Az ​értelmezés tébolya 2 csillagozás

Tény, hogy nem esik nehezünkre elfogadni (de legalábbis pontosan értjük) a kortársak makacsul ismételgetett – az akkori felfogás szerint rosszalló, bár irigykedő – vélekedést a festő „természetutánzó” képességeiről ("sosem ejtett olyan ecsetvonást, ami az övé lett volna") – olyan attitűd ez, ami miatt a művészettörténet Caravaggiót a mai napig az újkori naturalizmus megalapítójaként tartja számon. Caravaggio csendélete a fenomenológiai esztétika alapkérdésével szembesít bennünket: mi az összefüggés a „világ” (egy kosár gyümölcs) optikai fenomenalitása és a „mű” (a Gyümölcskosár) esztétikai teljesítménye között? […] hogyan látunk mindennapi „természetes beállítottságunk” szerint, […] hogyan lát a festő, illetve miféle látásra késztet bennünket a mű?

19-20. oldal

Rembrandt egyik legfőbb találmánya az volt, hogy egy-egy képen belül képes volt rávenni a tekintetet arra, hogy mintegy megfigyelje magát. Rembrandt óta jobban tudjuk, hogy mit is csinálunk, amikor nézünk valamit.

66. oldal

Az önmagáról alkotott arcmások, egyszerre két korabeli szükségletet is kielégítettek: nemcsak a „híres ember” [Rembrandt] kinézetét mutatták meg a világnak, de festői modoráról – megjelenítő képességéről és technikai virtuozitásáról – is bizonyosságot adtak.
[…] A „festő arcképe saját kezétől” tehát mindenekelőtt a hivatásrend és a saját stílus reprezentációját szolgálta.

65. oldal

A mélység ugyanis nem intézhető el az előttem kiterjedő „távolság”, az „oldalról nézett szélesség”, a magasságból és szélességből származtatott, kimérhető „harmadik dimenzió” szabályszerű leképezésének racionalista magyarázataival – a dolgok méretének a tőlem való térbeli távolság szerinti változása […] nem egy objektív tényállás, amit alkalmasint látod, nem a dolgokhoz való viszonyom konstrukciója, a dolgok „megragadásának”, „megtartásának” vagy „elvesztésének” személyesen motivált tapasztalata, amely bennem, teljes látásomban születik –, noha észleletként annyira objektívként adódik a magam számára, hogy elrejti előlem a módot, ahogyan megkonstruálom.

30. oldal

„[…] Caravaggio szőlője maga a szőlő” – mondja apodiktikusan Merleau-Ponty, s a tanulmánykötet [Bacsó Béla (szerk.): Fenomén és mű] úgyszólván ennek a Gyümölcskosarat illető kijelentésnek a kommentárjaként is olvasható.

20. oldal

A festés – a festői nézés – közben óhatatlanul tiszta „láthatóságokra” redukálja tárgyát – olyasmit ragad meg rajtuk, ami kontúrokkal, színekkel, tónusokkal és faktúrákkal egyáltalán objektiválható.

21. oldal

[…] a festő egy alapvetően más én/világ-viszonyt „él meg” festés közben, illetve kommunikál a forma révén, mint ami a mindennapi észlelést és a képek rutinszerű, konvenciók szerint való előállítását, valamint megértését jellemzi.

21. oldal

„… a lenyűgözés azt jelenti, hogy a néző helyétől megfosztottan áll szemben a szemlélendő dologgal, elkerülhetetlenül kiszolgáltatott neki. Saját jelenlétének élményét a néző önön dezorientáltságából meríti, amelyet az átláthatatlan és amorf kép idéz elő.” (Max Imdahl)

38. oldal

Merleau-Ponty egyetértőleg idézi Giacomettit, hogy „Cézanne egész életében a mélységet kereste” – és hozzáteszi: a probléma a reneszánsz perspektíva eredményei és négy évszázad erőfeszítései ellenére még mindig „vadonatújként” jelenik meg a francia mester számára, és arra űzi-hajtja, hogy egy életen át kitartóan kutassa e különös tünemény megragadásának módozatait.

29. oldal

Legyen a mű, amely felől ezúttal a kötetet olvasom, Caravaggiónak a milánói Biblioteca Ambrosianában őrzött csendélete, a híres Gyümölcskosár: aligha találunk eszményibb közös nevezőt egy címében a fenomén és mű fogalmaival operáló kötet tárgyalásához ennél az elbűvölő festménynél, amelyet a Caravaggio-irodalomban rendre összefüggésbe hoznak a trompe l'oeil-festés eredetmítoszával…

19. oldal