Periklész 5 csillagozás

A babona természetesen burjánzana, mert ahol nincs remény, ott nincs, ami az embert arra ösztönözze, hogy kutassa a dolgok értelmét. Azok lennének a legboldogabbak, akik belenyugszanak a dolgok tényszerű rendjébe, s legnagyobb becsben a gazdagok állnának, meg akik valamiféle tehetség birtokában szórakoztatni képesek a tömegeket a gyönyörnek valamilyen pótszerével.

Természetesen, mint Athénban minden ép testű polgár, Euripidész is részt vett hadjáratokban, de a katonai szolgálattal szemben, mint azt beszélgetéseink közben tőle magától tudtam meg, elég különös álláspontot foglalt el. Nem bátorságával vagy hazafiságával volt baj. Mint minden férfi, ő is büszke volt a győzelemre, és szégyellte a vereséget. Olyan ostoba sem volt (aminthogy kevés athéni az), hogy afféléket képzeljen, lehet győzni vérontás és áldozat nélkül. És mégis a háborúskodás elkerülhetetlen velejárói különösképpen gyötrelmesek voltak számára. Amikor elbeszélte nekem élményét valamelyik csatában, sokkal inkább elidőzött a sebesültek vagy az elesettek arckifejezésének leírásán, semmint sokkal normálisabb témákon, például a nehézségen, veszedelmen vagy a győzelem felemelő érzésén.

Feltevésünk szerint az istenek jók. Hogyan lehetséges tehát, hogy sok nekik tulajdonított cselekedet szégyenletes lenne emberi megítélésünk szerint is?

Most tehát Spártához fordulnak, a görög világ elismert vezéréhez, hogy szálljon síkra a szabadság ügyéért. Valóban különös kérés, barátaim! Nem mintha a szabadság nem volna fontos; de ebbe a szóba sok mindent bele lehet magyarázni. Napjainkban például mind Athén, mind Spárta azt hangoztatja, hogy a szabadságért harcol; ketten azonban nem harcolhatnak ugyanazért az ügyért, s nem lehetetlen, hogy a küzdelem végső eredményeképpen mindkét állam elveszti azt a szabadságot, amelynek most a birtokában van. De a thaszosziak kérésében és azokban a későbbi kérésekben, amelyek a jelenlegi háborúhoz vezettek, az a szembeszökő, hogy bárkinek is eszébe juthatott, hogy Spártát egyáltalában érdekelheti bármiféle szabadság. Azt hiszem, e tekintetben teljes fogalomzavarral, téves szóhasználattal állunk szemben, ami elég gyakori jelenség a politikában, és bizony tökéletesen végzetessé válhat a bölcseleti vagy történeti vizsgálódásra is.

Végül, jó néhány esztendővel később, mivel Athén és Spárta egyaránt űzőbe vette, belekényszerítették Themisztoklészt abba, amivel vádolták, bár addig soha nem követett el effélét. Elhagyta Görögországot, és amint tudom, méltósága teljes megőrzésével, a Nagy Királyhoz folyamodott védelemért. Úgy látszik, hamarosan alkalmazkodott a perzsa szokásokhoz, s egyetlen rövid esztendő leforgása alatt megtanulta a nyelvüket. Később a király barátja és tanácsadója lett. Amikor meghalt, nagyobb megbecsülésben részesült Perzsiában, mint aminőben Athénban valaha is része volt

Gondosan vizsgálgatta a „demokrácia” szó jelentését, és amikor ezt a tárgyat vitattuk meg, rájöttünk, hogy a demokrácia nem valósult meg tökéletesen még Athénban sem. A szegénység még mindig sok polgárt visszatartott attól, hogy teljes mértékben részt vehessen a város ügyeinek intézésében; a nagy családoknak számarányukhoz képest még mindig túlzottan nagy volt a befolyása; és tiszteletre méltó intézmények, mint az Areioszpagosz tanácsa, még mindig ellene mondhattak a népgyűlésnek és a nép választott képviselőinek.

De a bölcseleti vizsgálat egyik közhelye, hogy a legtöbb ember nem látja, ami a szeme előtt van.

Az athéniak ugyanis (amint azt saját bőrömön tapasztaltam) különös módon párosították az új eszmék és a haladás teremtő szellemét az ősi szokások és intézmények szinte nevetséges tiszteletével. Az athéni az egyik pillanatban élen jár a szabad gondolkodásban, ám a következő percben a vallásos és babonás kételyek béklyói szorongatják.

Általában azt tartom, hogy a perzsa politika a görög városok irányában bölcs és türelmes volt. Perzsa befolyásra a görög városokban majdnem mindenütt demokratikus kormányzat került uralomra, az adók nem voltak elviselhetetlenek, és a görögök közül sokan megtisztelő bizalmi állásokat kaptak a perzsa királyi udvarban. Sőt Dareiosz király, aki nemcsak kiváló szervező, hanem jó és tiszteletre méltó ember is volt, örömmel üdvözölte és védelmébe vette a Görögországból és az ión városokból hozzá menekülő görögöket.

Emlékszem, egy alkalommal az történt, hogy valami különc, faragatlan fajankó, aki fejébe vette, hogy Periklész valamivel megbántotta, követte végig Athén utcáin, és közben állandóan nagy hangon szidalmazta. Periklész rá sem hederített, míg háza kapujához nem érkezett az esti szürkületben. Ekkor kihívta Aszpasziát szokása szerint megcsókolta, aztán így szólt: „Hívj ide, kérlek, egy szolgát fáklyával, világítson barátunknak, és kísérje haza”