Az Egy háború margójára az egyik legszebb film, amit valaha láttam – és az egyik legmeglepőbb könyv, amit valaha olvastam, a könyv alapján készült film megnézése után: „az egyik oldalon a háború poklában megnyomorgatott, összetöretett, s a történelem gépezete által bedarált, a kollektív bűnösség billogával megpecsételt, reményvesztett német emberek, a másik oldalon a „felszabadító” , rendteremtő szigetország nagyralátó tisztjei, élet és halál urai, a „megmondó” emberek”.
Ebben a környezetbe kerül be egy angol család, akinek az élete, tragédiája összefonódik az itteniek drámájával, s az összefonódások oda vezetnek, hogy végül súlyos döntéseket kell meghozni.
Ezek a döntések a filmben végig nyitottak maradnak, magam sem tudtam eldönteni, merre vinne az utam, még a film megnézése után is sokat gondolkodtam rajta.
A menni vagy maradni megmásíthatatlan elhatározása a Madison megye hídjait idézi fel, ugyanaz a döntési helyzet, ugyanaz a bizonytalanság…
előkerül azonban itt valami más is: a győztesek erkölcse, az, hogy legyőzheti-e az emberségesség az emberekbe beprogramozott gyűlöletet, ki tudunk.e tartani az elveink mellett, mikor jön el az a pont, hogy már nem nyújtunk segítő jobbot….
A könyvben ezek a dilemmák jóval kevésbé érzékelhetőek, mint a filmben, bizonyos vonulatok egész másképp jelennek meg, sőt, új főszereplők is feltűnnek, és a döntések igazából csak leírások, nem alakulnak át dilemmává, a leírások nem alakulnak át szenvedéllyé, csalódássá… furcsa, mert
igazán ritka az, hogy lélektanilag egy film mélyebbre vezet, mint a könyv, főleg azokban az esetekben, amikor a könyv lapjait viszik vászonra – itt mégis ezt tapasztaltam.
Ami mégis a könyvhöz szegezett, az az, hogy végül azt sem tudtam, mi lesz a történet befejezése, miután az egész történetnek csak az alapozása azonos, a kész művek azonban csak hasonlítanak egymásra…..