”Elizabeth igazán megdicsért, és abban maradtunk, hogy a jövőben a KGB az ő reszortja lesz, az önkormányzatok pedig az enyém.”
Nem egy könyv volt, amit vártam az év során, néhány hozta, amit vártam tőle, a legtöbb messze alulmúlta. Az utolsó ördög – eddig egyedüliként – nem egyszerűen megugrotta, de bőven túlszárnyalta az elvárásaimat. Mindezt úgy, hogy a krimi szálba, ha szeretnék több helyen is bele tudnék kötni, egy-két átlátszó csavar, vagy nem túl elegáns megoldás miatt, de nem teszem, mert ez a könyv minden hibájával együtt egy remek sorozat eddigi legremekebb darabja, legalábbis nekem.
* * *
”– Fura egy kérdés egy csütörtöki napra.”
A Csütörtöki nyomozóklub háza táján ismét zajlanak az események. A Gyilkosságmentes boldog új év reménye viszonylag hamar kútba esett: karácsony után meghalt egy ismerős, eltűnt némi heroin egy meglehetősen csúnya dobozban, de szóba kerül némi műkincshamisítás, egy internetes szerelmi csalás, a Nemzeti Bűnüldözési Ügynökség furán viselkedik, Chris és Donna pedig lótolvajt kerget. spoiler
Aztán beköszöntött az újév, és hirtelen elszaporodtak a holttestek.
Szóval… szinte mondhatnánk, hogy “csak a szokásos”, elvégre Coopers Chase bizonyos nyugdíjasai sosem tudtak huzamosabb ideig nyugton maradni, vagy kimaradni a dolgok sűrűjéből. Hozták is a formájukat, 80 éves vásott gyerekként ismét nyakig benne voltak mindenben, annak ellenére, hogy volt saját problémájuk is rendesen. Van abban valami fenomenális, hogy hiába járunk a negyedik kötetnél, még mindig működik a recept, miszerint ”hőseinket egy bizonyos pontig senki nem veszi komolyan, aztán mire mégis, addigra megoldanak mindent a hivatásosok helyett”. Mindezt annyira elbűvölően teszik, hogy önként és dalolva szeretném még nagyon sokáig olvasni ugyanezt a receptet.
* * *
”Szerintem nekünk nem megy olyan jól a törvénysértés, mint maguknak.”
A cselekmény szokás szerint pörgős és a nagyját jóféle humor itatja át. Ami marad, az sem idegen a sorozattól, hol boldog, hol keserű, hol már-már filozofikus, elmerengő, emlékező pillanatok, életről, halálról, elmúlásról. Mindig meglep, mennyire jól kiegészítik egymást a kaland, a humor és a melankólia.
Az előzőekhez hasonlóan most is off okos, többszörösen megcsavart történetet kaptunk, ami annak ellenére élvezetes volt, hogy egyes megoldásai nem kifejezetten elegánsak. spoiler
* * *
”A pisztolyos nő tűnik a bandavezérnek. Elizabethnek hívják. A pisztoly nem ijeszti meg Mitchet, de a nő igen.”
Az előző részben nem voltam biztos benne, meddig lehet kézben és kordában tartani a folyamatosan szaporodó szereplőgárdát, de azt kell, hogy mondjam, Richard Osman ezügyben is jól teljesített. A korábbi “újak” nagy része legfeljebb említés szinten szerepel, elegendő helyet hagyva az aktuális új szereplőknek. spoiler Jók az arányok, nem éreztem sem azt, hogy valaki elnyomná a többit, sem azt, hogy kiszámított lenne, ki mennyit szerepel.
A személyes mellékszálak is szépen haladtak, kinek-kinek, vérmérséklete és érdemei szerint. Láthatóan egyikkel sem sietünk sehová, de épp eléggé szem előtt vannak ahhoz, hogy kíváncsi legyek rá, hogy kivel/kikkel mi lesz még később. off
* * *
”– Köszönöm, hogy hagysz aludni. Pont erre van szükségem."
Végül…
Aki ismer, tudja: nem vagyok érzelgős alkat, de a 60-66 fejezeteket végigsírtam, és nem szégyellem bevallani. off Persze ez a sorozat mindig is keserédes volt, ez az egyik erőssége, és ami történt, az abszolút várható volt, a hogyanra viszont nem voltam felkészülve. Mégis… annyira szépen és megrázóan sikerült az a pár fejezet, amiért igazán csak hálás lehetek. spoiler
”Annyiféle dolgot jelenthet a szeretet, nem igaz? És csak mert becses, nem jelenti azt, hogy ne lehetne súlyos is.”
