Gesztenye, ​a honalapító (Gesztenye, a honalapító 1.) 93% 222 csillagozás

Szeretnék nagyapó lenni és felolvasni ezt a könyvet az unokáimnak. Nem kis nyusziknak, hanem belevaló, vagány kis csajoknak és srácoknak. Nem olyanoknak, akik megijednek a saját árnyékuktól, hanem olyanoknak, akik titokban arról álmodoznak, hogy útra kelnek, felfedezik a világot. Olyan gyerekeknek, akik izgulva, de csillogó szemekkel, élvezettel hallgatják a rémisztő históriákat. Olyanoknak, akik kihallgatják a felnőtteket, és a kíváncsiságukat nem csökkenti, hogy nem mindent értenek az ismeretlen világából.

Milyen ez a könyv?
@bang jól leírja az értékelésében, hogy hőseposz: http://moly.hu/ertekelesek/933735
@Uzsonna jól leírja, hogy a természet szeretetére tanít: http://moly.hu/ertekelesek/1129019
@Nita_Könyvgalaxis jól leírja, hogy a valóság tükre: http://moly.hu/ertekelesek/1892141
Én leírom: igényes és izgalmas meseregény, ami visszaidézte a gyerekkorom világát.
Kedvenc. :)

Hát ez nagyon cuki volt! :)
Az elején kicsit bele kellett rázódni a nyuszik kicsit furán emberi lelkivilágába, de aztán felvettem a nyúlcipők tempóját és végig dobrokoltam a szuperbátor és találékony nyúlcsapat változatosan izgalmas kalandjain, melyek méltóak voltak a nagy öregek meséihez is.
Különleges összetartás, bátorság és furfangosság jellemzi Gesztenyét és kis csapatát, akik egy furcsa jóslat végett elindulnak új otthont keresni, majd nőstényeket a túlélésükért, mindeközben olyan kalandokba keveredve, hogy csak kapkodjuk a fejünket és csodáljuk a sok kis leleményes szőrpamacsot és érzünk egyre nagyobb szeretetet és tiszteletet tetteiket látván a csodálatos természetleírások mellett.
Nagyon ajánlom gyereknek felnőttnek egyaránt, szuper tanmese a méltó élethez. :)

Szóval hogy, cuki meg jópofa volt ez a mágikus realista nyúl fantasy, csak annyira b o o o r z a s z t ó ó ó ó ó ó ó a n l a s s s s ú ú ú ú, hogy többször az unalmon halás veszélye kerülgetett. Emellett zavartak a fordítási és szerkesztési hibák (pl.: a hím nyúl az nem kan, hanem bak) és a tapsi realizmusból kilógó ló nyúl lábak. Háziállatok közt nőttem fel, évekig jártam apámmal vadászni, biológia szakos gimibe jártam, de én olyat még nem hallottam, hogy egy macska megtámadna egy felnőtt nyulat.
Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy végig küzdöttem magam rajta, de ez valószínűleg tényleg az a gyerek könyv, amit gyerekként élveztem volna inkább.

Én aki állatmeséken nőttem fel, hogyan kerültem el ezt? Az egész kicsit unalmasan kezdődött, meg is ijedtem, hogy kinőttem a mesékből, már nem tudom élvezni őket. Csalódott voltam. Ezek a nyulak új tanyát keresnek, nem valami izgalmas. Aztán kezdtem megkedvelni ezeket az antropomorf jószágokat, a küldetés már szinte Gyűrűk ura színvonalúvá kezdett válni a szememben, a hősök furfangjai, a mesemondó intermezzók, a természet csodái (amibe csak az ember rondít bele) egyre jobban lekötöttek. A második küldetés alatt már könyékig rágtam a körmeimet, igazi szuperhősök lettek az én nyulaim, képzeletem kevés szebb tájat látott a Watership-fennsíknál, még majdnem el is gondolkoztam Nadálytő diktátorságán, meg az elnyomáson, a többi nyulak szabadságvágyán, meg a látomások misztikusságán, kevés görög rege szagot is éreztem, de aztán úgy döntöttem, hogy elég lesz, ha csodálom a mesét. Úgy volt, imádtam.

…Jó, de hogy lehet valami ennyire tökéletes?!

Hogy annyiféleképpen olvasható: nyúlmesének (a meglepően tanulságos fajtából), nyúleposznak, thrillernek, utó- és disztópiának (attól függően, épp hol tartasz ), realista állatregénynek (a nézőpont néha lép egyet hátra, hogy teljes egészében befogadjon egy tájat, jelenetet, a nyulakon túlmutató perspektívát, szóval a narrátor mindent tud és mindent meg is akar mutatni, és akkor ebben találkozik is az olvasóval, aki meg mindent akar tudni, mert nem egyszerűen izgalomban tart, ez akusztikus koncerteset játszik a pattanásig feszült idegeiden), bajtársias kalandnak, felfrissítve dalokkal, viccekkel, mesékkel és olyan szépséges és eleven hitvilággal, hogy Inlé Fekete Nyula adja a másikat. És biztos vagyok benne, hogy akárhányszor olvassa újra az ember, valamelyik mindig bekúszik a nyúltagyba, és beszövi a fantáziát. Még elsőre is, amikor még újonnan, töményen és egészben szembesül a történet végtelenpluszegy számú rétegével. Ami most nagyon, nagyon elkapott -többek közt-, azok a nyúllegendák, a nyúl-ezeregyéjszaka, a nyúlbiblia, nyúl-naszreddínhodzsa, nyúlodüsszeia, nyúlharrypotter, nyúlminden. Mert El-ahrairah történeteiben tényleg minden benne van, nemcsak az, amiért válságos pillanatokban épp a mesékhez lehet fordulni. Mindegyik történet komplett, kerek egész, saját ívvel és ritmussal, vigasztal, megnevettet, elgondolkodtat (figyeld meg, nyúlként vagy emberként kezded a töprengést, meg hogy miként fejezed be, ha egyáltalán). És a folyamat, ahogy a megélt események történetekké válnak, ahogy az emberbe ivódik ki tudja, hány generációnyi közös nyúlemlékezet. És a vége, hát persze, a végéről ne is beszéljünk, olyan fájdalmas meg szépséges, és annyira hibátlanul építkezik ebbe az irányba az a sok-sok rétegnyi értelmezés, és annyira gyönyörűen oldja fel a narrátor mesélő ezt az egészet, hogy most is mindjárt ráfogom, hogy a szemembe ment valami.

És persze mindez nem működne magyarul Székely Kata fordítása nélkül, aminek nemcsak az angollal, de a nyulak nyelvével is meg kellett küzdenie. Ó, és ritka szép a Partvonal ünnepi kiadása, csodásak az illusztráló festmények, csak arra kell felkészülni, hogy lapozgatás közben komoly spoilerekbe lehet botlani.

Hatalmas kedvenc lett, költöztetni is szem előtt, száraz helyen, bársonypárnán kell majd, mert ezt még a dédunokáimnak is olvasnia kell.

Tökéletes könyv, csak kicsit traumatikus élmény volt az olvasása. Annyira aggódtam folyton ezekért a jóvágású, bátor, okos, nemes szívű, szociálisan érzékeny nyulakért, és annyira nyomasztott, hogy mi jöhet még…. Néha nem is bírtam kézbe venni napokig, aztán meg persze nem tudtam letenni hajnalig. És igen, lehet az ember szerelmes egy nyúlba. Akár többe is.
Látszat szerint ez egy nyulakról szóló gyerek(?)könyv, mégis, olyan alapvető kérdésekről szól, amikről minden valamire való műnek kéne szólnia, legyen az akár szépirodalom, akár sci-fi, fantasy vagy bármi egyéb. Például az egyén és a társadalom viszonyáról, a gyakran szemben állónak tűnő érdekek rangsoráról. A közös múlttal összekapcsoló gyökerek és a saját életünkön túl elhelyezkedő jövő iránti felelősség fontosságáról. Meg persze bátorságról, leleményességről, környezetvédelemről, toleranciáról, az idegen nyelvek fontosságáról, meg lényegében bármiről, amire az olvasó éppen fogékony.
Ráadásul a képek is szépek, és van benne fi ligatúra.
De nem tudom, 12 éven alul nem okoz-e maradandó károsodást.

Nyúl nyúlnak farkasa.

Az ember lánya mikor először meglátja a címet és a borítót, azt gondolhatná, valami cuki kis meséről van szó a Gesztenye, a honalapító esetében. A metrón is néztek rám furcsán, mikor ezt olvastam. Ha tudták volna, valójában mi lapul a borító alatt…

Mert kérem szépen ez a mű a kőkemény valóság nyúl módra. Richard Adams ezeken az állatokon keresztül tart görbe tükröt elénk, amibe nem éppen a legkellemesebb belenézni. Mindezt viszont teszi úgy, hogy végig van min izgulni, és teljesen képes belehelyezkedni egy nyúl helyzetébe, már ha mondhatunk ilyet.

Ahogy olvasol, végig érzed a füvet a talpad alatt, a félelmet, amit a ragadozók nyújtanak, a kétségbeesést, ami a hosszas vándorlást követi, és úgy olvasod a nyulak legendáit, mintha csak saját néped meséit hallanád. Én sokszor unni szoktam a tájleírásokat, de ebben olyan csodálatos szóképek voltak, hogy volt, amit muszáj voltam újraolvasni, hogy még egy kicsit gyönyörködhessek benne.

Bár elég sokáig olvastam ezt a regényt, egyetlen percet sem bántam meg, amit rászántam. Még sokáig velem fog maradni a hangulata, a zamata és az érzések, amiket kiváltott belőlem. És ez az, amiért érdemes olvasni.

Ha ezt gyerekkoromban olvasom.. tudom, egyik olyan kitüntetett kedvenc lett volna, amit számtalanszor újraolvasok. Hiszen pont ilyeneket szerettem. És ráadásul az egyik kedvenc olvasmányom a Kis növényhatározó volt. Biztos összenéztem volna az ötletes nyúlneveket a növények képével, leírásával.
Most felnőttként annyit mondhatok, hogy biztos fogom olvasni még.
Szeretem az elme olyan kalandozásait, mikor egy ismeretlen területet járunk be, elképzeljük, hogyan gondolkodhat egy nem emberi lény. Persze itt is azért óhatatlanul keverednek az emberi tulajdonságok a nyúl tulajdonságokkal. Ugyanígy a társadalom felépítése is, a váza alapvetően emberi, de a megvalósítás a nyúl szükségleteire, körülményeire, félelmeire épül.
Adams szereplői nagyon szerethetőek, és sokféle jelleműek. Lehetnek erősek és bátrak, vagy gyengék, de okosak. Ravaszak és erőszakosak. És így tovább.
Aminek kezdete van, annak vége is, így nagyon sajnáltam, hogy vége lett. Az epilógus meg szomorúvá tett.
De tudom, időtlen mese ez, képzeletemben Gesztenye és barátai mindig ott lesznek a Watership síkságon. Hiszen bármikor újrakezdhetem.

Oly sokan és oly sokféle megközelítésben taglalták már e műnek az erényeit és esetleges hiányosságait, hogy ahhoz sok újat hozzáadni lehetetlen küldetés. Épp ezért úgy gondolom, csak arról szabad írnom – ami hitem szerint egyébként is elsődleges célja egy értékelésnek –, hogy milyen hatást gyakorolt rám, milyen érzelmeket váltott ki belőlem.
Stílszerűen fogalmazva ez a regény számomra egy ínycsiklandó, friss fej tavaszi saláta volt (és bizony, hogy nem egy könnyfakasztó vöröshagyma!). Hiszen ahány harmatcseppes levelet bontottam le róla, ahány réteg tárult fel előttem, azok mind más-más ízt hagytak a számban. Elsődlegesen természetesen kaptam egy vérbeli, felnőtteknek (vagy – merem remélni, hogy – talán már kiskamaszoknak is) szóló, erkölcsi intelmekkel teli tanmesét Aesopus állathőseivel. Tagadhatatlan, hogy egy sajátos értelmezésű Odüsszeia is meglapul a Gesztenyé-ben, ahol nem kerülhetjük meg a találkozást például a lótuszevőkkel. De itt van az Állatfarm diktatórikus, spártai alapokon nyugvó, tekintélyuralmi társadalmának plasztikus leírása is. S ne feledkezzek meg a csodálatos kalandregényről se, amely ugyancsak ebben a műben bújt meg és sodró lendületével szórakoztatott az utolsó sorokig.
Így jutottam el végeredményben a saláta leveleitől a nyers, kemény torzsáig, amely már az emberről szól. Az esendő, újat akaró, kalandvágyó és a nihilben tespedő, megalkuvó emberről egyaránt . A mindenen átgázoló, hatalomra törő és a meghunyászkodó, alamizsnaként hátrahagyott koncokért megalázkodó, hitehagyott emberről ugyancsak. Szóval minden emberi társadalmak örök fejlődéséről, a folyamatot támogató, vagy egyenest szétfeszítő erőkről is mesélt nekem ez a könyv.
S talán ami a legfontosabb, hogy a kicsi nyulak társadalmára kivetítve, minden emberi érzelmet – az önmagát adó, sugárzóan tiszta szeretettől, bajtársiasságtól, az éjfekete gyűlöletig, a gonosz sötét bugyraiig terjedő széles palettán – bemutatott, s mindezt a mesék magával ragadó eszköztárát felhasználva, esti tábortűz körül elregélve, vagy a kis konyhai tűzhely mellett elbeszélve, mesébe bújtatva. Ezeket az érzelmeket pedig szinte maradéktalanul ki is tudta váltani belőlem. Mind közül a legfontosabb azonban a határtalan, ellentmondást nem tűrő, a történet egészén átsugárzó életigenlés, humanizmus volt – és ez katartikus élményt nyújtott.
Külön köszönet jár a hihetetlen találékonysággal, ötletesen kimunkált „nyúl-mondavilág” megalkotásáért. Minden mondatát élveztem.
Kiemelésre érdemesnek találom még Gesztenye agyafúrt módon átgondolt, előrelátó „szövetségi politikáját”, amely minden korok minden államférfijának, stratégájának okulására válhat. Egy ilyen nyúllal én is örömmel letelepednék egy jó kis alkonyati „silflay”-re.
Végül Forrest Gump anyukájának elhíresült mondása jut eszembe, arról a bizonyos bon-bonos dobozról. Bárki, aki ebbe a regénybe kezd, nem tudhatja, hogy számára kellemes, vagy kellemetlen ízű cukorkát talál-e benne. Bizonyára olyan is lesz, aki csak az üres dobozt tartja majd a kezében.
Számomra ez a salátafejnek álcázott dobozka sok-sok finom csemegét tartogatott. Ajánlom Mindenkinek! :)

Awwww, nyuszik!
(Egy felnőtt férfi szakértő véleményét hallották (nem))

Komolyabban: furcsa egy könyv. Jó módon furcsa, de azért mégiscsak furcsa.
Igazból csak véletlenszerű gondolataim vannak, főként, hogy úgy látom, mindenki elmondott már minden fontosat róla.
– Besorolását tekintve én határozottan a gyerekkönyvnél tenném le a voksom, bár mindenképpen korát meghaladó módon (azzal együtt, hogy nem tudom, egy mai gyerek mennyire bírná el a lassúságát).
– Mindenki lelkes a nyulak nyúlszerűségén, de nekem valahogy nem volt tökéletes az illúzió. Nem tudom meghatározni, pontosan mivel volt problémám, de gyanítom, hogy csupán a koncepcióval, miszerint ennyire összetett gondolkodást és érzelemvilágot adott a nyulaknak. Ami nyilván dicsérendő, de mégsem segítette elő, hogy elhiggyem: tényleg nyulakról olvasok.
– Kicsit talán ráérősebben mesél az én ízlésemnél (és a magyar fordítás ezen mintha szintén nem segítene, bár ez simán megszokható), meg talán a cselekmény íve is furcsán törik, de mindez igazából mellékes, mert nagyon szépen követi a mese hagyományait.
– A beékelődő mesékért egyébként is nagyon lelkes vagyok.
– Örülök, hogy nem lett nyálas tanmese, mint féltem; és annak is, hogy nem akart Adams ennél többet. Ez pont így volt szép és jó.
Merthogy tényleg szép és jó volt.