Jó rég volt már (másfél éve), hogy a sorozat első részét elolvastam. Bár alapvetően tetszett, mégsem annyira, hogy ne tudtam volna meglenni anélkül, hogy rögtön folytassam. Főleg, hogy a második rész fülszövege alapján gyanítottam, hogy ez kevésbé fog tetszeni. A sorozatba magába a cyberpunk jellege miatt kezdtem bele, és az első rész azért is talált be nálam nagyon, mert a noir/hardboiled krimi regények is hajlamosak voltak ez idáig elnyerni a tetszésemet. A Valós halál megmutatta, milyen jól tudnak működni a noir hagyományos elemei egy szokatlan cyberpunk/transzhumán kontextusban.
A sikeres első rész után viszont a szerző egy meglehetősen szokatlan dolgot művelt: ahelyett, hogy megpróbált volna még egy bőrt lehúzni a történetről (amit persze mélységesen elítéltem volna), inkább hagyta az egészet, és csak a főhőst tartotta meg, azt sem teljes egészében. Alaposan megváltozott a jelleme, mintha a múltja is már csak kevésbé emésztené, sőt, ebben a részben mintha inkább felvágna vele, nem igazán érződik traumának. Dobta az első rész helyszínét is: a cyberpunk történetek megszokott közegét jelentő nagyváros helyett a helyszín ezúttal egy távoli gyarmatbolygó, és a történet nagy részében ennek egy kis szeglete, egy ásatás, vagyis viszonylag korlátozott térben játszódik a történet jelentős része. Hasonlóan kevés szereplőt mozgat, amelyek száma ráadásul fokozatosan fogy.
A világ kiegészül egy további fajjal, amely ugyan az emberek színre lépése idejére már felszívódott, de itt hagyta rejtélyes relikviáit, amelyekből az emberiség sokat profitált. Bevallom, ez az újítás sokáig nem tetszett, nem igazán bíztam benne, hogy ebből valami jó kisülhet, de a végére végül is egészen megbarátkoztam a dologgal, és ennek farvizén az író be tudott dobni néhány kifejezetten értékelhető gondolatot is. Azért nem teljes mértékben tetszett meg ez a vonal, de az összesített mérleg a végére egyértelműen pozitív lett.
És végül részben elhagyta a hardboiled krimit is, helyette Takeshi Kovacs katonabőrbe bújik, és egy magán zsoldoscsapat tagjaként próbálja biztosítani a marslakó űrhajó feltárásának jogát az őket felbérelő, de azért a noir kötelező elemei, a rejtélyes események és veszélyes nők ebben is megtalálhatók. Persze, az első részből megismert cyberpunk/transzhumán dolgok, úgymint digitalizálható tudatok, tenyésztett testek (burkok), virtuális terek is megmaradtak, mint ahogy a befolyásos óriásvállalatok által meghatározott politikai erőviszonyok is. Ugyanakkor ez most összességében kevésbé volt hagyományos cyberpunk, mint szerettem volna. Azt azért nem mondanám, hogy egyáltalán nem az (a Mirrorshades után már nem is mernék ilyet állítani), mert bizonyos jellemzőiben visszaköszön, de az biztos, hogy nem annak leghagyományosabb darabja.
Ezt leszámítva viszont elég jól elműködött a regény, főleg a második fele, ami még mindig jobb, mintha erős kezdés után esett volna a színvonal. A Valós halál színvonalát valószínűleg semmilyen téren nem éri el, és most sem érzek leküzdhetetlen késztetést arra, hogy rávessem magam a sorozat következő, befejező részére, de előbb-utóbb valószínűleg azért sor fog kerülni arra is.