Tizenkét ​dühös ember 87 csillagozás

Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Véleményem szerint a darab címéből nyugodtan ki lehetne húzni a „dühös” szót. Mert ebben az előadásban az izgat, hogy tizenkét ember van együtt két órán keresztül. Nem is akárhogyan. A díszlet egy üvegfal, mert helyszínül egy amerikai toronyház legmagasabb szintjét választottuk. A színészek nem látnak ki a nézőtérre, hallani sem hallanak semmit. Számukra embertelen kísérlet, hogy így fognak végig játszani. Azt élik meg, ami a darabban is történik, hogy bezárják őket egy szobába. Le akartam venni a darabról azt a teatralitást, ami törvényszerűen ráragad. Kockázatos a dolog, de nagyon hiszek benne. Ily módon a nézőknek is szinte szégyenkezve kell végignézniük, hogy a színészek teljesen lemeztelenednek az előadás végére.
Balikó Tamás

Eredeti mű: Reginald Rose: Twelve Angry Men

Eredeti megjelenés éve: 1954

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Nemzeti Színház Színműtár

>!
Nemzeti Színház, Budapest, 2006
100 oldal · ISBN: 9638686979 · Fordította: Hamvai Kornél

Enciklopédia 1

Szereplők népszerűség szerint

11. esküdt


Kedvencelte 11

Most olvassa 1

Várólistára tette 104

Kívánságlistára tette 67

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
B_Tünde P
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

A filmet láttam egykor régen, és ha a teljes történetre nem is, csak egy-egy jelenetre emlékeztem, a hangulata megmaradt, amit a könyv is felidézett. A történet pedig igazán nagyszerű, jól felépített, és jó látlelet a társadalomról, legalábbis egy szeletéről, és az emberi jellemvonásokról. Tanulságos volt, elgondolkodtató, és persze izgalmas is, mert mégiscsak egy bűneset felderítéséről szól. Ami még érdekes, az a közös felelősség szembeállítása az egyéni felelősséggel, az, hogy könnyű beleolvadni a tömegbe – persze 12 ember nem tömeg, ezt én is tudom – és megvonni a vállunkat a végén, mondván, hogy igen, ott voltam, de nem én döntöttem. Nem egyedül. Igaz, nem derül ki hogy mi történt valójában, de nem ez volt a cél, nem is kell hogy kiderüljön, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy melyik verzió mellett tenné le a voksát ha ő lenne a tizenkettőből az egyik esküdt. A tizenkettőből egy.

>!
sztimi53 P
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Meleg van, fülledtség. Az időjárás is a döntés nehézségeihez igazul. Vihar előtti csend. Különböző színű, szagú, beállítottságú, érdeklődési körű, társadalmi helyzetű embereket zártak egy szobába. 12 embert. Hogy döntsenek. Egy tizenharmadikról. Életről vagy halálról.

Furcsa (számomra) ez az amerikai (angolszász) jogrendszer. Hogy is van az a parancsolat? Ne ölj. A fiút elítélnék érte. Az esküdteknek szabad? De nem megyek most bele az amerikai jog rejtelmeibe és a halálbüntetésről szóló vitába, mert ez nem erről szól. Nekem az emberségről szól. Hogy van valaki ott a szobában, aki elég erős egyéniség, elég határozott, aki kellően szkeptikus hozzá, hogy ne legyen bizonyos az ítéletben, és úgy el tudja ültetni a kételyt. Hogy valaki mellé álljon, akit mások a villamosszékbe ültetnének.

Aztán kiderül, hogy az elkövető fekete (hittem én, de úgy tűnik mégsem), előítéletek mellett a 12 ember közötti különbségek is kiütköznek, ellenségességhez vezetnek. Kitör a vihar, a 12 ember 12 dühös emberré válik. A jellemekre fény derül és ezáltal arra is, hogy ki miért kardoskodik annyira a „bűnös” szavazat mellett. A végeredmény pedig? Has the jury reached its verdict? Yes, we have, your honor. Hogy bűnös-e a fiú? Nem tudom, de a 8. esküdt szeretnék lenni. A megingathatatlan. Az ember.

Ezek a csodálatos darabok, valahogy mindig csodáltam azokat a zseniket, akik ilyen minimálban alkottak. Semmi látványelem, semmi flanc. 12 ember, egy szoba, egy ítélet. Filmen is zseniális.

27 hozzászólás
>!
WindStorm
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Nagyon szomorú dolog senkinek lenni.

Összességében nekem nagyon tetszett. Igaz, először filmen láttam, de már akkor is szerettem, így nem volt kérségem afelöl, hogy a könyvet esetleg kikellene hagynom.
Maga a dráma teljesen átjött, igazán nyomasztó volt olvasni, valahogy engem is elkapott a melegség és nem tudtam szabadulni a sötét gondolatoktól. Persze tudtam mi lesz a döntésük, na de akkor is, ilyen fenomenális játékot rég olvastam és bizony nagyot derültem rajta! Az a vég… :)))

>!
Nemzeti Színház, Budapest, 2006
100 oldal · ISBN: 9638686979 · Fordította: Hamvai Kornél
>!
Flajmer
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

„Tizenegyen szavaztak arra, hogy "bűnös”. Nem volna könnyű fölemelnem a kezem és elküldenem meghalni egy fiút, mielőtt még beszélnénk róla."

És csak beszéltek. És a végén is csak egy kéz maradt lent.
Annyira, homályban van itthon az író, ami köszönhető valószínűleg a film sikerének (amin nem is csodálkozom), de itt egy annyira komplex cselekményt és annyira összetett szereplőket ír le a maga másfél órás cselekményében, hogy a nagy-nagy regényíróink is megirigyelnék.
És valahogy leírni sem tudnám, miről is szól ez a dráma, mert kapásból 5 dolog jönne a számra, hogy miket boncolgat, kezdve az amerikai büntetőrendszer hibáival a saját személyes előítéleteinkig.
A Lumet-filmet megnézve igazából csak gazdagabbak leszünk és ez nekem éppen nem Lumet zsenijét, hanem a mű nagyságát igazolja.

>!
chhaya P
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Maga a cselekmény olyan kevés – az esküdtszéket, vagyis 12 átlagos, és egymás számára ismeretlen embert néhány órára összezárnak egy szobába, hogy egy gyilkossági ügyben ítéletet hozzon. Ennyi, nem több. Hogy lehet a mondanivalója mégis ilyen rettentően sok?

Mert mit is rejt magában?
Előítéletet. Türelmetlenséget. Felületességet. Oda nem figyelést.
Hogy tényként közöljük másokkal a véleményünket.
Hogy csak azt vesszük tudomásul, ami nekünk kedvez.

És ezzel szemben:
Empátiát. Türelmet. Vizsgálódást. Elmélyülést.
Hogy nem árt kételkedni abban, ami nyilvánvalónak tűnik.
Hogy az igazsághoz sokszor a dolgok mögé kell nézni.

Jó volt látni, hogy mennyit változott ez a 12 dühös ember. Felnőttek a feladathoz, amit rájuk bíztak – és felelős döntést hoztak, ami pedig a darab elején messze nem úgy tűnt, hogy sikerülni fog. Mert ez is benne van: az élet nem játék, felelősséget kell vállalnunk a döntéseinkért.

Nehéz visszaadni egy értékelésben, hogy mennyi mindent mond ez a rövidke dráma. Szívem szerint kötelezővé tenném a középiskolákban, de minimum ajánlott olvasmánnyá. És alig várom, hogy játsszák nálunk a színházban is… biztosan meg fogom nézni, ha egyszer műsorra tűzik.

6 hozzászólás
>!
DoktorGonzo
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Ha az irodalom felől közelít az ember, teljesen jogosan feltehet két kérdést:
1, ki az a Reginald Rose?
2, és mit tett le az asztalra?
Ha érdekel valakit, itt a megfejtés: forgatókönyvíró volt, aki TV-s filmeket meg sorozatokat is jegyzett, és legyünk őszinték, a neve egyik miatt sem maradt volna fenn az örökkévalóságnak. De egy nap letette az asztalra MINDEN. IDŐK. EGYIK. LEGNAGYSZERŰBB. MŰVÉT.
Ami időtálló, feszült, izgalmas és pörgős. Ami magába szippant, akárhányszor olvasod el, vagy nézed meg, pedig semmi más nem történik benne, minthogy 12 ember vitázik.
De miközben vitáznak, ez a tizenkét dühös ember prezentálja az egyik legszebb utópiát arról, hogyan működne a tökéletes emberi társadalom és a demokrácia. Hogyan képes az az egy, aki gondolkodik, aki nem éri be a felszínes információkkal, aki nem lusta a munkáját végezni, akiben van kötelességtudat, értelmes érvekkel, végig higgadtan, a nála butábbat sem lenézve, hanem segítve, a helyes megoldásra rávezetve, végtelen türelemmel és emberséggel egy konstruktív vitában meggyőzni, de legalábbis gondolkodásra, vitázásra és emberségre kényszeríteni.
Az elképzelhető világok legjobbikában élnénk, ha minden esküdtszékben, kormányban, közintézményben, nagy cégben dolgozna legalább egy ilyen ember.
A 8. esküdt az én példaképem.

8 hozzászólás
>!
mohapapa I
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Vannak alapművek, amelyek ezért vagy azért, de kitörölhetetlenül rögzülnek az emberben. Természetesen nem mindenkiben ugyanazok. Van, amikor a művel való találkozások körülményei is ezerrel megmaradnak, vn amikor csak egy nagyon fontos gondolatfoszlány által válik mérföldkővé, életalakítóvá valami. Emlékszem, Mike Oldfield Platinum című lemezével való találkozás (egy nyáron át hallgattam, szinte szakadatlan) vagy Peter Schaffer Equus-ának Sidney Lume-féle filmváltozata, abbólis Dysart professzor utolsó monológja. De ilyen volt a Tizenkét dühös ember is. Nagyimmal laktunk kettesben az Üllői úton, csak az ő szobájában volt tévé, és péntek esténként, rohadt késő éjjel fantasztikus filmeket vetítette. Így láttam az Equus-t is, és a dühös embereket is. Egyikről sem tudtam semmit, de mindkettő bevésődött, örök élmény, meghatározó darab maradt. Mondjuk mindkettő Lumet-rendezés.

A dühös emberek minden eredeti változatát ugyanaz az ember követte el: Reginald Rose. Szerintem ha mást nem csinált volna az életében, már ezzel örök életű marad.

A sztori, gondolom, mindenki számára ismert. Megölnek egy embert New York egyik lepukkant negyedében, szemtanúk vannak, alibi nincs, igaz ujjlenyomatok sincsenek, e kétségtelen, a tizenhat éves fiú pár pofon miatt végzett az apjával. A tizenkét esküdtet bezárják döntéshozatalra, csak egyöntetű szavazás alapján dönthetnek, s ha bűnös a fiú, megy a villamosszékbe. Meleg van, mindenki unja az egészet, annyira egyértelmű az ügy, el is határozzák, hogy egy gyors szavazással lezavarják a döntést, mindenki mehet, amerre lát, van, akinek egy focimeccs múlik a gyorsaságon.
De egyvalaki, a Nyolcas, azt mondja, ne siessék el a dolgot, emberélet múlik a döntésükön. Mindenki hülyének nézi. Nyolcas nem mesterdetektív, nem lángelme, nem megdönthetetlen intuitív mester. Ő a nyolcas számú esküdt. Aki azt mondja, egy ember élete megér annyit, hogy kicsit elgondolkodjunk felette.
És dőlni kezdenek a látszólag sziklaszilárd bizonyítékok. a mindenki által szikla szilárdnak vélt történések összeomlanak, és végül arra a következtetésre jutnak, hogy nem, nem a fiú követte el a gyilkosságot.

Amikor először láttam a filmet, az tűnt fel, hogy az esküdtek végső soron rohadtul nem, vagy csak a bulvár szintjén foglalkoznak a gyilkossággal, mégis nagyjából mindenki személyes ügynek, identitáskérdésnek tekinti a fiú elítélését. Van, akit a saját múltja, van akit a negatív előítélete motivál, és van akit mindössze a pillanatnyi érdeke. De mindenki menne már haza a francba, mert unják a társadalmi kötelességüket. Miközben hatalmas a felháborodásuk a gyilkosság felett, voltaképpen rohadtul nem érdekli őket az eset teljes súlya.

Érdekes az is, hogy az fiú bűnösségében hívők, akik teljesen nyilvánvalónak tekintik az igazságot, akik úgy vélik, ha a védő és az ügyész sem tudott semmi többet, illetve kevesebbet kihozni a bizonyítékokból és a tanúkból, akik mintegy társadalmi konszenzust látnak a fiú bűnösségében, mindvégig úgy gondolják, hogy nincs semmi megbeszélnivaló. Csak a látszat és a kötelesség kedvéért egyeznek bele abba, hogy egyáltalán szóba álljanak az egyetlen ellenvéleménnyel. Ők azok, akik egyből agresszívek, és akik rendszeresen személyeskedésbe fognak, hogy az érveiket megtámogassák. Érdekes, hogy amikor átkerülnek a másik oldalra, elcsöndesednek, és empatkussá válnak.

Rose mondanivalója minden szájbarágás nélkül is többrétegű.
Mert szól arról, hogy a negatív előítélet gyilkossá válhat, „abból” a közegből senki ne várjon semmi jót. Ez mára közhely.
Aztán szól arról is, hogy a vélt objektivitás jobbára nem tényeken, hanem felszínes belső előfeltevéseken alapszik.*
Aztán szól mg arról is, hogy sem a szakemberi megközelítés, sem a társadalmi összhang nem garantálja semminek az igazság voltát. „Miért gondolja, hogy magának igaza van? Az ügyvéd nem vette ugyanezt észre?” Hát, nem. Vagyis továbbra is érvényes a graffiti igazsága: „Egyél sz@rt! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!” Még a szakemberek összecsengő véleménye sem feltétlenül az igazság maga, mert őket is befolyásolja a világnézetük, a projekcióik, az előítéleteik.
Aztán szól még arról is, hogy a szemtanúk szinte a legritkább esetben használhatók fel bárminek a bizonyítására, hiába is tartja ennek ellenkezőjét a közvélekedés.**
Aztán szól arról is, hogy miközben mindenki rohadtul kompetensek tartja magát mindenben, mindenről veszettül határozott véleménye van, pedig voltaképpen a kompetencia és a vélemény rigófing a szélviharban.
Szól még arról, hogy legtöbbször az zavar a másikban, ami önmagunkban zavar bennünket. „Megölöm! Megölöm!” – üvölti az egyik esküdt a másiknak, aki az előbb bizonyítéknak tekintette, hogy a fiú azt kiabálta az apjának, hogy: „Meg foglak ölni!”

Valahogy úgy érzem, a Rose által kiagyalt történet az életünkről szól, a képmutatásainkról, a világról és önmagunkról kialakított előítéleteinkről, a felszínességünkről és a közönyünkről.

S bizony, Rose optimista. Azt mondja, a józan ész elvezethet a feloldó, logikus, ésszerű konszenzusig. Én nem vagyok ennyire optimista.

Eddig végig a filmről beszéltem. De közben nem is, mert a könyv, vagyis a drámaváltozat gyakorlatilag csontugyanaz. Olvasva viszont marhára zavart, hogy a kizárólag a számukon nevezett esküdteket rendre kevertem. Iparkodtam legalább a borítón levő színészekhez kötni őket, hogy ne legyenek teljesen felcserélhetők. De olyan rövid a dráma, hogy mire belejöttem volna, már véget is ért az olvasás.

* vö.: https://moly.hu/konyvek/theodore-dalrymple-az-eloiteletek-dicserete
** „…a téves azonosítás a hibás bírósági ítéletek leggyakoribb oka. Az Ártatlanság Projekt (Innocence Project) nevű szervezet például megállapította, hogy a később elvégzett DNS-tesztek alapján utólag felmentett több száz elítélt 75%-át azért ítélték el, mert a szemtanúk pontatlanul azonosították a tettest. Azt hihetnénk, hogy az ilyen felismerések nyomán alapjaiban átgondolják a rendőrségi szembesítés egész folyamatát. Sajnos az igazságszolgáltatás rendszere ellenáll a változásoknak, különösen, ha a változtatások alapvetőek – és kényelmetlenek.” (Leonard Mlodinow: A tudattalan, 2012)

>!
jehuka P
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

Jogászként mondhatni kötelező olvasmány. Szégyenszemre még csak most került a kezembe, és még a filmeket sem láttam, de bizonyosan bepótolom valamennyi hiányosságomat.
Mondhatnám, hogy botrányos, milyen hanyag munkát végzett a bíróság, a 8. esküdt által felvetett kérdéseket már korábban tisztázni kellett volna. De hát akkor nem születhetett volna meg ez a könyv, ami lássuk be, nagy kár lett volna. Remekül mutatja be, milyen könnyen „dőlnek be” az emberek a látszatnak, különösen akkor, ha még az előítéleteik is igazolják azt. Igazán érdekes lenne, ha a történet megszületett volna kisregény formájában is, ahol az író ki tudta volna fejteni a vélemények változásának pszichés folyamatait és az esküdtek belső vívódásait.
Remélem egyszer színházban is megnézhetem majd.

>!
Molymacska P
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

A legtöbb ember talán ismeri a filmet, én többször is láttam az ’57-es változatot, és kicsit megdöbbentem, hogy dráma formába is olvashatom. A film hatása, hogy a színészek egy arcrezdüléssel is olyan érzelmeket tudtak kiváltani, amit egy egyszerű szövegkönyv nem fog. Mégis, akkor érdemes a szinte teljesen nyers szöveget elolvasni?
Természetesen. Teljesen más ha olvassuk, vagy nézzük is, de a szövegnek is megvan az előnye. Rengeteg apró dolgot itt vesz észre az ember, amit a filmen nem feltétlen. Ilyen volt számomra a különféle érvelések fajtáji, jó látható volt, ki küzd érzelmi alapon spoiler, és ki hogyan, milyen módszerrel próbálja meggyőzni a másikat (ezt bezzeg nem vettük tárgyalástechnikán! pedig mennyire jó lett volna)
Az is különleges volt, ahogy lecsupaszítva élhettem át újra a történetet. Valahogy teljesen mást adott így, hogy nem csak a szöveg sivár (teljesen jó értelemben!) hanem ahogy láthatjuk a nyelv fordulatait is, változásait, formáit, és a végére a szereplők is pőrén állnak előttünk, és végül is nem tudunk igazán semmit.
Az egyetlen negatívum (A MEK-en fellelhető változatban) a fordítás volt. A sok OK kicsit idegesítő volt, lehetett volna igennek fordítani, az nem lett volna ennyire tájidegen.
A dráma nagyon jó, aki nem ismeri a történetet, annak mindenképpen ajánlom, hogy olvassa el (vagy nézze meg filmen és/vagy színházban). Egy ilyen zseniális művet vétek nem megismerni.

>!
Stone
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

1957. Nyár. New York. Forróság. 1957-ben Amerika túl volt a koreai háborún, mélyen benne volt a hidegháborúban, a háború utáni fejlődés és gazdasági fellendülés nem egyformán simogatta a társadalmat. Sokan szegénységben éltek és nyomornegyedekben laktak. Az amerikai álom nem vonatkozott mindenkire, de lehetőséget adott egy társadalmi rétegnek, hogy a semmiből megalapozza és kivirágoztassa létét, felemelkedjen és jobb életkörülményeket teremtsen. A szegregáció, a feketék elkülönülése és külön tartása még mindig erős volt, különösen a déli államokban. Az északi, iparilag fejlettebb Amerikában azonban már megkezdődtek a fekete mozgalmak, a szelíd tüntetések, a tiltakozások, a hangok erősödtek és a republikánus Eisenhower után a demokrata Kennedy új irányelveket szabott. 1957. forró délutánján 12 ember dönt egy fekete kamaszfiú sorsáról. Az igazságot keresik, de az igazság az, amit sosem találnak meg. A tények azok, melyek lámpáit lehet úgy állítani, hogy a vakfoltok eltűnjenek és a fiú megmeneküljön a villamosszéktől. A filmet a kedvenceim közt tartom számon, akárhányszor meg tudom nézni és végig tudom izgulni, sikerül-e? Nagyon szívesen megnézném színdarabként is, ha jó a szereposztás az sem lehet egy rossz élmény.

16 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Tiger205

11. esküdt Elnézést kérek, de ha arról beszélünk –
10. esküdt Elnézést kérek, maga miért ilyen pokolian udvarias?
11. esküdt Amiért maga nem az. Így neveltek. (A többiekhez fordul) ….

Második felvonás

Kapcsolódó szócikkek: 11. esküdt
>!
legrin SP

Bíró (hangja)
(…) Bárhogyan döntsenek is, döntésüknek egyhangúnak kell lennie.

Első felvonás

>!
Tiger205

2. esküdt Vajon, ha nem tudunk végezni ma estig, akkor hazaengednek? A kisfiamnak mumpsza van. Ekkora. A nejem azt mondja, úgy néz ki, mint Hruscsov.

Második felvonás

>!
legrin SP

6. esküdt
Mondja maga baseball-bajnok, nem tudna felhagyni az okos megjegyzéseivel?

Első felvonás

>!
legrin SP

A színpadon: Ajtó (működő) zárral
Asztal. Rajta: ceruzák, jegyzettömbök, hamutartók
Tizenkét szék
További székek (egy az ablaknál)
Kisasztal
Vízhűtő papírpoharakkal. Fölötte: falióra
Pad. Fölötte: (működő) ventilátor
Papírkosár
Fogasok. Fölöttük: polc
Ablakok. Nyithatók. I. felvonás: ablakok zárva. Kinyitandók. II. felvonás: ablakok nyitva
A mosdóban: mosdókagyló, szappantartó, törülköző

Kint: Toll és mappa (clipboard), benne (rajta) lista, kulcs (Őr)
Rugóskés cédulával (Őr)
A lakás alaprajza (Őr)

Személyes:
Elnök: karóra
2. esküdt : karóra, mentolos cukorka csomag
3. esküdt : jegyzetek
4. esküdt : újság, szemüveg, nyakkendő, zsebkendő
7. esküdt : karóra, rágógumi, zsebkendő
8. esküdt : rugóskés
10. esküdt : zsebkendő

BÚTOR ÉS KELLÉKLISTA

>!
cassiesdream

HARMADIK Megmondom – hazament a késért. Nem illik késeket hagyni mások mellében.
HETEDIK Főleg rokonok mellében.

45. oldal, Első felvonás

1 hozzászólás
>!
legrin SP

12. esküdt
(a 8. esküdthöz)

Számomra nagyon érdekes volt. Egy pillanatig sem unatkoztam – érti, mire gondolok? Higgye el, szerencsénk volt, hogy gyilkossági ügyet kaptunk. Elképzeltem, mi lett volna, ha egy betörést, rablótámadást vagy valami ilyet kapunk. Azok lehetnek a legunalmasabbak.

Első felvonás

>!
legrin SP

3. esküdt
Maguk itt most miről beszélnek?

5. esküdt
Hát ez így logikus ….

3. esküdt
Maguk meghülyültek!

Első felvonás


Hasonló könyvek címkék alapján

Li Hszing-tao: A krétakör
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy!
Erle Stanley Gardner: A morcos lány esete
Jodi Picoult: Apró csodák
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Harlan Coben: Az erdő
John Grisham: Platánsor
John Grisham: A magányos farkas
Jodi Picoult: Egyszerű igazság