Hol ​van Isten a bajban? 8 csillagozás

A soron következő hét alapelvet kínálom tehát ahhoz, hogy spirituális téren megőrizzük a józanságunkat, amikor megkísért minket – és engedünk is a kísértésnek –, hogy feltegyük a kérdést: „hol a csudában van ilyenkor Isten?”
1. Isten nem küld ránk közvetlenül fájdalmat, szenvedést és betegséget. Isten nem büntet.
2. Isten nem küld ránk szerencsétlenségeket azért, hogy megtanítson nekünk ezt-azt, bár igaz, hogy minden szerencsétlenségből tanulhatunk.
3. Isten nem idéz elő földrengést, árvizet, aszályt és más természeti csapásokat. Ha imádkozunk, azt kérjük Istentől, alakítson át minket úgy, hogy át tudjuk alakítani a világot.
4. Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben.
5. Istennek nem volt szüksége Jézus vérére. Jézus nem pusztán azért jött, hogy meghaljon, de Isten felhasználta a halálát arra, hogy hírül adja a halál végét.
6. Isten olyan világot teremtett, amely korántsem tökéletes, olyan valóságot, ahol van szenvedés, betegség és fájdalom; ha nem így lenne, a világunk azonos lenne a mennyországgal. A gondok jelentős részét mi magunk idézzük elő, de Istent hibáztatjuk értük.
7. Isten nem tesz tönkre minket.

25-26. oldal

Ezután gondoljunk csak arra, hogyan bántunk Krisztus keresztjével. Sokan kis aranyozott, platina- vagy ezüstkeresztet hordanak ékszer gyanánt (corpusszal vagy anélkül), a nyakukban lóg, vagy a fülcimpájukról csüng alá. Nem tudom, ha kereszt helyett a rómaiak inkább villamosszéket használtak volna, most vajon ezüstből, aranyból és platinából készült kis villamosszékek lifegnének-e a nyakukban és a fülünkben. És akkor imádkozni sem úgy kezdenénk, hogy keresztet vetünk, hanem görcsbe rándulnánk, mint akit villamosszékbe ültettek, és sziszegő hangot adnánk ki. Ez a provokatív és modern kép pontosan megfelel annak, amit Szent Pál a kereszt botrányának vagy „balgaságának” nevez (1Kor 1,18-26). Krisztus keresztje nem valamiféle divatékszer, akárhány lógjon is Madonna vagy Eminem nyakában. A keresztet meglátva még mindig el kellene hűlnünk, nemcsak azért, mert arról tanúskodik, hogy az igazság és a szeretet országának megalapításáért Jézus kész volt a végsőkig elmenni, de azért is, mert arról beszél, milyen árat kell fizetniük azoknak, akik az ő útján járnak, az ő igazságát hirdetik, és az ő életét élik. A kereszt távlatának ugyanolyan radikálisnak és fenyegetőnek kellene lennie ma, mint az első században. Arra a krisztusi kérdésre, hogy „meddig vagy hajlandó elmenni szeretetből a követésemben?”, csak azt válaszolhatjuk azoknak, akik keresztet vesznek a vállukra, és azoknak, akik keresztet hordoznak, amit Krisztus válaszolt az Atyának: „elmegyek a legvégsőkig, kibírom végig, mindegy, mi az ára.”

94. oldal

Idősek otthonában járva mindig nekem szegezik a kérdést: „Atyám, miért nem veszi magához Isten a nagyit?” Legszívesebben azt válaszolnám: „Azért, mert a nagyi még lélegzik.”

118. oldal

Semmi kifogásom az ellen, hogy a temetési beszédekben rendre utazásnak mondják az életet, de azt nem vagyok hajlandó kimondani, hogy a halálban Isten „vesz” vagy hív magához minket. Szerencsétlen kifejezések ezek, mert könnyen csorbíthatják Isten szeretetét és jóságát. Miért lenne magasabb értékű Istennek az a vágya, hogy a mennybe „vigyen” egy kétéves gyermeket, mint az a vágya, hogy szerető szüleinek a karjában „hagyja”? […] Szerintem teljesen elhibázott az a vélekedés, hogy Isten előre kijelöli az életünk idejét (az anyaméhtől az öregotthonig); éppen ellenkezőleg: addig életképes a testünk, amíg természetes okból vagy negatív hatásra le nem áll a működése. Isten nem cselekvő része ennek a folyamatnak, bár azért felelősséggel tartozik, hogy halandónak alkotott minket. A klasszikus teológia szerint a másik lehetőség az lett volna, hogy Isten test nélküli szellemnek vagy angyalnak teremt minket. De hát akkor nem emberek volnánk.

120-121. oldal

Végül egy halom olyan levél és levelezőlap is érkezett, amelyek írói szerint nagy kegyelem jutott osztályrészül a családunknak, mert Isten azokra bocsátja a legsúlyosabb kereszteket, akik elbírják őket. Soha nem értettem, hogy azok az emberek, akik nélkülözni kénytelenek ezt a nagy kegyelmet, hogyan vehetik észre ilyen pontosan mások szenvedésében. Gondolkodjunk el egy kissé azon, amit mondanak, hiszen olyan gyakran hallhatunk efféle véleményeket. Ha igazuk van, akkor reggel, délben és este térden állva egyetlen fohász lehet csak az ajkunkon: „Gyáva vagyok. Gyáva vagyok. Ó, Istenem, gyáva vagyok. Kérlek, ne gondold, hogy erős vagyok.” Ha ugyanis helytálló ez a teológiai szemlélet, és Isten erősnek ítél minket, arra kell számítanunk, hogy jókora keresztet kapunk ajándékba.

23. oldal

Krisztus ma is számon kér és feladatok elé állít minket, s arra figyelmeztet, hogy hordozzuk a keresztünket és cipeljük terheinket, arról viszont egyáltalán nincs szó, hogy eleve az Atya, a Fiú és a Szentlélek küldené keresztjeinket és helyezné a vállainkra a terheinket.

34. oldal

A keresztény vértanúk soha nem keresik a módját annak, hogy végre meghallhassanak. Ha így tennének, teljesen elárulnák az élet ajándékát, amely Istentől való. Ugyanakkor azt tudják, hogy bármikor meghalhatnak, mert tanúságot tesznek a hitükről, és a hitük alapján ki kell állniuk az igazság mellett. Életükben és halálukban Jézus mintáját követik. Jézus sem kereste szándékosan a halált, de nem tudott máshogyan élni, mint hitben, reményben és szeretetben. Ez a életstílus a saját korában roppant fenyegetést jelentett azokra nézve, akiknek hatalma pontosan ezeknek az erényeknek az ellenkezőjén alapult. És a helyzet mára mit sem változott. A világ továbbra is elnémítja és félreállítja azokat, akik valóra váltják a keresztény erényeket és értékeket – ahogyan kétezer éve is azt gondolták a hatalom birtokosai, hogy végérvényesen félreállítják Jézust, ha keresztre feszítik. Az utolsó szót azonban Isten mondta ki Jézus haláláról: az élet szavát.

89-90. oldal

Úgy tűnik, a kereszténység évszázadai során a hívő embereket az a kérdés nyugtalanította, hogy miért halt meg Jézus. Véleményem szerint a kérdés rosszul van megfogalmazva. Inkább azt kellene kérdeznünk, hogy miért ölték meg Jézust. Ha így tesszük fel a kérdést, teljesen új megvilágításba kerülnek Jézus szenvedésének és halálának utolsó napjai.

90. oldal

Kis híján balesetet szenvedő emberek szájából időnként efféle kijelentések hangzanak el: „Ha nincs mellettem Isten kegyelme, én is húzhattam volna a rövidebbet.” Más szóval ezúttal nem az volt Isten akarata, hogy pórul járjak. Ezzel nekem nem az a gondom, hogy valaki szerencsésen megúszott egy balesetet, inkább az bosszant, amit a szegény sérültekről mondunk. Mintha azt állítanánk, hogy Isten akarata szerint nekik kellett elszenvedniük a szerencsétlenséget. Ha már itt tartunk, hadd meséljem el annak az idős jezsuitának a történetét, akit egy nap majdnem elütött az autó. Este a rendi közösségben beszámolt az esetről, és így fejezte be nagy büszkén elmondott történetét, ironizálás és éleslátás nélkül: "Isten kegyelme nélkül ma este már a mennyben lennék.”

71. oldal

[…] közben eszembe jut a rendi fogadalmam napja, amikor az egyik jó barátom szemügyre vette az esemény helyszínét, a sydney-i St. Ignatius College pompás épületét, majd így szólt: „Hát, ha ez a szegénység, akkor látni szeretném a tisztaságot.”

117. oldal