La ​France 1 csillagozás

Azzal indítok, hogy aki még kezdő tanulója a francia nyelvnek, NE Prudhomme verseivel kezdje a nyelvtanulást. Hacsak nincs nagyon jó szótárja és nyelvtankönyve a kezeügyében. Miután sikerült végigkínlódnom magam a 10 szonetten egy nem túl jó szótárral, viszont nyelvtankönyv nélkül, a versek bája és szomorú mondanivalója ugyan megragadott, de igazán nem ízig-vérig hatolt át az értelmemen. Ami azonban igen, az ahhoz elég volt, hogy megértsem, miért ő kapta az első irodalmi Nobel-díjat költőóriás kortársai helyett. Olyan költőt akartak választani elsőnek, aki formailag tökéletest alkot, de sem stílusában, sem eszméiben nem fölforgató, akinek a szavát mindenki képes megérteni, mert nem kell túlzottan műveltnek és kifinomultnak lenni hozzá. Nincs benne szatíra, cinizmus, jelképek, a szavak azt jelentik, amit jelenteniük kell. Nincs újítási kísérlet, csak letisztult klasszikus forma, annyi mondanivalóval, amennyi szükséges.

Hegedűs Géza ezt írja róla Irodalmi arcképcsarnokában:

"Sully-Prudhomme a mester mellé emelkedett a társadalmi rangban, amikor őt is beválasztották az Akadémia „halhatatlan”-jai közé. Ennek nemzetközi kiegészítése volt, hogy ő lett a legelső irodalmi Nobel-díjas.

Akadtak, akik azzal magyarázták a rendkívüli kitüntetést, hogy pesszimista alaphangjával a századforduló közhangulatát fejezi ki a legmagasabb formatökéllyel. Ez a magyarázat ugyanígy illenék valamennyi idősebb parnasszistára. A formatökély is jellemző valamennyiükre. De nem is tudni miért, jó néhány verse nagyon népszerű lett Európa-szerte. Talán azért, mert problémanélküli közhelyeket fogalmaz meg úgy, mintha fontos kérdésekre adna választ vagy magyarázatot. Talán. A bizonyosság azonban az, hogy ő kapta az első irodalmi Nobel-díjat. Tehát akadémiai tagságával is, a nagy díjjal is mintegy megelőlegezték neki a halhatatlanságot. Ma már a nevét is alig tudják a verskedvelő olvasók. A többiek egyáltalán nem is hallottak róla. Furcsa halhatatlanság."

Annyiban nem értek ezzel egyet, hogy bárki bármikor kedve szerint rámondhatja egy alapigazságra, hogy közhely, és ezzel az erővel mindenfajta irodalmi vagy művészeti alkotás azzá válhat, ha többen rendszeresen és hasonlóan kifejezik azt. Nekem például közhely bármelyik festő csendéletet ábrázoló képe, mert nekem nem mondanak semmit. Prudhomme hazájához írt gyászos hangvételű szonettjei viszont szóltak hozzám, mert ráismertem a saját érzéseimre a szavaiban. Nem vállalkozom műfordításra, de ezeket a sorokat megkönnyeztem:

Búcsúzom, elmegyek, ahová az Egyetértés szökött,
a szívemben magammal viszem elhagyott hazámat,
Mert minél inkább francia vagyok, annyira ember is.

Vagy ahogy József Attila írta hasonló gondolatát – közhely??? – Thomas Mannhoz:

„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nõk a nõk – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”