Tűzvonal 6 csillagozás

A kommandósok tízparancsolata
ahogy azt
Richard Marcinko tanítja

Én vagyok a te Hadurad, a te haragvó Hadistened, aki mindíg a sereg élén vezet a csatába, sosem hátulról dirigál.
Az én szememben mind egyformák vagytok: szarcsimbókok.
Ne csinálj soha semmit, amíg én nem csinálom, így hosszú életű lehetsz e földön.
Azért büntetem a tested, mert minél többet verejtékezel kiképzéskor, annál kevesebbet vérzel a harcban.
Sőt: ha gyakorlatozás közben buzgóságod folytán sebeket s fájdalmat szenvednél, akkor csinálod jól.
Nem kell szeretned – csak végrehajtanod.
Mindig a legegyszerűbben, bunkókáim.
Ne bízz semmit a véletlenre.
Vésd eszedbe: nem a módszereidért, hanem az eredményeidért fizetnek. Azaz: mindegy hogyan, de meg kell ölnöd ellenséged, különben ő pusztít el téged.
Harcosi szívedbe-lelkedbe vésd be örökre végső és legfontosabb parancsolatomat:
Nincsenek szabályok – mindenáron győznöd kell.

De már ki is ürült a tár. A szentségit…! Nyúltam a zsebembe a másikért.
A rohadt életbe! Ez meg hova a francba lett? Káromkodva lapogattam a zsebeimet. […]
Szinte hallottam régi szakaszparancsnokom, Everett E. Barrett főirányzó-helyettes szemrehányó dörmögését: „Nekem ne baszakodjon itt, Marcinko, mint egy fakezű zongorista. Fogja meg rendesen azt a kurva tárat és bassza be a helyére! És most eressze vissza azt a redves szánt, és lője le azt a szarházit! El ne bassza nekem! Azt mondtam, lője le! Marcinko, maga szerencsétlen, húgyagyú, szarfaszú, reumás, vaksi rinocérosz!”

Izzadtan, véresen, még mindig remegve roskadtam a láda tövébe. És ahogy hevertem ott a betonon, hirtelen egy csodálatos felismerés villant föl előttem: mégiscsak érdemes volt a SEAL Team Six-szel végigcsinálni azt a sok lőgyakorlatot. Nem emlékszem már, hányszor csörtettem végig a bútorokkal és ládákkal teli helyiségeken, mozgó célalakokra lődözve, kékre-zöldre verve könyökömet és bordáimat a kiálló sarkokon és éleken, csak hogy megmutassam csemetéimnek, mennyire fontos, hogy az ember olyankor is pontosan tudjon lőni, mikor a szíve ezret ver percenként, és fogalma sincs, hogy a következő pillanatban mi vár rá.
Rinyáltak, mint a fürdősök. Hogy ők ezt az egész szarságot álmukban is lezongorázzák, és semmi értelme újra meg újra végigcsináltatni velük. – Barmok! – mondtam nekik nyájasan. – Minél többet verejtékeztek a kiképzéskor, annál kevesebbet véreztek ütközetben. – Éreztem, hogy igazam van, de bizonyítani nem tudtam. De azért hajtogattam továbbra is, mert az én fülemben nagyon értelmesen csengett.
Eszembe jutott, hányszor merengtem egy-egy kimerítő lövészet után a fiúk mellett néhány korsó hideg sör fölött, hogy vajon tényleg megéri-e. Csak most, ennek a földalatti garázsnak a betonján heverve értettem meg, hogy igen: megéri.
Ezen az éjszakán egyértelmű választ tudtam adni erre a kérdésre.
Mert ezen az éjszakán egyedül voltam. Nem volt, aki fedezzen. Nem voltak mellettem barátok, fegyvertársak, bajtársak.
Nem voltak más társaim, csak azok a készségek, amelyeket a SEAL Team Six kiképzésein sajátítottam el.

Hitem szerint egy kommandós egység legfontosabb alkotóeleme az összetartás. Ez az összetartás úgy értendő, hogy az egység minden tagja összehangoltan gondolkodik és cselekszik, és szükség esetén kész meghalni a bajtársaiért. A régi háborús filmekben a hadvezér csata előtt mindig intéz valamilyen szózatfélét a talpasaihoz, pilótáihoz vagy a matrózaihoz, elmondja neki, miért harcolnak. A valóságban azonban, atyámfiai, az emberek nem harcolnak mindhalálig csak azért, mert valaki csata előtt olyan homály fogalmakról papol nekik, mint szabadság, függetlenség vagy a demokráciára leselkedő vörös veszély. Az emberek azért harcolnak, mert meg akarják védeni a hazájukat a kábítószer-kereskedőktől vagy a terrorizmustól.
Az igazi férfiak kiállnak a bajtársaikért, a szakaszukért, a rajukért. Ennek a fajta összetartásnak a kialakítása azonban hetekig, hónapokig is eltarthat, hetek-hónapok közös munkája, gyakorlása, piálása, sőt egymás elleni bunyózása kell hozzá, míg ki-ki szélnek ereszti magával hozott hangyáit, és az egység tagjai kezdenek úgy muzsikálni, mint egy jól összeszokott zenekar.
A SEAL-ek esetében az egység összetartásának kialakítása már az első víz alatti gyakorlatoknál megkezdődik, amikor a kezdő békaembereket a szó szoros értelmében párosával egymáshoz kötik, és ez innentől kezdve hat hónapon át így megy. Mikor aztán igazi SEAL lesz belőlük, a bevésés a harci kiképzéseken folytatódik.
Akár otthon voltunk, akár úton, a napokat általában egy barátságos kocsmában fejeztük be, ott iddogálta a Coorsokat az én kilencven válogatott tengeri fókám, ott vitatták meg a nap eseményeit. Ennek eredményeként gyakran laposra püfölték egymást – hacsak nem valamiféle kívülálló nyilvánított ellenvéleményt. Ilyenkor az én huncut csibészeim a szerencsétlen kommentátor ellen fordultak és fasírttá aprították. Ezeknek az egymásnak okozott sérüléseknek, kék-zöld foltoknak, sebeknek és betört orroknak eredményeként egy olyan egység kovácsolódott össze, amelynek tagjai szükség esetén egymás vizeletét is megitták volna – ennyire szorossá vált az összetartás.

A kiképzési tankönyvek szerint a tengerészkommandós kiképzés ötödik hete az úgynevezett motiválási hét. A matróznyelv ezt az időszakot a pokol hetének nevezi. A pokol hetében, az ötnapi szüntelen gyötrelemben az újoncok fele elbukik. Ez alatt az öt nap alatt kiderül, mennyire bírják a fájdalmat és az erős lelki nyomást. A kiképzők ezen a héten állapítják meg, kinek a pucájában van annyi vér, hogy végigcsinálja a kőkemény valódi kiképzést, és ki az, aki nem bírná. Gyakran előfordul, hogy a dolog durvára fordultakor épp a gazellák csuklanak össze – azok a tengerészek, akik a normál kiképzési időszakban a legjobb eredményeket érik el úszásban és a rohampályákon. Az esetlenkedők, akik mindig a sor végén loholtak, általában szívósabbak. Ők azok, akik végig szokták csinálni a pokoli hetet, nem a strandfiúk.
Van egy ilyen esetlenkedős sztorim.
Jött egyszer hozzánk egy nagydarab, hordómellű, fiatal coloradói tengerész, hogy ő tengerészkommandós akar lenni. Harold Aschenbrennernek hívták. Addig szívózott, míg be nem osztották egy alapfokú víz alatti robbantós kiképzésre, akkoriban így nevezték ezt a műsort.
Little Creekben kerítettek sort a felvételi vizsgára. Ez akkoriban abból állt, hogy a delikvensnek kezébe nyomtak két kövekkel teli vödröt, azzal kellett beugrania egy huszonöt méteres medencébe, azon a végén, ahol mély volt a víz. Az elképzelés az volt, hogy a jelölt a medence fenekén elengedi a vödröket, felmegy levegőért, megragadja a vödröket, vonszolja őket, amíg bírja, akkor megint fölmegy levegőért, megint lebukik a vödrökért, vonszol… és így tovább, míg át nem ér a medence túlsó, sekély végébe. A kiképzők ezzel a módszerrel vizsgálták a jelölt kitartását és úszni tudását.
Na, jött Ash, fogta a vödröket, beugrott velük. De nem bukkant fel. A kiképzők guvadt szemekkel nézték, amint a jelölt a vödrök fülét markolva elszántan végigtalpal a medence fenekén, anélkül, hogy közben akár egyszer is kidugná a fejét a víz alól.
A medence túlsó végén egy Roy Boehm nevezetű masszív, nyers tengerészgyalogos hadnagy várta, az, aki később a SEAL Team Two első parancsnoka lett.
– Maga meg mi a jó büdös francot csinál, bassza meg?! – ordította a nagyokat köpködve, zihálva felbukkanó Aschenbrennerre.
– Nem tudok úszni – vont vállat Ash.
– Úszni?! Na, akkor jól van, bassza meg, úszni azt meg tudjuk tanítani! – mondta erre Boehm, aki végigcsinálta a második világháborút, és mielőtt tiszt lett, hosszú évekig fedélzetmesterként szolgált. Az ilyen régi motorosok tudják értékelni a teljesítményt, és szarnak a stílusra. – Isten hozta a kommandósok között.

A kommandós hadviselés legfontosabb szabálya: ne bíz semmit a véletlenre.
Ne hidd, hogy az ellenség ölbe tett kezekkel várja, hogy valagba rugdosd. Ha a SEAL Team Four parancsnoka – ez az egység rohamozta meg az Igaz Ügy hadművelet során a Hato repteret – betartotta volna ezt a szabályt, a panamaiak valószínűleg nem aprítják fasírttá az embereit. A SEAL Team Two parancsnoka, Norm Carley, ugyanebben a hadműveletben szem előtt tartotta a parancsolatot, s láss csudát: akciói több-kevésbé terv szerint alakultak. Nem bízott a véletlenre az égvilágon semmit, hanem minden elképzelhető eseményre kidolgozott valamilyen tervet. Nem is vesztett egyetlen embert sem.
Nálam sose számított, mekkora egységet vezetek, hat vagy százötven tagút. Sose bíztam semmit a véletlenre. Terveimet mindig úgy állítottam össze, hogy a lehető legrosszabbra számítottam. Miért? Mert ami elromolhat, az el is romlik. Murphy mindig ott settenkedik a színfalak mögött.
Első számú szabály: semmit se bíz a véletlenre. Majd még találkoznak vele.
A kommandós hadviselés második szabálya: sose adj az ellenségnek egyenlő esélyt. Magyarán: ne sportszerűsködj. Támadj meglepetésszerűen, ne engedd, hogy az ellenség fizikailag, mentálisan vagy taktikailag föléd kerüljön. A SEAL Team Two, majd a SEAL Team Six parancsnokaként céljaim elérése érdekében magam is felhasználtam minden eszközt: fenyegetést, megfélemlítést, piát, zsarolást – mindent. Megszívleltem a második szabályt. Felhasználtam az ellenségeimmel szemben, de a Flotta ellen is, mikor az utamba állt.
Gyakran vádolnak, hogy nem játszom sportszerűen. Hát nem. És mi a gond? Én úgy tudtam, a régi mondás szerint szerelemben és háborúban minden szabad.
Ez vezet el a harmadik szabályhoz: győzz.
Kerül amibe kerül, de győzz.
Roy Boehm, minden SEAL-ek őseredeti keresztapja még valamikor a hatvanas években találta ki, szervezte meg és hozta létre az első tengerészkommandós egységet. A vén pokróc kuncsorgott, kölcsönvett, ellopott mindent, ami kellett ahhoz, hogy az embereit kellőképp fölszerelje. A rendszer ellene dolgozott – hát szépen megkerülte a rendszert. Máskor meg toronyiránt keresztülgázolt rajta – ha szükségesnek ítélte, akár holttesteken keresztül is.
Mikor Black Jack Morrison utasított, hogy hozzam létre a SEAL Team Sixet, azt mondta: – Ne okozz nekem csalódást, Dick.
Erre csak egyféleképpen lehet tisztességesen válaszolni. – Nem okozok, admirálisom. – És nem is okoztam. Akárcsak Roy – tengerész nagyapáim egyike – én is megtaláltam a kiskapukat.
Na és ezzel jutottunk el a nem hagyományos hadviselés egyetlen és abszolút szabályához: nincsenek szabályok.

A trójai falovat kieszelő Odüsszeusz és Robin Hood sherwoodi zöldruhás legényei óta hosszú története van a lesből történő rajtaütéseknek. Ma már csodálatosabbnál csodálatosabb mechanikai és elektroniak szerkezetek egész tárháza nyújt hozzá segítséget. Léteznek UGS-ek (Unmanned Ground Sensors: Ember nélküli talajérzékelők), amelyek az ellenség mozgását érzékelve aknákat és egyéb robbanóeszközöket hoznak működésbe. Vannak infravörös érzékelők, mikrohullámú aktivátorok, rádiótávirányítású ketyerék és lézerdetonátorok.
Mindez kész csoda. Meg is kérik az árát. Ám csoda ide, űr oda, csak akkor működnek, ha az ellenség megteszi azt a szívességet, hogy onnan közelít, ahol ezeket a csodaketyeréket telepítettük.
Persze annak is megvan a módja, miként lehet az ellenséget rávenni, hogy jöjjön az általunk kívánt útvonalon. Például el kell hitetni vele, hogy arról az oldalról nem várjuk. Vagy hogy van nálunk valami, amire nagyon fáj a foga. El lehet szórni például pénzt, hadd szedegesse.
A háborúban azonban semmi sem biztos. Első szabály: ne bízz semmit a véletlenre. Mert elképzelhető, hogy a rossz ember rettentően gazdag, és fütyül a mi elszórt pénzünkre. Vagy okos, és inkább a hátsó ajtón jön be. Vagy egyszerűen szerencséje van, és a millió dolláros lézercsodában épp kifogy az elem. Vagy esetleg az UGS-eket gyártó cég spórolni akart egy kicsit, és a ketyere mégsem vízálló, mint amilyennek mondják.
Egyszóval: ha a meglepetésszerű támadásról van szó, még mindig az régimódi módszer a legjobb. Az ember hírszerzők révén megtudakolja, mikor és hol várható az ellenség. Akkor szépen odamegy, elrejtőzik és megvárja. És amikor megjön, olyan gyorsan megöli, hogy az észre se veszi.

Annak idején Vietnamban rengeteg ilyen Pinky-féle balfasszal hozott össze a sors: merev, szűklátókörű, agyhúgyköves tisztekkel, akik nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogyan lehet a SEAL-eket ésszerűen harcba vetni. Ahelyett, hogy az ellenséget megfélemlítő és dezorientáló ékként alkalmaztak volna minket, afféle kisegítőszerepre kárhoztattak átgondolatlan, hatástalan hadmozdulataikat végrehajtó csapataik mellett. Ők is ilyen Pinky-féle magatartást követtek.
Én azonban kifejlesztettem egy technikát, amelynek révén le tudtam küzdeni az általuk jelentett akadályokat. Valahányszor cserkészútra indultam embereimmel, a parancsnak megfelelően írásban rögzítettem és megküldtem a központnak a tervezett akció leírását. Ezek az akciótervezetek mind ugyanúgy kezdődtek: UNODIR (Unless Otherwise Directed – hacsak más értelmű utasítás nem érkezik), embereimmel nekivágok a dzsungelnek és kardélre hányok néhány Victor Charlie-t. Ennek érdekében elviszek egy folyami őrhajót meg annyi lőszert és hadfelszerelési anyagot, amennyit csak elbírunk. Ha elfogy a lőszer vagy az ellenség, visszatérünk. Millió csók: Demo Dick Marcinko hdngy, USN.
Ezt aztán induláskor bevittem a rádiós barakkba, ahol megmondtam az ügyeletesnek, hogy fél óra múlva adja le.
Persze a főparancsnokságon ülő balfaszok megpróbáltak utolérni és leállítani. Csuda tudja, hogy történt, de valahányszor próbálkoztak, a rádióm mindig épp ki volt kapcsolva. A dzsungelben rádiócsönd volt érvényben, én csak tartottam magam az utasításokhoz.

Megfelelő ágyútölteléknek néztem őket.
Itt azért álljunk meg egy szóra.
Nos, nyájas olvasó, ágyútöltelék nélkül sajnos nincs háború. Előfordulnak olyan esetek, mikor egy parancsnok kénytelen olyan döntést hozni, amivel gyakorlatilag a halálba küld néhány embert. Ennyi.
A SEAL Team Six megalakításakor számos olyan fiatal katonát is bevettem a brancsba, akikről tudtam, hogy szükség esetén őket áldozom fel először. Emiatt nem éreztem se megbánást, se bűntudatot.
Nem érzek most sem, mert mint SEAL, magam is a Flotta ágyútölteléke vagyok. A SEAL-ek feláldozhatóak. Ami azt illeti, bármely kommandós egység feláldozható. Mindig is az volt. Így történt 1944 júniusában Omaha Beachen is, ahol a vízalatti robbantóegységek embereik felét elvesztették. Ike törzskarának tisztjei tudták, hogy ez lesz, mégis elküldték erre a küldetésre a békaembereket. Ezek a békaemberek ott Omaha Beachen ágyútöltelékek voltak. Ugyanilyen ágyútöltelékek voltak azok a derék kanadai kommandósok is, akiknek nyolcvan százaléka veszett oda Dieppe-nél.
Mégsem lehet azt mondani, hogy a tábornokaik gazemberek voltak. Vagy hogy kérges szívűek. A háborúban a nagyobb célok elérése érdekében időnként szükség van emberáldozatra. És ha egyszer megjön a parancs… Nem: szeretni azt nem kell. De végre kell hajtani. Mindenáron.
Ennélfogva tehát az, hogy én hajlandó vagyok embereimet a halálba küldeni, nem jelenti, hogy én nem szeretem ezeket az embereket, vagy hogy haláluk hidegen hagy. Harminchárom esztendei tengerész pályafutásom alatt mindössze egyetlen embert vesztettem el csatában: Clarence Rishert, aki az 1968-as Tet offenzíva idején esett el Chau Docnál. Még mindig rettenetesen fáj. És hiszem azt is, hogy az alattam szolgáló emberek tudják: soha semmit nem kérek tőlük, amit magam is meg ne tennék. És hogy magam is ugyanolyan ágyútöltelék vagyok, mint ők. Hogy mindnyájan azok vagyunk.
Úgyhogy nagyon kérem, ne érzékenykedjenek és ne nyávogjanak nekem, hogy ágyútölteléknek használom az embereket. Ez is benne van a pakliban. Az emberek önként lesznek SEAL-ek, zöldsapkások vagy rangerek. Tudják, hogy feláldozhatóak. Én is tudtam, hogy az vagyok. Most is tudom.
A lelkifröccsnek ezennel vége.

A harmincharmadikon futottunk össze velük, a személyzeti lépcsőházban. Kis híján pofán lőttek. De valahogy megúsztam. Ez velem mindig így volt. Vietnamban egyszer aknára léptem. Nem történt semmi. A srác, aki mögöttem jött, óvatosságból mindig a nyomomban lépkedett. Amputálni kellett a lábát. Egyszer meg mezítláb rohantam át egy aknamezőn. Éreztem lábujjaim között a detonátorokat. Egy se robbant fel. Üldözőim cafatokra szakadtak.
Vagy hatvannyolcban, Chau Doc közelében, a kambodzsai határnál, egyik legkedvesebb csapatommal, a 8. szakasszal. Éjfél után voltunk valamivel, én mentem elöl. Egyszer csak megálltam. Testem minden molekulája figyelt. Szimatoltam, mint egy véreb, érzem-e a vietkongok jellegzetes testszagát, a minden ételükre ráöntött nuoc mam illatát. Tudtam, hogy van valami. Éreztem. És egyszer csak – fogalmam sincs, miért – hasra vágtam magam. Ugyanebben a pillanatban, alig ötméternyire egy AK-47-es torkolattüze lövellt felém.
Ha fél másodpercet kések, meghalok.
Hogy miért vágódtam hasra? Nem tudom.