Vesztes ​háborúk – megnyert csaták 2 csillagozás

Úgy hiszem, ha épp nem az áldozatot játsszuk, már ami a történelemben betöltött szerepünket illeti, szeretünk amúgy szívtájékmasszírozósan, a keserűségben dagonyázva átvetődni a ló túloldalára, és ott ruhánkat megszaggatva lamentálni azon, mekkora gazemberek gyülekezete vagyunk, és maradunk is mindörökre. Kisstílű, gátlástalan, önös érdektől vezérelt, örökké széthúzó, magát rafináltak gondoló, de valójában mindig kijátszható és kihasználható banda, folyton a rossz oldalon, rosszfiúk béndzsa, hülyeségig lojális barátjaként (ebben a könyvben fel is tétetik a kérdés: vajon a második világháborúban a németek voltak-e a mi barátaink, vagy mi az övéik?, és a felvetést olvasván rögtön keserű mosollyal, zavartan nyelhetünk egyet, mert hát a válasz elég nyilvánvaló), folyton elszúrva mindent, amitől az aktuális végkifejlet szebb és jobb, vagy legalább kevésbé csúnya és kevésbé szörnyű lehetett volna. És mintha ma sem állnánk jobban, mert megint egy részvétlenségre, dühre, frusztrációra, gyanakvásra és harácsolásra épülő társadalom formálódik körülöttünk, farkasnak és hülyének lenni pedig erény, nem átok. Ide nekünk egy újabb világégést, és fogadjunk, hogy honfitársaink zöme megint úgy írja majd a feljelentéseket, mint más a karácsonyi üdvözlőlapot, ha odaföntről elhitetik vele, hogy ebből haszna származik! No, pont az ilyen elkeseredett pillanatokban, amikor gondolatban már atomcsapást kérnénk magunkra, jöhet nagyon jól, ha olyan magyarok történetéről olvasunk, mint Reviczky Imre ezredes.

Reviczky Imre a második világháború alatt a nagybányai X. munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokaként több ezer ember életét mentette meg. Először is azzal, hogy – igencsak párját ritkító módon – a zászlóaljhoz rendelteket nem szabadon feláldozható, sorszámozott kínoznivalóknak tekintette, hanem emberi lényeknek, ebből az alapvetésből kiindulván pedig a lehetőségekhez mérten élhető körülményeket, rendes ellátást és viselhető nehézségű, illetve rizikójú munkákat osztott a „fiaira”, másrészt úgy, hogy az indokolton jócskán felül küldetett ki munkaszolgálatra felszólító behívókat, így biztosítva menedéket számos, gettóba hurcolt, és deportálás fenyegette embernek az általa vezetett zászlóaljnál. Továbbá az általa pártfogolt emberek sorsán nagyvonalúan hosszúra nyújtott szabadságolásokkal, valamint, ha továbbvezénylésük szükséges volt, vagy az illetők ezt személyes okokból kérték, igyekezett úgy segíteni, hogy olyan helyekre, munkákra irányította őket, ahol, mint azt az ezredes – a háború idején alezredes – a belsős viszonyok ismeretében jól fel tudta mérni, több esélyük volt a túlélésre, illetve nagyobb eséllyel kerültek korrekt(ebb) vezetés keze alá. De nemcsak magyar zsidó, hanem román munkaszolgálatosokat és leventéket is igyekezett megóvni.

Hogy miért tette? Reviczky Imre életében hiába keresnénk a nagy pillanatot, nem szólott le neki a Szűzanya a faliképről, nem futott felé lassított felvételben, nyomában habzó szájú keretlegényekkel vagy csendőrtisztekkel, majd könyörgött a lábát kulcsolva egyik-másik szegény elnyomott, nem remélt vagy kapott anyagi ellenszolgáltatást a hozzá kéréssel forduló érintettektől, illetve azok hozzátartozóitól. Mindössze arról van szó, hogy az őrület idején sem vesztette el értelmesen gondolkodni tudását és empátiáját. Vagyis ember maradt, és azért maradt az, mert úgy érezte, annak kell maradnia. Ennyi az egész. Komikusan, már-már hatásvadász módon egyszerűen hangzik, de miközben a róla szóló, a kötetben idézett visszaemlékezéseket olvassuk, kétségünk sem marad róla, hogy mindössze ennyi az igazság és a valóság. Ennek pedig elképesztő, letaglózó ereje van. Mert cselekedhetett volna másképp, beállhatott volna a sorba (meg nem feledkezve a kivételekről, a kötet azért hangsúlyozza, sajnos mennyire kisebbségi hozzáállást képviselt Reviczky a maga tetteivel, a közvetlen környezetében legalábbis mindenképp), elvégre kiterítenek így is, meg úgy is… Nos, Reviczkynek belső szükséglete volt, hogy ne mint gazembert terítsék ki. Ezért pedig megtette, amit megtehetett. Élt és pozitív előjellel visszaélt a pozíciója nyújtotta lehetőségekkel, itt megsürgetett ezt, ott visszatartott azt, amott kiadott néhány, fikciós elemet is tartalmazó parancsot, hogy a pártfogásába vettek terhein könnyítsen. Nagy dolgokat cselekedett, de semmi olyat, amit sok, hasonló pozícióban lévő ne tudott volna ugyanígy megtenni. Amazok legtöbbje mégsem járta Reviczky eléggé járatlan útját. És itt a különbség. Nem kellett volna szuperhősnek lenni, hogy tegyenek, még ha keveset is (mert a kevés is több, mint a semmi, ebben nagyon hiszek), de a legtöbben nem tettek. Bizonyára volt, aki nem akart, bizonyára volt, aki nem mert. Az egyik visszaemlékező szerint, „amikor az alezredes úr otthon volt a laktanyában, nem mertek gonoszak lenni a gonoszak, és amikor nem volt otthon, nem mertek jók lenni a jók sem.” Lám, ahhoz is kell bátorság, hogy merjen jó lenni az ember, vagy inkább: a rosszak ellenében merjen jó lenni! Reviczky Imrében megvolt ez a bátorság. Tanuljunk tőle, és ne felejtsük el – ne felejtsük el a valódi hőseinket, közben pedig, bármennyire nehéz, merjünk bátrak is lenni, ha szükséges.

Reviczky Ádám – az ezredes fia, szintén katonatiszt, már a második világháború alatt is, ezzel kissé Vitay Georgina-szerű aggódnivalóvá téve magát, az apjának ugyanis gyakorta mérlegelnie kellett, meddig mehet el a rendszerrel való szembehelyezkedésben, nehogy egy erősebb határátlépéssel a fiát is veszélybe sodorja – kifejezetten méltó emlékállító, és a tollat is ügyesen forgatja. Jó, a figyelmet fenntartani képes elbeszélő, talán csak eleinte, az apja első világháborús részvétele és az ennek kapcsán rendkívül precízen, de levéltári szárazsággal ismertetett katonai viszonyok bemutatása volt számomra, aki jobban szereti a diskurálós stílt, némileg nehezen fogyasztható. Aztán persze jöttek az eleinte hiányolt családi történetek, nyomokban, de sosem a farvízen előtérbe tolva egy kis Ádám-történet, annyi, amennyi az apai történet megértéséhez szükséges és indokolt, és persze, nem utolsósorban, sőt, éppen hogy a kötet második felének gerincét képezve, a Reviczky Imre által megmentettek visszaemlékezései. Ezek a legfilmszerűbb epizódok, és szerintem könnyűszerrel lehetne (és érdemes is volna) egy filmet kanyarítani belőlük. Ha pedig ez megtörténne, hát remélem, hogy az olyan örkényi pillanatok mindenképp belekerülnek majd, mint az, amikor a szegény munkaszolgálatos srác teljesen ártatlanul jelentkezik Kotró tizedesnél, e néven nevezve a férfiút, nem tudván, hogy bár a háta mögött sokan hívják így, ez csak a gúnyneve, nem a rendes, a vadállat tizedes meg ott helyben eldobja a haját; vagy az, mikor a háború vége felé, az egyre nagyobb káoszban a munkaszolgálatosok is merik némileg lazábbra venni a figurát meló közben, és megtörténik, hogy a váratlanul érkező tábornok előtt az egyik muszos kockás alsóban jelenik meg lazán… (És ha már mozi, meg kell jegyeznem: Reviczky Imre egyik sofőrjének, az amúgy szintén munkaszolgálatos Sicának olyan jó csengésű ez a beceneve, hogy az ég is emlékezetes filmes karakter nevének teremtette.) Problémám egy volt csak a művel, mégpedig az, hogy bár Reviczky Ádám többször is hangot ad abbeli reményének, hogy a különböző előre- és visszatekintésekkel nem kalandozik majd túlságosan el, bizony nagyon sok helyen, a legjobb szándék és bizonyos fokú indokoltság ellenére is, elképesztően csapongó, ennek okán pedig rendkívül nehezen követhető a szöveg. Reviczky Imre embermentői tevékenységéről olvasni azonban olyan izgalmas és honfitársi tiszteletet meg büszkeséget ébresztő volt, hogy végül arra jutottam, ezen nem érdemes túlzott szőrösszívűséggel rugózni, az ezredes életét és működését megismerni viszont annál inkább.