni.

Az Égig érő történet az utóbbi idők egyik legjobb nagyregénye, ami nemcsak tökéletesen felépített, élő, lélegző szereplőivel, emlékezetes, egymást át- meg átszövő történeteivel, elmés felépítésével, de környezettudatos mondanivalójával együtt is kiemelkedik a mezőnyből. Egy igazi „nagy amerikai regény” a jobbik fajtából. Van egy olyan érzésem, hogy sikeres lesz.

Ha valaki akár csak egy évvel ezelőtt is azt mondja nekem, hogy képes leszek végigolvasni egy 600 oldalas könyvet a fákról, akkor enyhén szólva is furcsán néztem volna. Na de hogy ez a könyv az idei olvasmányélményeim egyik legmeghatározóbbja lesz, azt már végképp nem gondoltam volna. Az Égig Érő történet a gyökerektől indulva, a 9 főszereplő látszólag egymástól teljesen független életútján keresztül mégis szép lassan megvett magának és amikor a különböző történetek a „törzs”-ben összefonódtak, már nem tudtam letenni a könyvet. Richard Powers az aprólékosan kidolgozott karakterek, valamint a tökéletesen gördülékeny történetmesélésen keresztül még a hozzám hasonló megrögzött városi embereket is teljesen leveszi a lábáról. Amire felértünk a „koronáig” már valóban érdeklődéssel figyeltem a fák közösségének küzdelmes életét és az értük vívott szélmalomharcot. Olvasás közben pedig számtalan, általam korábban teljesen ismeretlen fa- és gyümölcsfajtával lettem gazdagabb. Bár a fő mondanivaló a környezetvédelem, egy félhangos kiáltás a természetért, a bolygónkért, egymásért, azonban ez nem csak egy ökoregegény, így bátran ajánlom mindenkinek, aki szívesen elmerülne egy monumentális, szépirodalmi igénnyel megírt amerikai nagyregényben. És a könyvet letéve pedig mindannyian elgondolkodhatunk rajta, hogy vajon mi a legjobb cselekedet, amit személy szerint mi is megtehetünk a holnap világáért.

„Mesék a fák koncentrikus gyűrűiben.” Richard Powers (a „kortárs társadalom történetírójaként” merészkedik közénk) éghajlat-témájú eposza, sötét optimizmust ölel fel az emberiség sorsával kapcsolatban. Napjaink egyetlen legfontosabb témáját veszi át: az emberek bolygónkra gyakorolt hatásait és a jövő lehetőségét. Kilenc változatos karakter révén életre hívja a régi erdőket, az egyes fák életét, az AI keresését, de megmutatja a szeretetet is. Átfogó filozófiája az, hogy az emberek akár akarva-akaratlanul nem értik, hogy mennyi pusztítást okoznak a világ flórájának. Az általunk okozott biocid a világ flóráján nemcsak azért tragédia, mert ezeknek a fáknak gyógyászati vagy egyéb hasznos tulajdonságai lehetnek, hanem azért is, mert mindegyik a természet gyönyörű „terméke”, amelyek évmilliók alatt alakultak ki. A bioüzemanyagok, a megújuló energiák vagy más technológiai megoldások sem gátolhatják ezt a lefelé tartó spirált. Még a virtuális valóság is csak olyan érdekes lehet, mint az emberek (akik létrehozzák), és így nem lehet valódi helyettesítője annak a komplexitásnak, amit a természet a valós világban ingyen nyújt nekünk. Bátorsága és intellektuális állóképessége eredetiséggel, árnyalatokkal és veleszületett szkepticizmussal fedezi fel a legösszetettebb társadalmi kérdéseinket a dogmával kapcsolatban. Hasonlóképpen kétségtelen az a képessége is, hogy olyan karaktereket alkosson, akik meghúzhatják a hihetőség határait, de mégis szenvedélyes szimpatikus érzéseket keltsenek az olvasóban. A fák a legtöbb dolgot elvégzik, csak lassabban. „Versenyeznek megélhetésükért és gondoskodnak családjukról, néha hatalmas áldozatokat hozva gyermekeikért. Lélegeznek, esznek és nemi életet élnek. Ajándékokat adnak, kommunikálnak, tanulnak, emlékeznek és rögzítik életük fontos eseményeit. Rokonokkal és nem rokonokkal egyaránt együttműködnek, és szomszédsági bizottságokat hoznak létre – egy példát említve – gyors-reagálású hálózatokkal, hogy másokat figyelmeztessenek egy fenyegető betolakodóra.” Megdöbbentőnek nyilvánulhat tehát, hogy a fáknak olyan élete van, mint a sajátunknak. Az összes fent leírt viselkedést olyan tudósok tanulmányozták és dokumentálták, akik gondosan kerülik a „viselkedés” szót és más antropomorf nyelvet. Valódi igazságok gigantikus meséje ez, amelyet a fiktív barátok, a szerelmesek, a szülők és gyermekek közötti gyengéd kötőszövet tart össze. Nem mondhatom, hogy engem teljesen meggyőzött Powers perspektívája, de maximálisan értékelni tudom tudományának pontosságát, átfogó üzenetének fontosságát.

Ennek a könyvnek nem volna szabad léteznie, hiszen a létezése mindannak a megcsúfolása, amiért íródott. Kivéve, ha e-könyv is van belőle, esetleg ha a papírt a könyvhöz nem fákból, hanem szalmából készítették. Most mindenki azt gondolhatná a könyv címe és eme kis bevezető után, hogy a könyv a fákról szól, pedig dehogy. Rólunk szól, emberekről, akik vakon rohanunk az emberi faj kipusztulásának az útján, ahol az érték a haszon, a pénz, a tulajdon, mindannyi üres fogalom, szemben egyetlen valódi fűszállal. Vagy egy egész óceánnal, erdőkkel, szavannákkal, bennük milliárdnyi élőlénnyel, akiknek ugyanannyi joguk lenne létezni, mint az embereknek, csak épp az embereknek van meg ahhoz a hatalmuk, hogy meghatározzák, ki, mi élhet, és ki, mi nem. Csak azt nem képes felfogni, hogy hiába tesz minden zsetont maga mellé az emberiség, pont ez fogja a jól megérdemelt pusztulását elhozni. Kár, hogy ez csak azután fog bekövetkezni, hogy ennek a rengeteg csodának a legnagyobb részét elpusztították, bedarálták, felélték, lehalászták, kivágták, beszennyezték. Ezzel kellene kezdeni valamit, de még mindig ott tartunk, hogy törpe diktátorok kézen fogva vonszolják a vakokat a mocskos pénzgyárakkal együtt a semmibe. Lehetne más irányba menni? Lehetne. De ez a nyolcmilliárdnyi csürhe nem fog más irányba menni. És miért nem? Pont ugyanazért, amiért a klímatagadó tagadja a felmelegedést, a vírustagadó a vírust. Mert képtelenek szembe nézni ezzel az undorító, rohadt, mocskos valósággal és önmagával. Ez a soha véget nem érő sötétség.
Komolyan sajnálom, hogy nem a manicheus vallás terjedt el a Földön, az is biztos elkövetett volna rengeteg szemét dolgot, de legalább abban a fák a legszentebb teremtmények, amiben igen nagy igazság van. Akik kivágnak és feldarabolnak egy fát, egy angyalt becstelenítenek és ölnek meg. Csak mondom. Undorodom az emberiségtől, undorodom és szégyen tölt el attól, hogy ember vagyok. Mindezekkel együtt ez egy remek könyv, és legszívesebben minden favágó eszközt felrobbantanék a világon, akár magammal együtt is, ha ez lenne az ára.

Bár tájékozódtam előre és tudtam, hogy ez egy öko-regény (bármit is jelentsen ez, gondoltam akkor), mégis egész másra számítottam. Nem jobbra, másra. Valahogy a fák, mint főszereplők miatt valami misztikusabbra gondoltam összességében és bár volt misztikum benne, mégis egy kőkemény, realista, a (fák tetejéről) a földre lehozó könyv, ami egyből a görcsöt teszi a gyomrodba bolygónk és gyerekeink jövőjével kapcsolatban és szurkolsz a fáknak, az általuk működtetett ökoszisztémának, szurkolsz Mimasznak, Vénuszhajnak és Őrangyalnak és hull a könnyed a faforgáccsal együtt, ahogy ezeréves, kiszolgáltatott fakolosszusok adják meg sorban magukat a gépeknek, dőlnek le és halnak meg, és látod, reménytelen a szélmalomharc, csakis a pénz beszél. Közben belelátsz a különböző hátterű radikális 'zöldek' motivációjába, elhivatottságába (de akár elvakultságnak is hívhatjuk, hisz emberéleteket sem kíméltek, lásd. 'baráti tűz') magánéletébe, a közös cél érdekében összetalálkozásukba, szerelmeikbe. Mindez szépirodalmi igényességgel, az amerikai nagyregény hagyományai mentén, gyönyörű mondatokkal, letehetetlenül.

„Ha kivágsz egy fát, és készítesz belőle valamit, az legyen legalább olyan csodálatos, mint amilyen csodálatos a fa volt.”
Richard Powers az Égig érő történettel ezt megtette. Aki ezt elolvassa, biztos, hogy utána már másként tekint a fákra. Éppen ezért sokaknak mindenkinek el kellene olvasnia.

Döbbenetesen jó könyv az erdőkről, szerintem nincs ember, aki ezek után ugyanúgy tud a fákra nézni, ahogy előtte. Booktube Könyvklub közös könyv volt, és volt is róla élő kibeszélő! :)

https://youtu.be/a2i1RWrgejI

Majdnem a könyv feléig össze voltam zavarodva,hogy akkor most miről is van szó,hányadán állok. Több szereplőt ismerhetünk meg,akiknek az élete valamilyen úton-módon összekapcsolódik a történet felétől. Innentől vált számomra letehetetlenné a könyv.
Manapság nagyon is aktuális témát dolgoz fel az író. Mi fog történni a Földdel,ha kiírtják az emberek a fákat?
A szereplők is kiállnak és harcolnak a téma fontossága mellett,de sajnos,mint a valóságban is,falakba ütköznek.
Mindamellett nagyon sok érdekesség található a fákról ebben az olvasmányban.
Érdemes lenne mindenkinek legalább egyszer elolvasnia ezt a kötetet.

„Mindannyian együtt utazunk végig a Tejúton, fák és emberek… A természetben tett sétákon mindig többet kapunk annál, amit keresünk. A világegyetembe tartó közvetlen út az érintetlen erdőn visz keresztül.”

Mindig is szerettem a természetet, a minket körülvevő életet. A könyv nagyon komoly kérdésekkel foglalkozik, több generáción keresztül. Ha jobban belegondolunk nem sok minden változott, az emberiség nagyobb része még mindig nem elég érett arra, hogy megértse, mit jelent számunkra a többi élőlény. A könyv első része tetszett a legjobban, a gyökerek, ahol megismertük a szereplőket. Nagyon különleges helyszíneket és fajokat ismerhetünk meg. A környezetvédelmi fanatizmusnak van egy olyan szintje, amit sose értettem meg. Ezek a részek kevésbé tetszettek a könyvből. Biztos lehetne ezt jól is csinálni, együttélni azzal, ami körülvesz bennünket, talán egyszer sikerül…

„Ez itt nem a mi világunk, amelyben fák is vannak. Ez a fák világa, ahová csak az imént érkezett meg az ember."

nagyjából 14 éve olvasok kedvemre, nagyon sok fajta könyv fordult már meg ennyi idő alatt is a kezeim között. az Égig érő történet az eddigi egyik legkülönlegesebb, legérdekesebb, legjobban megírt regény, amelyet valaha olvastam. Richard Powers olyan szépen ír egy olyan témáról, mely az egész világot érinti, amellyel minden egyes embernek akár napi szinten foglalkoznia kellene, hogy nincsenek rá megfelelő jelzők. varázslatosan gyönyörű a könyv szerkezete, hátborzongatóan kerek és egész az elejétől az utolsó mondatig. Powers regényének főszereplői nem az emberek, ők csak mellékszálak. az Égig érő történetben a fáké a legfontosabb szerep, róluk szól a 620 oldal. vannak erre szavak?

„A magadfajta sohasem lát bennünket egészben. Kimarad nektek a fele, sőt több is. Mindig legalább annyi van a talajszint alatt, mint fölötte."

az elején ijesztő volt, hogy 9 ember életét követjük a gyermekkortól, egészen az öregkorig. elképzelésem sem volt, hogyan fog ez a sok szál összekapcsolódni úgy, hogy mindeközben mégis középpontban maradnak a fák. Powers zseniálisan vezet minket végig az egész történeten. az Égig érő történet nem csak egy ökológiai témával foglalkozó regény, hanem egy szakirodalom. de olyan szakirodalom, hogy túlcsordul a szíved a gyönyörtől, annyira szépek a mondatok és annyira értékes a tudás, amelyet megkapsz, ha elolvasod ezt a könyvet.

„Tavasszal a gesztenyefák ismét virágba borulnak, hosszú, kócos barkáig lengedeznek a szélben, mint a tajték a kékeszöld Hudsonon."

„A sok-sok gally zörög a gyenge szélben, mintha ez az oly jelentéktelen, oly átmeneti pillanat is csak bevésődne az évgyűrűi közé, és ezért is imát mondanának majd az ágai, melyek a legeslegkékebb középnyugati téli égbolt felé integetnek, mint a szemaforok."

én nem tudtam gyorsan olvasni a könyvet, de azt hiszem, nem is akartam. minden egyes ráfordított időt megért. már az első oldal elolvasásakor a szemem sarkába költözött egy kósza könnycsepp, amelyet hordoztam magammal, hogy aztán nagyjából a könyv közepén kiszakadjon belőlem a sírás. sírtam, mert belém mászott az összes addig elolvasott gyönyörű mondat, a 9 szereplő életútja, a fák érző lelke és szíve (!), hogy a természet mindig halad, sosem áll meg, bármi is történik. sírtam azért a sok elvesztegetett napomért, amikor egy percet sem áldoztam arra, hogy megnézzem a naplementét vagy a napfelkeltét, hogy egy fa alá álljak és megcsodáljam a törzsét, az ágait.

„Az erdők föld alatti szinapszisok segítségével gyógyítják és alakítják saját magukat. S miközben magukat formálják, egyúttal tízezernyi hozzájuk kapcsolódó, az erdőt belülről alakító lény formálásában is részt vesznek. Talán érdemes az erdőkre mint irdatlanul nagy, terjeszkedő, elágazó, föld alatti szuperfákra gondolni."

nem tudok összerakni egy értelmes mondatot, mellyel hitelesen ki tudnám fejezni, mennyire hálás vagyok Powersnek, hogy megírta ezt a regényt és általa rengeteg mindent megtanított nekem a fákról, a természetről, a növényekről, az erdőkről.

„A fák tisztában vannak vele, ha a közelükben vagyunk. Gyökereik vegyi összetétele és a leveleik által kibocsátott illatanyag is megváltozik, ha közelítünk hozzájuk… Amikor jól érezzük magunkat egy erdei séta után, előfordulhat, hogy egyes fajok próbálnak magukhoz édesgetni. Tömérdek csodaszer származik a fákból, és még mindig csak kaparászunk a kínálat felszínén. A fák régóta szeretnének szóba állni velünk, csak olyan alacsony frekvencián beszélnek, hogy az ember nem hallja meg."

felfoghatatlan, hogy az ember mennyire pici, törékeny és múlandó a fákhoz képest (persze, akkor, ha az emberek nem bántják őket). hihetetlen, hogy a fák sokkal okosabbak, mint az emberek. igen, így van, ha nem értetek egyet, olvassátok el a könyvet.

„A fakitermelés szaga a fejébe száll. Beázott fűszeres fiók. Nyirkos gyapjú. Rozsdás szögek. Ecetes paprika. Az illatok visszaviszik a gyerekkorába. Az aromák megmagyarázhatatlan jókedvet fecskendeznek belé. A szagok lerántják a legmélyebb kút fenekére, és órákig ott tartják. Aztán úgy szólal meg egy hang, mintha párna tompítaná a hallását. Fűrészek és favágó gépek sivítása valahonnan messziről. Nagy igazságra ébred rá: a fák messze zengő recsegéssel-ropogással dőlnek ki. Miközben az ültetés néma, és a növekedés láthatatlan."

sokkal-sokkal jobban kellene értékelnünk mindazt, ami minket körülvesz. minden egyes nap hálásnak kellene lennünk, hogy ilyen csodálatos világban élhetünk, ahol van módunk és lehetőségünk a természettől, a növényektől, az állatoktól és a fáktól tanulni.

„Ennek a fának az a haszna, hogy rámutat: a világ nem arra termett, hogy az ember kedvére tegyen. Mi hasznunk van nekünk, fáknak? Patriciának eszébe jutnak Buddha szavai: a fa bámulatra méltó dolog, amely minden élőlénynek menedéket ad, táplálja és védelmezi őket. Még azoknak a favágóknak is árnyékot nyújt, akik az életére törnek."

amikor becsuktam a könyvet, abban a pillanatban újra is akartam kezdeni. vissza akartam bontani a történet fonalát, és megnézni a másik oldalról a történetet újra: milyenek voltak a megöregedett szereplőim gyermekkorukban, hogy nőttek fel, milyen körülmények voltak rájuk hatással, hogy ilyen fantasztikus emberek lettek később, akik hittek abban, hogy a fák beszélnek és meg is akarták érteni, mit mondanak. az Égig érő történet lesz az a könyv, amit biztos újra el fogok olvasni, mert biztos vagyok benne, hogy többszöri olvasásra is ugyan akkora, ha nem nagyobb katarzist fog okozni.

„De ebben a percben, most reggel azt nézi, mit írnak az égre a fák, és arra gondol: nem kell túlságosan megváltoznom ahhoz, hogy a nap nagyjából napnak látsszon, vagy hogy a zöld zöldnek, hogy az öröm és az unalom meg a szenvedés és a rémület és a halál mind önmaga legyen, túl azon, hogy gyilkos egyértelműségre legyen szükség, és akkor ez – ez, a fény és a víz és a kő megannyi szaporodó gyűrűje – magába fogadja teljes valómat, és ők lesznek az összes szó, amire szükségem van."

„Douglas Pavliceket pedig az érdekli: mi az oka, hogy ezt olyan könnyű észrevenni egy hegyi kunyhó magányából, de szinte lehetetlen elhinni, ha az ember kilép a házából, és társul a sok milliárdhoz, aki csak rálicitál a status quóra."

„(…) vastag zuzmóágyakon alszik, negyvencentis, barna tűlevélpárnán, táskája alatt az élő föld, aminek folyamatos hatása bejut a rostjaiba, miközben a körülötte tornyosuló szálfák vigyáznak rá. Belső énjének egy részecskéje újra egyesül mindazzal, amitől elszakították – ez volna a zöldbe menekülés terve. Csak kiugrottam sétálni, végül úgy gondoltam, kint maradok naplementéig, mert úgy találtam, hogy amikor kimegyek, valójában akkor megyek befelé."