Nem ​akartak katonát látni? 4 csillagozás

A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben
Révész Tamás: Nem akartak katonát látni?

Révész ​Tamás (Szombathely, 1988) az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett alapszakos történész-levéltáros (2011), majd gazdaság- és társadalomtörténet szakirányon történelem mesterszakos (2013) diplomát. Időközben egy évet tanult a Berlini Humboldt Egyetemen. 2014-ben kapta meg második diplomáját a King's College London War Studies mesterszakán. A Habsburg-hadsereg első világháború utáni magyarországi és ausztriai helyzetét összehasonlító doktori dolgozatát 2018-ban védte meg a bécsi egyetemen. Első önálló kötete a szombathelyi katonai repülőtér történetéről 2006-ban jelent meg. 2013-ban készült el következő könyve Petróczy István, az első magyar katonai pilóta életéről. 2016-tól az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport munkatársa.
Révész legújabb könyve társadalom- és kultúrtörténeti szempontok bevonásával mutatja be, hogy az első világháborút követő hónapokban a magyar kormányoknak miért nem sikerült erős hadsereget szervezniük. A kötet a leszerelés és a mozgósítás… (tovább)

>!
292 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634161875

Most olvassa 1

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

attatoth P>!
Révész Tamás: Nem akartak katonát látni?

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

Az egyes történelmi eseményekről sokunknak van egy fajta elképzelése, tudni véljük mi is történt. Sokszor ezt a képet az iskola, a média, vagy más hitelesnek gondolt forrásból merítjük. A valóságban a történelmi események gyakran sokkal bonyolultabbak, zavarosabbak és áttekinthetetlenebbek mint hisszük. Az ebben a könyvben tárgyalt kérdés esetében ez különösen erősen jelentkezik. A szerző már a bevezetőben egy rendkívül meglepő és kifejező mozzanattal érzékelteti, hogy mennyire összetett volt a korabeli helyzet: „1919. március 25-én Tótkomlóson […] a falu zömében szlovák anyanyelvű világháborús veteránjai egy konzervatív-nacionalista nemzetiségi párt zászlaja alatt vonultak be a magyar kommunista kormány hadseregébe azért, hogy harcoljanak a románok ellen.” A háború miatt meggyengült magyar államhatalom – függetlenül attól, hogy épp milyen kormány volt hatalmon – csak korlátozottan tudta mozgósítani az embereket és megvédeni az országot. A szerző által bemutatott kép eléggé eltér attól amit általában tudni vélünk ezen időszakról. Engem például meglepett, hogy 1918 novemberében mekkora erőszakhullám borította el az országot. Az eseményeket nem csak az ország vezetői (és az ő hibáik, belső harcaik, vagy épp helyes lépéseik) határozták meg, hanem az egyszerű közemberek, közkatonák cselekedetei, akiket ekkor nehezebben tudott irányítani a hatalom. Ez a könyv sokat foglalkozik az ő indítékaikkal, gondolkodásukkal, illetve az őket befolyásoló tényezőkkel. Az állam gyengesége a helyi közösségek szempontjainak erősödését hozta magával, annak előnyeivel és hátrányaival együtt.


Népszerű idézetek

LNB>!

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a Tanácsköztársaság toborzópropagandája – összhangban a Tanácsköztársaság vezetőinek szándékával – alapvetően osztályharcos üzeneteket közvetített a katonák felé. Úgy vélték, hogy a román csapatokkal folytatott küzdelem a világméretű osztályharc része, amelynek célja a proletariátus felszabadítása. Az ellenség ennek megfelelően nem egy–egy nemzet, hanem az elnyomó burzsoázia képviselői voltak. Nacionalista és revizionista jelszavak alig bukkantak fel a Tanácsköztársaság kiadványaiban. Ha mégis megjelentek, akkor viszont jobbára összekötötték ezt az osztályharcos retorikával vagy esetleg a közvetlen hazájuk felszabadításával. Azt azonban túlzás lenne állítani, hogy a rendszer propagandája nem használt volna olyan elemeket, amelyeket a 19. századból vagy az I. világháború idejéből örökítettek át. Ez igaz volt mind a környező népek ábrázolására, mind a hagyományos nemi szerepekhez kapcsolódó sztereotípiák felhasználására. Mindez persze nem volt igazán új jelenség, a századfordulótól kezdve a szociáldemokrácia előszeretettel használt „polgári”, sőt egyenesen keresztény eredetű jelképeket. Ráadásul maguk a propaganda készítői is általában viszonylag magas iskolai végzettséggel rendelkeztek és a békebeli középosztály soraiból kerültek ki. Így tehát nem csoda, hogy nem tudták, és nem is feltétlenül akarták függetleníteni magukat attól a kulturális közegtől, amelyben 1914 előtt ők maguk is szocializálódtak.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

Bár a proletárdiktatúra toborzópropagandája döntő módon világforradalmi üzenetekkel szólította fel a belépésre a katonákat, a szövegek nagyban építettek a 19. század végén, és még inkább az I. világháború alatt a háborúval kapcsolatban kialakult narratív hagyományokra.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

(…) 1918 őszén a katonák fegyelme tehát sokszor alapvetően nem a hadsereghez vagy a birodalomhoz, hanem leginkább bajtársaikhoz és az őket vezető csapattisztekhez való ragaszkodást fejezte ki. Kötelékben maradni és betartani az elöljáró parancsait pedig a legénység számára sokszor a legegyszerűbb és legracionálisabb döntés volt. Joggal gondolhatták ugyanis, hogy a felbomlás kaotikus viszonyai között, távol a magyar határoktól ez garantálhatja mielőbbi hazajutásukat. Erről sokan mindjárt a vonatút elején meg is győződhettek.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

(…) Ezek az írások bebizonyították, hogy az egyszerű közkatona tetteit a harctéren általában ahhoz a néhány tucat emberhez és pár tiszthez való viszonya határozta meg, akikkel hosszú ideig együtt szolgált.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

(…) Smith úgy érvelt, hogy a csapatok morálja mindig akkor omlik össze, ha a legénység úgy érzi, hogy a tőlük követelt áldozat már nem áll arányban az esetleges győzelem által kínált előnyökkel.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

Sok esetben a katonák elfogadhatták a tisztjeik autoritását, de elutasították a szerintük értelmetlen parancsokat.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

A második fontos terület, ahol a könyv igyekszik új módszertani megközelítéseket alkalmazni, a katonai fegyelem vizsgálata lett.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

A hadsereg és a hátország mozgósításával párhuzamosan az osztrák-magyar katonai vezetés már 1915-ben megkezdte a leszerelés előkészítését. Az AOK teljes terve a „Richtlinien für die Durchföhrung der Demobilisierung” azonban csak 1917 márciusára készült el. Ez egy koordinált, lassú és fokozatosan végrehajtott leszerelést irányzott elő. A fegyverszünet közeledtével elsőként a vasútállomások megerősítését és élelmiszer-tartalékokkal való ellátását írták elő, hogy ezek megfelelő módon tudják fogadni a visszatérő katonákat. A felszerelés összegyűjtésére úgynevezett Armeematerialssammelstelle-ket kívántak felállítani. A tervek szerint a hazatérők közül elsőként a legidősebb, a háborúban leginkább kifáradt évfolyamok katonáit szerelték volna le. Ezek az emberek ugyanis általában már jobbára családfenntartók voltak, akikre nagy szükség volt a háború utáni gazdasági élet újraindításában. A Hadügyminisztériumban a Richtlinien elkészítése után sem állt meg a háború utáni átmenet tervezése. A következő másfél évben a közös és a magyar hatóságok többször is összeültek a leszerelés végrehajtásának megtervezésére, 1918 nyarára már a szakszervezetek képviselőit is bevonták a tárgyalásokba.
A korábban lezajlott egyeztetéseknek megfelelően IV. Károly október 16-ai kiáltványa után a hatóságok mindkét birodalomfélben megkezdték a csapatok visszatérésének előkészítését. Tényleges tisztek vezetése alatt katonákat vezényeltek a legfontosabb vasúti csomópontokra, és intézkedtek az élelmiszerkészletek kirendeléséről. Az ekkori tervek még azzal számoltak, hogy a sorozott hadsereg a háború után is változatlan formában fennmarad, így az öt legfiatalabb évfolyamot (az 1896 és 1900 között születetteket) még bent lehet tartani a hadseregben. Az önként tovább szolgáló legénységgel és hivatásos tisztekkel együtt ők képezték volna az új haderő alapját. Mindenki mást kötelező jelleggel leszereltek és elbocsájtottak volna a hadseregtől.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

A Tanácsköztársaság politikai vezetése 1919 tavaszán nem egy kommunista, hanem egy szociáldemokrata elvek alapján felépülő hadsereggel és nem nemzeti, hanem osztályháborút vívott.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben

LNB>!

A magyar Vörös Hadsereg sikere tehát alapvetően a városi és a falusi társadalmat meghatározó és az azt szervező egyesületek eredményes helyi toborzásainak volt köszönhető. A két világháború után kialakuló nagyelbeszélések pedig ezeket a lokális mozgósításokat értelmezték át nacionalista vagy éppen kommunista szempontból és alkották meg a historiográfiát mai napig meghatározó narratíváikat.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben


Hasonló könyvek címkék alapján

Gasparovich László: A rettegés ötven napja
Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944
Fekete Ferenc: A vitézi rend története
Szabó János: Haderő-átalakítás
Szakály Sándor: Történelmünkről hosszabban, rövidebben
Földi Pál: Elárulva és meggyalázva
Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok
Számvéber Norbert: Páncélosok a Dunántúlon
Maruzs Roland: Tábornoki kar 1945–1956
Nagy Péter: Távol a szülőföldtől