Hogy ​el ne fújja mind a szél 88% 60 csillagozás

Van ez az átok rossz tulajdonságom, hogy ha nem egy könnyed, felhőtlen szórakozást nyújtó regénykét kapok le a polcról, akkor az olvasás után kényszeredetten elkezdek vájkálni a szerző gondolataiban, prekoncepciókat gyártok, megpróbálom beleélni magam az író bőrébe és ki akarom találni, hogy mit is akart mondani nekem.
No, ezzel a kisregénnyel nem volt könnyű dolgom. Már a címe is: Hogy el ne fújja mind a szél… Ahhoz, hogy ebbe mélyebben belegondoljunk, tudnunk kell, hogy a rendkívül ellentmondásos megítélésű, zaklatott életet élő, súlyosan labilis Richard Brautigan utolsó művéről beszélünk. A regény megjelenése után két évvel a hippi-korszak ünnepelt szerzője, az elmegyógyintézetet is megjárt, szikrázó agyú zseni, „aligmúlt” 50 évesen, önkezével vetett véget életének.
Ennek fényében lehetne ez a mű egyfajta összegzés, az egyenleg végső megvonása is. Az irodalomkritikusok szerint azonban jóval inkább egy utolsó – tulajdonképpen egészen jól sikerült – visszatérés ez az úgynevezett „brautigenek”-hez, ahhoz a fajta írásmódhoz, amelyről a szerző elhíresült és amelyben sikereket ért el. Ebben a prózában pedig domináns a szürreálisan, néhol nosztalgikusan megjelenő emlékfoszlányok, önéletrajzi ihletésű pillanatfelvételek néha meghökkentő módon történő felvillantása, megmutatása spoiler. Mindezt nem kevés szatírával, alkalmanként csodálatosan szép szóképek, mondatszerkezetek alkalmazásával, szinte csak úgy könnyedén kifolyatja a lapok közül Brautigan. Nem véletlen, hogy – lévén költőként is sokat alkotott – lírikus alkatú prózaírónak tartották.
Erősen odafigyelős a regény. Nem mindig derült ki számomra egyértelműen, hogy a halál (főképp a gyermekhalál!) hangsúlyos ábrázolásával a szerző azt próbálja-e érzékeltetni, hogy bármely erőfeszítéseink ellenére bizony elfújja az a szél mindazt, ami valaha jó volt bennünk és köröttünk? Vagy épp ellenkezőleg: csupán a gyermekszemszög „halálra sarkításával” akarja az olvasót emlékeztetni arra, hogy még a szomorú elmúlás mögött is ott van az, ami valaha is érték volt és szerinte megőrzendő Amerikából?
Válaszokat nem kínál ez a regény, csak kérdéseket. Írásmódja, szaggatott, emóciókat, gondolatokat, nyomorfoszlányokat felvillantó történetnélkülisége kifejezetten izgalmassá teszi az írást. Amiért csupán négy becsületes csillaggal tudom jutalmazni, az egyszerűen abból fakad, hogy számomra túlzottan amerikai, nehezen megfogható az életérzése…, mint az a bizonyos por… amerikai por. Hogy el ne fújja mind a szél

A Sóbálvány elolvasása több szempontból is kisebb fordulópontot jelentett; amellett, hogy érdemes sokak által közepesnek minősített könyvekbe is beleolvasni, arra is rádöbbentett (nem először), hogy tényleg érdemes végigtúrni az antikváriumok polcait, és nem csak az új kötetek fényes gerincét keresve végigsvenkelni rajta. Meg arra, hogy a hangulatot meglovagolva néha megéri spontánnak lenni, mert nem biztos, hogy évekig tartó halogatás lesz a vége, hanem egy új kedvenc szerző, a felfedezés büszkeségével párosulva. Ennek örömére az átlagosnál kissé nagyobb figyelemmel (de nem mániákusan) mentegetem el a Modern Könyvtár érdekesnek tűnő címeit.
Lehetne azt mondani, hogy ezek mennyire egyértelmű dolgok, de a rengeteg figyelemfelhívó újdonság és a tengernyi vélemény között könnyű megfeledkezni ezekről, plusz mindenki szelektál valamilyen szempontrendszer alapján – valljuk be, képtelenség minden könyvnek megadni ugyanazt a figyelmet.

Ezen gondolatok vezérfonalán haladva találtam rá Richard Brautigan elnyűtt kis könyvére, melynek szépséges, ragozhatatlan címe: Hogy el ne fújja mind a szél. Igen, részben emiatt vettem meg.
(Aztán kiderült, hogy a pasimnak megvan. Bah, mennyire mindenre kellene egy könyvmolynak figyelni.)
Szeretem az olyan könyveket, amelyek több mint 1300 olvasás után is képesek meglepni. Nehéz megfogalmazni, mitől olyan egyedi és érdekes ez a könyvecske… még csak regénynek sem nevezném – de nemcsak engem, hanem a kritikusokat magába foglaló olvasó közönséget is annyira zavarba ejtette ez a posztmodern hippi szerző, hogy zavarukban a szerző prózai műveit elnevezték brautiganeknek.
Tehát, mi ez a brautigan? Egy bájosan zűrzavaros tákolmány, ami emlék-és gondolatfoszlányokból épül fel és a cselekménynek csupán halovány árnyékát mutatja. Szilánkok egy gyerekkorról, annak tragikus és brutális végéről, Amerikáról. Nem tudom, tulajdonképpen miről szól, de talán ő maga se. A narrátor maga az író, aki tizenkét éves kori énjére tekint vissza. Szavai nyomán egy különös gyerek alakja rajzolódik ki, aki szeret temetéseket nézni, pókhálókat tanulmányozni és az öregeket hallgatni. Az anyja szívfájdítóan elhanyagolja – nem ez a szívfájdító, hanem az, hogy milyen észrevételek alapján állapítja meg ezt a gyerek, pl. ahogy egy normális szülő beszél a gyerekével, meg hogy az anyja rövid szeretetrohamaitól ideges lesz, és fellélegzik, amikor ismét nem vesz róla tudomást –, ő pedig mindenféle fura szerzettel megismerkedik, akikkel összefut, miközben egy kiszuperált babakocsival betétdíjas sörösüvegekre vadászik időben és térben; a vén halásszal, akinek késén állítólag ezer gyerek vére szárad, vagy a nagydarab házaspárral, akik minden este elszállítják és kipakolják a nappalijuk berendezését a horgásztóhoz, majd kedélyesen megvacsoráznak.

Szóval, Brautigan amolyan beszédes semmiségekről mesél. Nem kell tőle logikát vagy következetességet várni, csak merüljünk el benne és hagyjuk, hogy vigyen magával a keserédes nosztalgia az amerikai gótikáról. Hogy el ne fújja mind a szél.
[Ócska volt, bocsi.]

Nagyon tetszett a stílusa, a humora, a szomorúsága. Egy férfi visszaemlékezése a nélkülözésben, költözködések közepette töltött gyerekkorára, valamint arra a napra, amikor egycsapásra véget ért a gyerekkora.
Azonban mindennek éreztem én ezt, csak nem tündérmesének. Mitől lenne tündérmese egy kétségbeejtő emléket magában hurcoló, szegény, sodródó, számkivetett kisfiú története?
Igaz, hogy a televízió még nem nyomorította meg a képzeletét (ld. fülszöveg), mert szegénységük miatt még egy rádiójuk se volt, amit hallgathattak volna – pedig mennyire vágyott rá! De pusztán a televízió nélküliség még nem tesz boldoggá, széppé és tartalmassá egy gyerekkort, egy életet.

Brautigan írásaiban képes csúszkálni az időben. Hol egy ócska babakocsit vonszol maga után a múltból, hol ő maga siklik át egy másnak szánt koporsóba. Akár szomorú is lehetne, amit mond, de mégsem az, mert hőseit megkapaszkodtatja a jelenben. Van miért itt maradni, állítja, mégha az másnak haszontalan, monomániás cselekvésnek is tűnik. …mert mi különbség az imamalom szakadatlan forgatása, a rózsafüzér végnélküli morzsolása, vagy a pisztrángfogás legtökéletesebb technikájának időt nem spóroló kikisérletezése közt.
Brautigan írásaiban képes csúszkálni az időben – azért használok jelen időt, mert a szövegei ma is élők.
Vele figyelek én is.
Fogja az ember a cuccát, kiviszi a folyópartra, tűzi a műlegyet – s olykor az olvasás közben ilyen barátokkal beszélget, mint Brautigan.

Nem sokkal Robert Cormier Én vagyok a hunyó! c. kisregénye után rábukkantam még egy kallódó gyöngyszemre, amit – könyvtáros lévén – feltétlenül ajánlok majd a kedvenc olvasóimnak, sőt még az is lehet, hogy petíciót íratok alá velük, amiben közösen kérvényezzük, hogy ez a kis kötet – hiába viseltes és sárgák a lapjai – feltétlenül kerüljön vissza a raktárból az olvasóterembe. :)
Szerettem minden sorát!, még a megrázó részeket is egyfajta morbid kíváncsisággal olvastam, mert bár ez a történet vitathatatlanul nyomasztó a hamburger helyett vásárolt töltényekkel és a .22-es puskával* – de az elbeszélésmód, a humor, az idősíkok egymásra csúszása/csúsztatása, a meghökkentő jelenetek, és az egyedi karakterek miatt én biztos, hogy nem a szomorú részekre emlékszem majd vissza, sokkal inkább az előbb említettekre. (Szóval az elbeszélésmódra, a humorra, az idősíkok egymásra csúszására/csúsztatására, a meghökkentő jelenetekre, és az egyedi karakterekre :) ).
Meg persze az ilyenfajta, megkapó képekre: „Úgy zörögnek a szélben [a nádbuzogányok], mint kísértetkardok a csatamezőn, és a tó állhatatosan püföli a partot, amelyhez én is odatartozom a képzeletemmel.” És még: „A gulyamadarak hangja mint megannyi bánatos felkiáltójel a nyári késő délutánra gépelve (…)” Meg: „A másik asztalkára egy öreg órát tett, amely igen súlyosan és komoran ketyegett. Úgy hangzott, mint ami játszva kifog az örökkévalóságon. ”

*nem akarok félrevezetni senkit, (szerencsére) nem egy előre eltervezett gyilkosságról szól a regény

Nos, tetszett. Mert rövid, mégis minden benne van, mert varázslatos mondatok vannak benne, mert megdöbbentő kijelentésekkel találtam szembe magam, amik rögtön értelmet nyertek, ahogy tovább olvastam a szöveget, mert megnevettet a humora, még ha keserves témákról is ír.
Többszörös visszaemlékezés a regény, mégsem veszik el az ember a cselekményben a tiszta szerkezet, a jól felépített viszonyítási pontok miatt. Érdekes, hogy már akkor az iskolai vérengzések kerülnek elő (1982.-ben jelent meg), pedig hol volt akkor még a Columbine tragédia. De talán mindennek az eredete ott keresendő, annál a keresztútnál álló benzinkútnál, ahol 1948.-ban simán ácsoroghatott egy kölyök a .22-es puskájával, és senki sem akadt fenn ezen.

Ez egyszerűen zseniális volt! Több száz oldalon keresztül olvastam volna még….
De talán pont a rövidségében rejlett a zsenialitása. A tömör, szikár stílusa, ami telítve volt humorral az előrevetített tragédia ellenére is, az első oldalaktól magával ragadott és a végéig nem engedett. Számomra itt most nem a történet volt a lényeg, hanem az elbeszélésmód.

Nagyon tetszett.
A Pisztrángfogás elolvasása után nem gondoltam, de még a Görögdinnye után sem, hogy most azon fogok gondolkodni, kedvenceljek vagy sem…

Nagyon szép és érzékenyen megfogalmazott írás, vagy inkább visszaemlékezés? Visszatekintés az egyre és válogatás nélkül, viszonylag időrendben egymás után következő, gyerekkorból felbukkanó emlékekre. És miközben emlékezik, emlékszikrákat gyújtogat, emlékrongyokkal porolgat – de nem a tisztaság, hanem inkább a megtisztulás a lényeg…
Nehezen kitörölhető könyv, ha egyszer elolvasod, sokáig nem hagy nyugodni; kemény időszakban játszódik, a háború vége felé, ill. amikor már kezdenek az emberek fellélegezni. Saját, személyes tragédiáik meg-, át-, ill. túlélése mellett már nem jut idő, vagy talán erő (?) a gyerekeikre is figyelni…
Csellengenek, mint ahogyan mi is csellengtünk, vagy a mai gyerekek is csellengenek – a sok gond mellett magukba fordulóvá, majd fokozatosan elszigetelődnek az emberek egymástól – csend és magány van az emberek közt, de nemcsak egyszerűen köztük, hanem még a családokon belül is… ehhez „segítenek még” a kor technikai vívmányai, pl. a tévé, amire Brautigan nagyon haragszik, mint az elszigetelődésnek egy fő okozójára. Úgy véli, a háború utáni kilábalás időszaka nem mutat jó irányt, és ennek fő áldozatai az emberek, az emberi kapcsolatok, leginkább a gyerekek – akik esetében A figyelmetlenség, az, hogy nem szakítunk rájuk időt – kicsiny, vagy óriási – tragédiákat okozhat…

Nagyon szép, balladai hangulatú elbeszélés, amelyben ott van a mindig visszatérő ritornello: „Hogy el ne fújja mind a szél”, ami „eltöröl” egy régi emléket, és előhúz egy másikat…
Jó lett volna megtalálni azt a dalt, amit a kissrác nem tudott a fejéből kiverni, ill. nem is akart, mert jó volt így neki emlékezni…
https://www.youtube.com/watch…

Én meg moziztam emlékeit olvasva, mint egy diaporáma bemutatón… finom, a másikra rájátszható emléktörténetekkel.
Nagyon érzékletes és bensőséges történet volt. Ajánlom elolvasásra.

Mindhárom Brautigan olvasásomat ajánlom @verdeleth Bevezetés a posztmodern irodalomba c. kihívásához.

Amikor a bátyám elköltözött a szülői házból, nekem ajándékozta szinte az összes könyvét. (Innen is látszik ,hogy jó testvér). Így került hozzám ez a szokatlan című kis történet, az Európa Kiadó Modern Könyvtár sorozatában jelent meg 1986- ban , mindössze 11 Ft- os áron. Belegondoltam , mit is adnak manapság 11 Ft- ért? Talán egy papírlapot… Richard Brautigan író teljesen ismeretlen volt számomra , ezért kicsit utána olvastam. Nem volt könnyű gyerekkora,(ez lehetne egy közhelyes megállapítás is, de itt úgy érzem nem az), éhezéssel és mélyszegénységgel nagyon is valóságos probléma. A történet rövid lélegzetvételű, életrajzi ihletésű és nagyon furcsa, mégis érdekes, meghökkentő mondatokkal, és amerikai ízzel. Egy 12 éves fiú személyisége, véleménye, kötődései. Hamburger,barátság, horgászat, öregek, családi kapcsolatok, biciklik, temetés, kukacok , és egy dátum, ami köré épül az egész . 1948 február 17. Gyermekkorának egy olyan napja ,amit utólag sokszor átgondolt, a „mi lett volna ,ha másképp cselekszem” gondolat a mérvadó.Nagyon sok kérdés merül fel a fiúban ,amire keresi a válaszokat ,de a könyvben nincsenek ezekre válaszok. Kár lett volna kihagyni, szokatlanságával megfogott. Azért sem írom le azt az egyetlen mondatot ,ami a könyvben minduntalan visszaköszön, mert már annyian megtették előttem.

Szerettem volna ezekben a sosem-létezett világokban (vagy Amerikákban) élni, amikről Brautigan ír. Ahol emberek nappalit építenek a tóparton minden este. Kartondobozban finom, hűvös, frissen tartott gilisztákat adnak el a horgászoknak. Ahol úgy lesznek úrrá a nagyon is szörnyű dolgokon, hogy használják a fantáziájukat, és terápiának használják azt, hogy minden létező információt összegyűjtenek a hamburgerekről (és nemcsak megeszik őket).