Keskeny ​út északra 49 csillagozás

Richard Flanagan: Keskeny út északra

Dorrigo ​Evans története messze délen, a huszadik század eleji tasmaniai csapdázók barlangjainál kezdődik, és hosszan kanyarog észak felé, egészen a sziámi Kwai-folyó vidékéig, ahol ausztrál hadifoglyok építették a japán császár parancsára a hírhedt Halálvasutat. Ahogy a második világháború eléri Ausztráliát, Dorrigo is bevonul a seregbe, majd hamarosan ez a trópusi pokol lesz végső állomáshelye. Orvosként küzd a fogolytáborban a sár, a reménytelen éhezés, a kolera, valamint a versrajongó, szadista parancsnok, Nakamura őrnagy ellenében a társai életéért. Közben saját démonai kínozzák; a megbecsült polgári létbe való hazatérés vágya és egy kétségekkel teli, bűnös, még a háborúnál is pusztítóbb szerelem. Az egyik pokoltól megmenekülhet, a saját lelkétől soha. Még ha hősként ünneplik is hazájában, van, amit nem képes begyógyítani sem az idő, sem egy sikeres élet.

Richard Flanagan költői szépségű regénye a szerelem és a halál kulisszái közt tárja elénk a fájdalom és a gyönyör… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Jelenkor, Budapest, 2016
476 oldal · ISBN: 9789636766689 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Jelenkor, Budapest, 2016
476 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636766467 · Fordította: Gy. Horváth László

Enciklopédia 5

Helyszínek népszerűség szerint

Új-Guinea


Kedvencelte 8

Most olvassa 1

Várólistára tette 78

Kívánságlistára tette 58


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

A Keskeny út északra a háborús regényeknek azt a hagyományát követi, amit a 22-es csapdája vagy a kiváló Matterhorn fémjelez: célja egy minden patetikusságtól megfosztott háborúkép bemutatása. A közkeletű hősmítoszok gyakran operálnak virtigli, jólfésült katonákkal, akiknek egy szösz sincs a hajtókáján – ilyenek például a Luftwaffe sztár-vadászpilótái, akik arcukon férfias mosollyal férfiasan csatáznak a férfias égben a férfias satöbbivel. (Ja, hát nekik könnyű, ők ritkán látnak sarat.) Flanagan egy másfajta hőst állít elénk: ez a hős hason csúszik a rothadó szemétben egy falat penészes rizsgombócért, dengue-láztól delirál, nem tudja visszatartani a székletét, lop-csal-hazudik a túlélésért… de mégis, hős a javából. Flanagan eposza semmi jót nem tud mondani a háborúról – fogolytábor-lakóit csak az tartja életben, hogy abba kapaszkodnak, ami nem háború: egy emlékbe, egy reménybe, vagy valami testetlen gyűlöletbe.

Ez a könyv kegyetlen, naturális, csapongó, múlt és jövő között ingázó szövegfolyam a szenvedésről. Főszereplői foglyul ejtett ausztrál (főképp tasmániai) katonák, akik a legendás Vonalon dolgoznak – építik azt az esőerdőn keresztülhaladó vasútvonalat, aminek meg kellett volna oldania, hogy a japán hadsereg ellátmányt és katonákat juttasson Burmába*. Ezt a vasútvonalat megépíteni lehetetlen – európai szemmel. De japán szemmel lehetséges, feltéve, ha a foglyokat nem embernek, hanem fogyóeszköznek tekintjük, akiknek ez csak egy kiváló alkalom lemosni magukról a szégyent: hogy megadták magukat. Ezek a foglyok úgy csúsznak vissza valami félállati létbe, hogy azt nagyon nehéz az olvasónak ép ésszel befogadnia – ellenpontozásul pedig ott vannak a rabtartók, a japánok, akik a maguk bushido felsőbbrendűségükről lepillantva rabjaik elállatiasodásukban igazolva látják azt, amit mindig is gondoltak: hogy ezek az európaiak nem is emberek. És közben haikukat szavalnak egymásnak, Császárról, nemzetről és szellemről diskurálnak. Ahogy Flanagan megrajzolja a japán katonákat, az egyfelől persze nem feltétlenül új (elég a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence c. filmre, vagy a Híd a Kwai folyón-ra gondolni), másfelől meg a szerzőt érheti a sematizmus vádja. Ugyanakkor Flanagan képes távol-keleti hangulatot lopni a szövegbe, kissé tompítva az éleket és finomítva a ritmust – egyrészt maga a cím célzás egy Basuó-szövegre, másfelől pedig gyakran talákozunk haikukkal, vagy haikukra tett utalásokkal. De ami ennél is fontosabb: az író nem engedi el a szereplők kezét, ahogy azok kilépnek a táborból, hanem utána is nyomon követi őket – így lesz a szimpla háborús történet a felejtés és emlékezés (valamint az arra való képtelenség) regénye, és elmélkedés a kultúrák bűnfogalmainak különbségeiről. Ha részleteiben innen-onnan ismerős elemekből is építkezik, összességében nagyon szépen összerakott, hatásos regény ez, néhol pedig kifejezetten brutális ereje van. Jó gyomrú olvasóknak ajánlani tudom.

* A Halálvasút léte történelmi valóság. Az ott dolgozó százezernyi rabnak (európaiaknak és ázsiaiaknak vegyesen, bár természetesen utóbbiak voltak többen) óvatos becslések szerint is harmada halt bele a kimerítő munkába, az orvosi ellátás hiányába, az éhezésbe és a japán őrök kegyetlenkedéseibe.

8 hozzászólás
Csabi P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Általában háborús regényként kezelik ezt a művet, ami kissé megtévesztő, mint ahogy a borító is, ami inkább szerelmi tartalmat sejtet. Van persze a könyvben mindkettő, de a regény mindenekelőtt Dorrigo Evans életregénye. Annyit lehet tudni, hogy a történetet apja élete ihlette, de hogy Flanagan mennyire követte a valóságot, azt nem sikerült rövid kutatás után kideríteni, de talán nem is érdekes.
A könyv első harmada Dorrigo háború előtti életét mutatja be, középpontban Amy iránti szerelmével – nos, nekem ez az egy rész volt kissé nehézkes, mármint nem Flanagan írásmódja nehézkes, hanem az én befogadásom, nekem a romantikus érzelmekből a fele is elég lett volna. Hogy aztán beleugorjunk a középső harmadba, a Halálvasút építésének borzalmaiba. Az utolsó harmad a háború utáni időkkel foglalkozik, és talán ez a könyv legérdekesebb része, ugyanis Flanagan nem csak Dorrigo sorsát követi, de több katonáét is mindkét oldalról. Kísérletet tesz arra, hogy feltárja, mi vezérelte a japánokat azokra a cselekedetekre, amiket a nyugati világban mindközönségesen csak emberiesség elleni bűncselekményeknek hívnak.
Flanagan regénye azok közé a művek közé tartozik, amik gondolkodásra serkentik az olvasót, új nézőpontokat adnak, ahelyett, hogy az író a sajátját próbálná ránk tukmálni. Emellett remekül bánik a nyelvvel, és meg van benne a képesség, hogy megragadja az olvasó tökét (női olvasók esetében a képzeletét), nehezen felejthető pl. a láb amputálásának leírása a táborban, vagy éppen a tűzvészből való menekülés.

n P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

A borító majdnem megtévesztett, a szép külső egy igen zord, kegyetlen belsőt takar. Háború annak minden poklával. A Halálvasutat építjük, ezekbe az időkbe visz Flanagan, de úgy, hogy alig maradunk életben, ott vagyunk a fogolytáborban. Persze, mi letehetjük a könyvet, de én alig bírtam, mert minden kegyetlensége ellenére is érdekelt, nagy hatással volt rám.

Két észrevételem van:
Az egyik a megemelintette szó, ami viszonylag sokszor szerepel a könyvben, többször próbáltam mással behelyettesíteni. (nem volt könnyű)
A másik a fütykösrongy , én még ezzel a szóval nem találkoztam. Tudom, hogy ágyékkötő, le is van írva, fogok is rá emlékezni.

5 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Nem vagyok nagy „háborús regény”-rajongó, vagy talán még pontosabb úgy, hogy sosem a háború miatt olvasok el egy regényt (pedig amúgy néha érdemes lenne: eddig például semmit nem tudtam a tasmániai/ausztrál katonák részvételéről). Flanagan regényében azonban látatlanban érzékeltem valami olyan lírai aspektust (nem tartom kizártnak, hogy ez a borító hatása), amit aztán meg is találtam a sorok között.
Pedig a Halálvasút embertelen világa nem sok lehetőséget ad a líraiságra. Sajátos ellentmondást érzékelek a regényben: Flanagan mintha úgy akarná lecsupaszítani az embert az állati, hús-vér valójáig, hogy szépséget csempész a fogolytábor szörnyűségeibe – és a kontraszt fényében kitűnik, milyen is az ember valójában. Kegyetlenül hatásos lesz ezáltal a regény: ahogy a haikuk és az emberi erény apró megnyilvánulásai összefonódnak a testnyílásaik képességeit kontrollálni nem képes emberek borzalmával, az olyan erős kontrasztot eredményez, ami alól egyszerűen nem tudtam szabadulni.
A történetnek ezt a középső részét tartom a legerősebbnek, pedig utána is legalább ilyen érdekes (bár a korábbiak fényében, nyilván, sokkal kevésbé tűnik hatásosnak), akkor ugyanis kiderül, hogy mi van a fájdalom és a szépség ördögi egyvelege után – minden résztvevő fél esetében. (Általában nem sok boldogság, ez talán nem meglepő.)
Ettől függetlenül mégis kicsit fókusztalannak érzem a regényt. És nemcsak azért, mert az izgalmasnak tűnő, lineáristól eltérő szerkesztési mód a későbbi fejezetekben eltűnt, vagy mert igazi főszereplője sem volt a történetnek (egyébként rajongok azért a természetességért, ahogy Flanagan pár oldalban élettörténeteket és jellemeket vázol fel), hanem mert olyan, mintha nem lenne egységes. Mintha Flanagan mindenről beszélni akarna, ami csak eszébe jutott a regény írása során, mintha az élet minden kérdését valamilyen módon bele akarná vinni a történetbe. Szerencsére van annyira erős a stílusa, hogy elbírja ezt a telítettséget (cserébe tele van „idéznivaló” gyöngyszemekkel, amik miatt muszáj olykor letenni a regényt, kicsit megemészteni az adott oldalt-mondatot), de mégsem találni fogódzót, ami aztán segítene összefogni az élményt (különösen zavaró ez a szerelmi szál kezelésénél).
De még ezzel együtt is nagyon élveztem az olvasását. Már amennyire élvezni lehet egy olyan regényt, amiben a fekélysátor csak az enyhébb pillanatok közé tartozik.

4 hozzászólás
giggs85 P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Általában a háborúkról szól könyvekben, visszaemlékezésekben közös az, hogy az ott átéltek súlya olyan intenzitással esik latba az emberek életében, hogy ami akkor történt velük, elhomályosítja és lényegtelenné teszi az egész korábbi, illetve későbbi életüket. Nagyjából ez a helyzet az ausztrál Richard Flanagan Booker-díjas, Keskeny út északra című regényében is, kiegészülve egy mindent elsöprő szerelem történetével, ami szintén zárójelbe tesz minden korábbi és későbbi románcot egyaránt.

A szegény családból származó Dorrigo Evans akaratán kívül válik nemzeti hőssé, mégpedig amiatt, amit egy japán fogolytáborban tett az embereiért, és amit sem a beosztottjai, sem országának lakói nem tudnak, és nem is akarnak elfeledni. Ő kapja a Nagy Háborús Hős szerepét, amit egy életen keresztül képes úgy eljátszani, hogy biztos benne: ez az egész túlzás. Ugyanis a közel sem tökéletes belső tulajdonságokkal rendelkező fiatal orvos oly sokakkal együtt csak belesodródik a háborús eseményekbe, nem tervez el előre semmit, csak az adott körülményekben azt teszi, amit helyesnek tart, vagy éppen azt, amiről tudja, hogy elvárják tőle a példaképre ácsingózó fogolytársai. Miközben jót tesz, megment embereket és jobbá teszi mások életét, tudatosan segédkezik abban, hogy felépüljön saját mitikus és megkérdőjelezhetetlen szobra, amit majd évtizedeken keresztül csodálhat környezete és az ausztrál nép.

Ezzel szemben a tiltott Nagy Szerelemről senki nem tudhat. Arról az érzésről, ami egyfelől segít neki életben maradni a fogolytáborban a legembertelenebb körülmények között, de amivel elárulja menyasszonyát és közvetlen környezetét is. A könyv egyik alapkérdése az, hogy mi mozgatja az adott embert egy-egy szituációban, és miben nyilvánul meg a minden emberben meglévő kettősség. Dorrigo olyan ember, aki a gazdagokhoz akar tartozni, nyugodt, békés polgári életre vágyik, de nem utasítja el ezt a vágyát eláruló nagy szerelmet sem. És közben olyan ember, aki ugyan sok jót cselekszik az adott helyzetbe belecsöppenve, de utána elfogadja az örökös hős nimbuszát. Ugyanez a kettősség megfigyelhető a japán fogva tartók esetében is, akik egyike lelkiismeret furdalás nélkül okozza ezrek halálát, de aki halálos betegen mégis felismeri az emberi jóságot…

Ez a Booker-díjas könyv ezen kívül még a szépség és a borzalom szembeállításáról is szól. A kimunkált, költői próza és a lángoló, romantikus részletek jól ellensúlyozzák a háború, valamint a fogolytábor elképzelhetetlen szörnyűségét (a fordító, Gy. Horváth László a szokott színvonalon dolgozott), és hamar értelmet nyer a celani mottó: Ezek verseket írnak, anyám. Az ausztrál szerző, mint már utaltam rá, a japánokat nem ábrázolja egysíkúan, nem tartja őket kegyetlen állatoknak, hanem igyekszik megmutatni, hogy mit miért tettek, és miért lett a tábor olyan, amilyen. Kelet és Nyugat, vagyis a kultúrák harca egy háborúban elképesztően, ugyanakkor logikus módon kegyetlen arcot ölthet.

Richard Flanagan könyvének címe, a Keskeny út északra egyszerre valóságos – a dzsungelen keresztül épülő, alig pár méter szélességű vasúti sín, amely az elérhetetlen messzeség, vagy inkább a halál felé tart –, és elvont, ugyanis ez egy Macuo Basó kötet címe is, ami egy 150 napos (földrajzi és lelki értelemben is vett) vándorlás krónikája. Így nem annyira meglepő, hogy ezen a közel félezer oldalon egyszerre olvashatunk a második világháborúról, a japán Halálvasútról, egy emlékezetes szerelemről, illetve az emberi lélek rejtelmeiről vagy mindennapos szerepjátszásainkról és képmutatásunkról egyaránt.

Sapadtribizli P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Nagyon erős, érzékletes szöveg. Az eleje meg elég kusza volt, nehezen indult, csapongónak, összeszedettlennek tetszett nekem – ezért is vontam le a fél csillagot; de aztán elkezdődött a tényleges történetmesélés a nőről, a hadifogságról és az utóéletről, és onnan aztán nem volt megállás! Gyönyörű képekkel operált a szerelmi szálon, csak, hogy még mellbevágóbb legyen a hadifogság nyomora, ami szintén olyan tisztán és érzékletesen volt lefestve, hogy néha meg kellett állnom, mert nem bírtam az olvasását. És amíg a kötet elején a szerelem szinte pátosszal van kezelve, addig a hadifogságban nincs semmi felemelő – még a legnagyobb élni akarás és bajtársiasság is belefullad a sz@rba… És mégis ennél a résznél éreztem a leginkább azt, hogy a legnagyobb bajban is tudnak jók lenni az emberek egymáshoz és a kitartásuk teljesen lenyűgözött.
Ha már jóság: nagyon izgalmas volt a könyvben, hogy a „másik oldalt” is megmutatta kicsit, hogy milyen is lehetett a fogvatartók világa, hogy a nemzet mennyire meg tudja meghatározni az embert, azért a bűn bűn marad, még ha hazugságba próbálnak menekülni is előle. Nagyon szép azert, hogy minden fejezet előtt japán haikuk vannak, hogy azért nem húzható a fekete-fehér sablon erre sem.
Azt hiszem, sokat tudnék még erről a könyvről írni; beférkőzött a gondolat- és érzésvilágomba eléggé a vörös szín, a tűz, a fény szimbolikájával, az emlékezés-felejtés dinamikájával, a megmentett vagy eltékozolt életekkel, a költészetével.

Fiammetta P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Még sosem találkoztam a mindenre kiterjedő enyészet ilyen plasztikus, sokkoló ábrázolásával. A dzsungelben szinte törvényszerű, hogy lassan (vagy gyorsan), de biztosan minden elrohadjon – ideértve nemcsak a növényeket, hanem az embereket, sőt, magát a vasutat is, amely az egész mérhetetlen szenvedés forrása és célja.* A pusztulás testközelből való megtapasztalása kapcsán adja magát az az alapvető kérdés, hogy a fizikai halált túlélheti-e az emlékezet, vagy az elfelejtődés a sorsunk (a főszereplő maga szkeptikus a kérdést illetően, végül ironikus módon a közvélemény szemében mégis nemzeti hős lesz a Vonalnál történtek során játszott szerepe miatt).
Mindenesetre én mint olvasó nem nagyon tudnám elfelejteni ezeket a brutális jeleneteket és ezeket a markáns portrékat, amelyek alanyai a maguk módján próbálnak túlélni vagy motivációt találni a túléléshez, és ha ez sikerült, valamiképpen feldolgozni (és, ha kell, átértelmezni) a felfoghatatlan élményeket és a maguk szerepét. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben előfordultak olyan apró momentumok, amelyek jelezték, hogy a foglyok mégis meg tudták őrizni emberiességüket – talán itt-ott kicsit patetikusak ezek a részek, mégis szükség volt rájuk (legalábbis számomra) a sok borzalom feloldásához.

*Ugyanilyen kíméletlenül semmisít meg szinte mindent a regény végén az ausztráliai bozóttűzspoiler.

iniesta>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

A kompozíciót (nagyléptéket) díjazom, a középlépték strukturáltsága pedig a címtelen, haiku adta tagolásokkal szintén tagadhatatlan, és a központi ívek egyébként is lekerekítettek, végigírtak (látok némi szándékolt „aránytalanságot”, vagyis nem minden történet fut végig, ami elkezdődik, de ez így van jól: az irodalomtól ez merőben NEM új fogás, ugyanakkor sikeres megvalósítása ettől még szerintem műesztétikai erény).

A kisléptékkel azért vannak problémáim: mondhatnám itt van az igazi tét, ez a tét pedig stiláris. Oly sokszor látott, ismert irodalmi alapprobléma: elmondani az elmondhatatlant. Megalkotni hozzá a nyelvet. Használni a giccset. Igazából Flanagan megoldása: felhasználni és újraformálni a giccset, hogy az új törésben, önmagáról lehántva ismét értéket képviseljen. Lejáratott elemekből újrateremteni a nyelvet. Ez megint csak egyáltalán nem új fejlemény, régóta történik az irodalomban, és most már mindig is lesznek hasonló próbálkozások, hiszen mindig lesz felülvizsgálandó nyelv (hogy egy sikerült, pozitív példával éljek: a Párhuzamos történetek elnyújtott ágyjelenete szerintem olvasható így is). Flanagan stiláris válasza a kulcspontokon a naturalizmus-hiperrealizmus irányába visz, azaz szándékosan túlnagyítja az elbeszélői objektívet, hosszan (néha úgy érezni: vég nélkül) pakolja egymás után a részletek hétköznapi mondatait (pl. spoiler), hogy elérve az unalomig ismert várható hatást (e ponton: giccs, mert a borzadály ismert és várható, és éppen ezt a hatást játsza ki), azon túl is folytassa, kiforgatva a hatást önmagából, és majd csak egy olyan ponton álljon meg az elbeszélői felvétellel, ahol az elnyújtottság, a túlfuttatás, a túlzás miatt az egész ábrázolás újra esztétikailag értékesbe hajlik. Kétségtelen, hogy mindehhez kivételes nyelvi arányérzék kell (és önmagában ez sem elég, de erről mindjárt), viszont az is kétségtelen, hogy a szöveg ennek a stiláris stratégiának köszönheti a magasságait (pl. spoiler).

Ahogy, sajnos, az alkalmankénti összeomlásait is. Hiába az arányérzék, a precíziós írásszerkesztés (szinte látom Flanagant összpontosítani), van legalább két olyan stilisztikai kockázat, aminek kivédéséhez mindez szerintem mégsem elég.

Az egyik, az előbbi vizuális hasonlattal folytatva: nagyon nem mindegy ki is tartja az említett elbeszélői objektívet, avagy a nyelv olykor bizony képes seggbe rúgni a narrációt (egész pontosan: a giccset formáló nyelvi futam az elbeszélő pozícióját). A másik: szükségszerűen hétköznapi mondatokból kell építkezni, vagyis a (giccs)hatást előbb tényleg fel kell építeni, hogy utána esztétikailag meg lehessen haladni azt. Ha a mondatok kezdenek (akarnak kezdeni) hatásosak lenni, ha „leszűrődik” a giccs, ha a nyelv elemi szinten banalitásba folyik, akkor a stiláris „építmény” nem tud az adott hatásszinten túlnőni, és minden pillanatban összezökken a giccs határain belül (kb. mint egy építőelemes videójátékban, csak a cél itt éppen fordított).

Flanagan narrátora egy mindentudó elbeszélő (ez egyértelmű az állandó E/3-ból). Szerencsére ennek tudatában is van, és így jelenetről jelenetre rendre igyekszik az adott szereplőhöz tapadni (képesen mondva: odalopózik közvetlenül a háta mögé, és a válla fölül tekint ki). A közelség által hitelesítve így tudnak működni az olyan részek is, amikor mondjuk Dorrigo vagy Amy saját érzelmeivel viaskodik, vagy valamelyik szereplő az éhségére gondol a táborban: a hangvétel ÉS a távolság egyensúlyban van, másodlagossá válik hát, pontosan ki is beszéli el. Gond akkor van, amikor ez az egyensúly felborul, ami a háború utókövetésének (negyedik-ötödik fejezet) több jelenetében is előfordul, eklatáns példa rá a Varánusz cellamonológja, amely a regény abszolút mélypontja is. spoiler Ez szinte beszélgetős tévéműsorba illően úgy történik, ahogyan egy ausztrál értelmiségi gondolkodik arról, hogyan is gondolkodhat önmagáról egy koreai paraszt a halálsoron, nem pedig úgy, ahogyan egy koreai paraszt valóban gondolkodhat önmagáról spoiler. Egyszóval a hitelesítő közelség eltűnik, a hangvétel rögvest megkérdőjelezhetővé válik, hamar zavaró, rosszízű is lesz, a (nota bene: húszoldalas, kínosan hosszú) szövegbetét pedig megfutja a giccs ívét, és nem lendül túl.

A mondatok szándékolt hatásosságának csapdájára még egyszerűbb példát találni. Az egyszerűség kedvéért ugyanebből a jelenetsorból: „[…] tudta, hogy egész élete során csak ezzel az állati léttel közelíthette meg az emberlétet.” Vow, sooo deep! Igazán nem tudom Coelho melyik gondolata ihlethette… Bizonyos értelemben a könyv általános erénye itt önnön fogyatékosságába csap át: általában ugyanis jól stilizált a szöveg, így az ilyen alkalmi félresiklások annál feltűnőbbek, átsiklani sem lehet fölöttük.

Összességében az első típusú hibára én 2-3 példát találtam (Amy egy-egy betéte, illetve a táborvezetőhöz kapcsolódó bizonyos szövegrészletek ilyenek még), a második típusúra, kisiklott mondatra pedig talán egy tucatot: az ötszáz oldal (és még egyszer: jó ívű ötszáz oldal) adott esetben elbírja.

Talán Flanagan előképeire érdemes még egy mondatot vesztegetni, mivel itt elsősorban nagy háborús regények voltak említve, és igazság szerint csak félig értem, miért. A regény egy elég határozott perspektívából nézve sokkal inkább történet egy mágikusan nagy szerelemről, amit a háború és a hadifogság szétszakít és (hétköznapi, szánalmas kis emberi gyarlóságok súlyától megterhelve) nem is tesz folytathatóvá. A 22-es csapdája innen nézve nem is lehet analóg előkép. De ugyan már! Egy férfi főszereplő, aki a beteljesületlenségben váltogatja a szeretőit, ágyról ágyra vándorol és sehol nem talál nyugtot? Egy jellegzetes arcú, megfoghatatlan nő, akinek az egyik ismertetőjele egy virág? Kiszúrja a szemet, hogy itt Florentino Arizát és Fermina Dazát látjuk, átnevezve és beleírva egy új regénytérbe. spoilerMárquez hatása a képek szintjén is szembeszökő, Flanagan olykor éppen csak a mágikus vizualitást tompítja.

A magyar kiadásról még egy dicsérő szót. Szerintem a Jelenkor elmúlt évekbeli világirodalmi futásának egyik legjobb teljesítménye, angolszász vonalon biztosan. Látszik, hogy a könyv két elsővonalas (fordította Gy. Horváth László, szerkesztette Greskovits Endre) angolos munkája: elütés is alig, fordítási hiba 2-3, de még azt is inkább vitatható megoldásnak nevezném, ráadásul mindegyik a szavak szintjén van spoiler. Tényleg, öröm volt kézbe venni, így még a borítóval kapcsolatban is könnyebben tettettem az önkéntes olvasói vakságot spoiler.

5 hozzászólás
zia P>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Kegyetlen és naturalista. Gyomor és lelkileg feltöltött állapot kell hozzá, mert nyomasztó. Nekem ebben a mostani időszakban azért is tartott olyan sokáig elolvasni, mert volt olyan, hogy napokig a kezembe se vettem a könyvet, mert képtelen lettem volna akárcsak egy sort is elolvasni belőle. Mindenféle árnyalás nélkül nyersen írja le a háború, a fogolytábor borzalmait, az emberek szenvedését,gondolataikat, hogy mivel próbálták magukban tartani a lelket és hogyan próbálták meg túlélni az a rengeteg szenvedést.

katka99>!
Richard Flanagan: Keskeny út északra

Keskeny út északra, egy haiku első sora… egy Macuo Basó kötet címe, ami egy 150 napos vándorlás krónikája…ugyanakkor egy trópusi esőerdőn, dzsungelen keresztül, embertelen körülmények között épülő, keskeny, de végeérhetetlen vasúti sín, mely a végtelenbe, a semmibe, a halálba vezet. A trópusi pokol, a halálvasút, a fogolytábor, a háború, a sok kegyetlenség, az éhezés, a bántalmazás, a betegségek, a kolera, a halál csak egy része a nagyon érzérkletesen megírt történetnek. Richard Flanagan a háború borzalmairól, nagyon erős, nagyon kemény és nagyon naturalista, ugyanakkor lírai módon ír. A könyv három nagy része közül ez a középső rész, a fogolytábor borzalmaról, az embertelen körülményekről, a sok-sok brutalitásról szóló rész a legkeményebb és egyben a legjobb is.
A könyv első része Dorrigo Evans háború előtti életét mutatja be, Amy iránti szerelmét, amely a sok szörnyűség közepette egy kis reményt adott, de amelyet mindenki előtt titokban kellett tartani. A harmadik rész a háború utáni időkkel foglalkozik, és a szerző nem csak Dorrigo, a nagy háborús hős, sorsát követi, de sok katonáét is mindkét oldalról. Próbálja megmagyarázni, hogy mi vezérelte a japánokat azokra a cselekedetekre, amiket a nyugati világban emberiség elleni bűncselekményeknek tartanak.
Flanagan regénye azok közé a művek közé tartozik, amelyek elgondolkodtatnak és nem hagynak napokig. Ebben a könyvben egyszerre olvashatunk a második világháborúról, a háborúk borzalmairól, a japán Halálvasútról, egy csodaszép szerelemről, illetve az emberi lélek rejtelmeiről, kitartásról, emberségről vagy kegyetlenségről, valamint mindennapos szerepjátszásainkról és képmutatásunkról egyaránt.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma P>!

A nyilvánvaló életviteli hibákat, úgymint politika és golf, nagy ívben kerülte.

27. oldal

Kapcsolódó szócikkek: golf · politika
2 hozzászólás
robinson P>!

A boldog embernek nincs múltja, a boldogtalannak mása sincsen.

Kuszma P>!

Nem az a baj, hogy maga semmit sem tud a háborúról, fiatalember, mondta Dorrigo Evans. Az a baj, hogy tud róla egyvalamit. Pedig a háború sok valami.

30. oldal

ppeva P>!

Nő nélkül bármikor el tudott aludni. Könyv nélkül soha.

39. oldal

Kuszma P>!

Egyetlen ember érzései nem mindig érnek fel az egész élettel. Néha nem érnek fel szinte semmivel sem.

12. oldal

robinson P>!

Imádok társaságban lenni, mondta Ella.
Én meg minél több emberrel találkozom, gondolta Dorrigo, annál magányosabb vagyok.

Csabi P>!

Egy pillanatig úgy rémlett, megértette egy rémisztő világ igazságát, amelyben nincs menekvés a borzalom elől, amelyben az erőszak örök, a nagy és egyetlen bizonyosság, nagyobb a civilizációknál, amelyeket létrehozott, nagyobb bármely istennél, amelyet ember imád, mert ez maga az egyetlen igaz isten. Mintha az ember csak azért létezne, hogy továbbadja az erőszakot, s így biztosítsa annak örök uralmát. Mert a világ nem változik, ez az erőszak mindig létezett, sohasem fog kitörlődni, emberek fognak meghalni más emberek csizmája, ökle, borzalma alatt az idő végezetéig, és a teljes emberi történelem az erőszak története.

317. oldal

Kapcsolódó szócikkek: erőszak · háború
robinson P>!

Az életet megmutatni meg lehet, de megmagyarázni aligha, és számára a legigazabbak azok a szavak voltak, amelyek nem egy az egyben mondták ki a dolgokat.

Angele P>!

Az ég mindig szennyes volt, mindig vonult, rohant el, ő legalábbis így látta, valami jobb helyre, ahol az emberek nem halnak meg ok nélkül, ahol az életet nem csak a véletlenek irányítják.


Hasonló könyvek címkék alapján

Beryl Bainbridge: A varrónő
Michael Ondaatje: Az angol beteg
Amy Harmon: Homokból és hamuból
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Nevil Shute: Az örökség
Eric Lambert: Dicsőségre ítélve
Dymphna Cusack: Ketten a halál ellen
Thomas Keneally: Schindler bárkája
Thomas Keneally: Schindler listája
Kazuo Ishiguro: Napok romjai