Viszonylag ritkábban olvasok politikai irodalmat (bár a Krasztev-Holmes páros Fény kialszikja azért megvolt már idén), de amikor ráveszem magam egyre, akkor jól meggondolom, milyen könyvnek adok bizalmat. Rényi Pál Dániel számomra a MaNcs-ból és persze a 444-ről szerzőként már ismert volt, amikor megláttam, hogy könyvet írt – és legfőként miről –, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem.
Bár sose voltam focirajongó (maximum a válogatott és EB/VB mérkőzések lelkes, ám de hozzzá nem értő nézője vagyok), de a futball és a politika viszonyának megértése mindig vonzott. Sokak szerint már a futball is önmagában politika, sőt, ha valamit, hát azt biztosan sikerült bebizonyítania Rényi könyvének, hogy a futball – a sztereotípiákkal ellentétben – Magyarországon sem alulról, hanem éppenhogy felülről indult. Egészen hosszú részt szentel Rényi a Puskás-jelenség (és az előzményei) bemutatásának, és annak, hogy a két háború közti időszakkal szemben – az elit szórakozásából – hogyan lett aztán a munkásvilágig gyűrűző, szotyizós-sörözős (tömeg)szórakoztatás.
Ez utóbbinak az a fontossága, hogy a miniszterelnök sem fentről, hanem inkább – és erre büszke is – lentről jött, egy (ahogy a könyv is idézi a politikai spindoctort, Habony Árpádot) „egyszerű felcsúti srác”. És bár jómagam 2002 óta – ami a könyv szerint is az egyik legdurvább és legmegosztóbb kampány volt valaha, a maga második fordulós 73%-os részvételével – követem a politikát, teljesen más megvilágításba helyzett a könyv egy csomó olyan eseményt, amire én magam már az idő távlatából máshogyan emlékeztem.
A ’94-es buktáról persze tudtam, de a ’98-’02-es kormányzást követő két vereség sokkal inkább megmaradt. Ha valamiben a könyv erős, az éppen az, hogy bemutatja, hogy a szerző szerint Orbán hol érthette meg azt, hogy az egészpályás letámadáson kívül számára sem párton belül, sem azon kívül nem lesz más lehetőség. És persze azt is, hogy ehhez milyen előképek szolgáltak, és hogy Orbán – kis túlzással – a saját focikarrierjében is mindig az érzelmi alapú, feltüzelő játékstílust kedvelte. Persze ezek között rengeteg a teória is, rengeteg az olyan történetmesélés, amit vagy elhiszünk vagy nem, de Rényi kiváló érzékkel húzza össze ezeket a szálakat és teszi fel arra a narratívára, amit Orbán kapcsán megérzett, ez pedig végül tényleg egy kerek egésszé áll össze.
És bár a foci sokszor tényleg csak tölteléknek tűnik, mindig kiderül, hogy a háttérben Orbán számára a politika mellett talán soha semmi más nem volt igazán fontosabb, mint a futball. A Fidesz, de leginkább Orbán története elválaszthatatlan ezektől, a könyv első fele ennek ad kiváló tanúbizonyságot azzal, hogy a Bibós focicsapatok, és úgy általában az egyetemi futballtörténet (ahol a legendák kezdődtek) éveit bemutatja. Orbán számára a mindent komolyan vevő Unitas csapatától az Erdérten át a Felcsút SE-ig hosszasan köveződik az út, de a történet centruma, ahol a legmegbízhatóbb barátok és pályatársak feltűntek, az valahol mindig a pálya körül volt. Akkor és most is.
Lehet a könyv premisszáival egyetérteni meg nem is. Ki-ki a saját politikai vérmérséklete szerint értelmezheti a leírtakat, egy biztos, hogy Rényi egy rendkívül olvasmányos, letehetetlen könyvet írt, telis tele sztorikkal, intrikákkal, összefonódásokkal. Ha másért nem, már emiatt érdemes elolvasni minden a politika iránt érdeklődőnek. Szerintem nem túlzás állítnai azt sem, hogy a modern magyar politikai irodalomban ennek a könyvnek ott van a helye, sőt, ott lesz a helye még 30 év múlva is, amikor ezt a korszakot már csak visszanézetből kutatják majd.
