Számomra már soha nem derül ki, hogy csak nagyon rossz időpontban vettem kézbe a könyvet vagy tényleg ennyivel gyengébb ez, mint az első rész.
Egy óriási olvasmányélmény után választottam, pont azért, mert teljesen más és mert az első rész olyan kis limonádén aranyos volt, én meg úgy éreztem, ez kell most nekem egy realista és teljes átéléssel megélt könyvfolyam után.
Ehhez képest most kimondottan zavart a történések minimalizmusa, ami egy magát kriminek aposztrofáló könyvnél minimum furcsa. (persze, lehetséges, hogy maga az első gyilkosság későn történik meg, de ebben az esetben valahogy éreznem kéne valamiféle emelkedő feszültséget, hogy valami csúcspont felé tartunk, ehhez képest nehezen tudtam volna megtippelni, hogy a felvonultatott szereplők közül ki lesz az a bizonyos holttest.)*
*mondható, hogy nagyjából az elsőben is így volt, ott azonban legalább formálódott az áldozat személye, sőt láttuk azt is, hogy lesz itt annyi gyanúsított, hogy a rendőrség csak győzze megtalálni az igazi gyilkost…
Másfelől , bármennyire is furcsán hangzik, ha az előbb azt mondtam, nem tudtam kit ölnek majd meg, azt viszont pontosan tudtam, hogy mi lesz a csavar a könyvben spoiler. Erre viszont annyira csak az utolsó oldalakon derült fény a könyvben magában, hogy igazából azt hittem, mégsem lesz igazam és azért sem igazán tudtam izgulni, hogy akkor ez hogy derül majd ki. (pedig egy jó krimi, még ha az ember nem is tudja, ki a gyilkos és miért, leginkább együtt gondolkodás a nyomozóval. Vagy, ha tudni, ki a gyilkos, akkor izgalom, hogy elkapják-e vagy hogy kapják el)
Oké, Georgiana az az igazi botcsinálta detektív, aki inkább merő véletlenségből, szerencséből vagy szerencsétlenségből hasra esik a nyomokban, mint tudatosan nyomoz és következtet, de még ezt a minimális nyomozást sem kezdte meg a regény utolsó 30 oldaláig, szóval, nem volt mit és miért izgulni…. (kicsit olyan érzés volt, mint barkochbát játszani úgy, hogy a kérdéseidre semmiféle választ nem ad a rejtvény feladója, de a lejáró játékidő végén a képedbe nyomja a megfejtést….)
Tehát krimi elemeket minimális mértékben tartalmazott a könyv, tele volt viszont unalmas, körbe-köre járó ismétlésekkel: hogy Hanni kicsapong(ana), hogy a gardedame-ja egy merev, német hölgy, aki folyton zabálna, emiatt Georgianának ugyan folyton fáj a feje (ezek már második ismétlésre sem voltak viccesek, csak simán idegesítőek), de Georgiana nem lép semmit, ahogy a királynénak sem nyilvánvaló, hogy nem fog a fia felfigyelni Hannira, felesleges mindenféle fondorlattal (mások kárára) a közelébe kormányozni a fiát. (és ezt nem csak az mondatja velem, hogy mivel a wales-i herceg és Mrs Simpson létezett, valós személyekként szerepelnek, ezért tisztában vagyunk, hogy mi a kapcsolatuk kimenetele… bár ettől még lehetne benne egy pillanatnyi megingás vagy legalább kísértés, de még ennyi meglepetés sincs a könyvben)
Az első részre azt mondtam, hogy a fülszöveggel ellentétben egyáltalán nem Christie, de azért Wodehouse-zal való összehasonlítás már jobban megállhat, itt már ez is elég véleményes. Oké persze, hogy rögtön két wodehouse-i utalást is találtam: a rendőrfelügyelő megemlíti Georgiananak, hogy az arisztokrata ifjak csak annyit tesznek, hogy rendszeresen ellopják a rendőrök sisakjait, illetve a királynéról hangzik el annyi, hogy gyűjti a porcelánt, és ha megdicsér valakinél egy darabot, azt rögtön neki kell adni, így gyarapítja -nem túl fair módon- a gyűjteményét.
A fene se tudja, hogy mitől működnek a Wodehouse könyvek, mert gyakorlatilag ott is csak ritkán történnek meglepő dolgok, elég fix fordulatokkal találkozunk a könyvekben, de valahogy mégis mások azok, mint ez….. Olyan ez, mint a Jane Austen vs epigonjai meccs: az is olyan egyszerűnek tűnik, olyat írni, mint J.A…. aztán mikor megpróbálják, általában csak az üres váz, héj lesz, tartalom nélkül, így mindent megkapsz, ami az eredetiben sem feltétlen szeretsz, de az erényei még simán elfeledtetik, de semmit nem kapsz az erényeiből, amiért ezek ma is klasszikusok…(Másképpen olyan ez, ahogy egy jó szakács is ugyanazokból az alapanyagokból főz jó vacsorát, sokszor még semmi különleges módszert sem alkalmazva, mint rosszat a rossz :-D)
Mondjuk, tkp. arra mégis jó volt, hogy az előző olvasmányomban élést azért sikerült megakasztanom, mert igaz ugyan, hogy nem különösebben érdekelt, amit olvasok, azaz, nem tudtam az egyikből egy másik univerzumba átlépni, néha annyira bosszantott, hogy legalább ABBÓL kiléptem :-)
