Visszafojtott ​lélegzet (Csak lélegezz! 2.) 85% 714 csillagozás

Én. Most. Iszonyúan. Dühös. Vagyok.

Igazán csak az értheti meg, hogy miért vagyok dühös, aki átélt már hasonlót, mint ami a könyvben van.

Sok helyen olvasom a véleményeket, hogy dühösek voltak, mert teljesen felesleges lett ez a rész, átment más irányba, értelmetlen gondokat hozott fel az írónő. Nos, engem totál letaglózott már az elejétől kezdve. Nem azért, mert rossz volt, hanem mert túl valós.
Emmát hol megértettem, hol nem. Hozott néhány nagyon rossz döntést, és néha tényleg kedvem lett volna felképelni. De vannak ilyen típusú emberek, akik mindig adnak még egy esélyt. Mindenkinek. Pedig nem kellene. Van, akin már nem lehet segíteni. Néha jobb menekülni, hogy saját életünk lehessen.
Evan továbbra is édes volt, és totál megértettem minden lépését. Reálisan gondolkodott és nem voltak nagy elvárásai Emmával szemben.
Sara picit megváltozott, hiányzott az előző könyvben hozott szintje. Viszont mindenkinek olyan szülőket kívánok, mint neki vannak.
Jonathan…nos, már az elejétől kezdve nem volt szimpi… nagyon nem. És ahogy szép lassan Emma bizalmába férkőzött….hagyjuk inkább.
Rachel-ről pedig nincs mit mondanom…

És hogy miért vagyok dühös? Azért mert rohadtul ez a kegyetlen valóság, és mélyen a szívedbe tép, minden egyes olyan sorával, ami akár egy emlékkép is lehetne. Fáj, összezúz és a végén összeszeded a darabokban lévő könyvet, mert várod a folytatást.

Egy új irány, hasonló szájízzel….
Azon filózom, miért kap Evan ilyen kevés hangot?! (Bár végre egy saját szemszög….)
Igazából ha nem mondod, hogy fáj az ujjad senki nem fog róla tudni…..

Jonathan-szál: kiforratlannak érzem – olyan szépen elkezdte feltárni – aztán baltacsapás és vége…..
Emma…. sokunkban munkál a megvédeni szeretteinket ösztön a magunk bajaitól és akaratlanul vonzza maga után a következményeket, amelyek mesterien bontakoznak ki a szemeink előtt – hogy ezt miért nem tudja értékelni sok ember – na pontosan ezt boncolgatja a kötet….
Bizalom….. mennyi minden alapul rajta…. mennyi mindenre van befolyással….
Félelem….Bízz magadban! – szokták mondani……
Hogy is van ez akkor????

Egy kicsit tartottam a könyvtől, mert féltem, hogy a szereplők nagyot változnak az előző részhez képest. Leginkább ez tartotta fent az adrenalinom, illetve felbukkan pár új mumus is a könyvben, akiket én is megszorongattam volna kicsit. Miért vontam le mégis fél csillagot? A végéért: az írónő rendesen megkínozza az olvasót a függővégeivel!!!
Bővebben:
http://mfkata-about.blogspot.hu/2014/04/rebecca-donovan…

Hűha! A kezdeti sokk után is annyi minden kavarog a fejemben, hogy egy normális, egybefüggő értékelés helyett pontokba szedném a véleményemet:
• Ez a könyv kikészített. Olyan gyomorgörccsel olvastam az első sorától kezdve, hogy attól féltem, hogy mire a végére érek, fel kell keresnem a háziorvosom! Szó szerint tömény lelki terror volt az egész, ami néha testileg is nagyon tudott fájni, és olyan komor volt a hangulata, hogy sokszor félre kellett tenni.
• Mi történt Evannel? Azt hittem, hogy a nagy egymásra találás után sokkal többet fog majd szerepelni, erre mit csinál vele az írónő, na mit? Majdnem kiírja a történetből. Evan erre utazik, arra síel a haverjaival, Evan most nem ér rá, mert más a dolga, vagy éppen a kis Analise-t istápolja… Hogy mi van?! *nagyon dobbant a lábával*
• NEM tetszett a jonathanos szál! Nem, nem és nem! Mi szükség volt erre a spoiler, Emmának nem volt így is elég baja?! Sírni támadt volna kedvem minden egyes alkalommal, amikor ezek ketten telefonon vagy személyesen spoiler, és olyan titkokat osztottak meg egymással, amiket alap esetben Rachelnek vagy Evannek kellett volna megtudnia. Szegény, szegény Evan!
• Rachel=Carol. Bár mindkét nő máshogy terrorizálta Emmát, ugyanazt a következtetést lehet levonni: mindketten szörnyű, emberszámba sem vehető emberek, akik megérdemelnék, hogy ezerszeresen kapják vissza azt a fájdalmat, amit a „lányuknak” okoztak.
• Emmának továbbra sem szerettem a sötét oldalát: titkolózás, hazugságok és rossz döntések, de miért?! Önfejűségből. Megértem én, hogy egy 17 éves lánynak gyerekes a felfogása és a viselkedése, de akire ilyen csapásokat mért már az élet, annak nem kellene máshogy gondolkodnia?
• A borító és a cím tökéletes, gyönyörűen tükrözi a történet mondanivalóját.

Egy ilyen függővég után egy-két héten belül biztosan kézbe veszem a folytatást, de csakis akkor, amikor felkészültem rá lelkileg. Mert Rebecca Donovant ismerve lesz még itt meglepetés…

Ez a rész már nem tetszett annyira, mint az előző. Vagy lehet, hogy csak én fűztem hozzá túl nagy reményeket. Emma végre odaköltözik az édesanyjahoz, amit már régóta várt, hisz bármit is tett, mégiscsak az édesanyja. De innentől kezdve már csak a bonyodalmak jönnek Jonathannak köszönhetően…
Én nem tudtam megszeretni Jonathant… Egyrészt azért, mert összejött Emma anyjával, aztán pedig Emmának „csapta a szelet”, de legalábbis minden idejét vele töltötte…. Nem értem, miért tette azt Emma, amit tett… Hisz ott volt neki Evan…. De mégis rosszul döntött és ezzel megnehezítette a saját életét és Evan-ét is..

Épphogy csak letettem a könyvet, máris muszáj vagyok nekikezdeni az értékelésemnek.
Még most is ezerrel dobog a szívem, és nyomást is érzek a környékén.
Fantasztikus ez a könyv. Erre vártam már hónapok vagy talán évek óta. Erre volt szükségem, pedig nem ezt vártam ettől a könyvtől.
Minden könyv végén hiányérzetem van. Oké, hogy megoldódik minden probléma, és soknak happy end a vége, de engem mindig érdekel, hogy mi lesz utána. Mi történik a szereplőkkel? Hogyan élnek tovább? Erre legtöbbször nem kapok választ. A Visszafojtott lélegzetben viszont ezt a fajta kíváncsiságomat kielégítették.
Vártam is az első kötet után a folytatást, hiszen függővége volt, ami bennem számtalan kérdést felvetett. Biztosra vettem, hogy ezekre választ kapok a következő kötetben, de arra számítottam, hogy ebben a részben valami hasonló rossz fog történni, mint az elsőben.
Valamilyen szinten tévedtem. Nem erre számítottam. Mondjuk erre normális ember nem számíthat.
A második kötetben megtudhatjuk, hogyan élt tovább Emma az első részben történt borzalmak után. De ezen kívül még ad valami pluszt. Sőt…. Ezt nem is nagyon lehet szavakkal leírni.
Hihetetlenül jó ez a könyv.
Nem értettem, hogy az írónő mit tud még 500 oldalon keresztül írni, de most úgy érzem, hogy szükségem van még legalább 5000-re tőle.
A történet lezárásának köszönhetően most rögtön kezdhetem is az utolsó részét. :-) Remélem abban a részben kicsit kíméletesebb lesz, és engem is hagy végre egy picit tanulni, hiszen közeleg a vizsgaidőszak.

Teljesen más élményt nyújtott ez a könyv, mint az első rész, kicsit nehezen rázódtam bele, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabb lett volna, csak több idő kellett hozzá. Számomra ez a kötet erős lélektanról, második esélyekről, és a bűntudat feldolgozásának próbájáról szólt… bár a szereplők sajnos egyikben sem jeleskedtek különösebben, az írónő nagyon jó stílussal, ügyesen felépített érzelmi hullámvasúttal fedte fel előttem a történetet. Igen, Emma megváltozott. Agyalósabb, túlgondolkozósabb, hisztisebb, titkolózósabb lett, és hajlamos arra, hogy mindenért saját magát hibáztassa, de kérdem én: az ő helyében Ti hogyan kezdtétek volna újra az életeteket? Én is megváltoznék. Én is dühös lennék, és a címhez hasonlóan magamba fojtanám az érzéseimet. Nehezen dolgoznám fel, sőt, nem is vagyok abban biztos, hogy sikerülne túljutnom egy ilyen pokoli múlton. Másokat idegesített a karaktere, én viszont csak még jobban megkedveltem, mert a reakciói valódiak, emberiek voltak. Teljes mértékben megértem, hogy miért volt fontos szerepe a Jonathan-nal való barátságnak, gondoljunk bele, hogy a leghétköznapibb szituációkban is mennyire vágyunk egy olyan beszélgetőpartnerre, aki pontosan tudja, hogy mit éltünk át, mit érzünk, akivel köntörfalazás nélkül meg tudjuk osztani a gondolatainkat. Én őszintén megkedveltem Jonathant, még az utolsó oldalak ellenére is, mert el tudom képzelni, mennyire kétségbeesett. Neki megadnám a második esélyt, amit Rachelnek viszont nem. Azt a nőt az első pillanattól kezdve gyűlöltem, a manipulatív, érzelmi zsarolós módszerétől kirázott a hideg. Számomra ő volt a legundorítóbb ember a könyvben. hiába mondhatjuk rá, hogy beteg, nekem nem az. Csak egy szánalmas érzelmi roncs. A sokak által utált Analise-t én nem csapkodtam volna péklapáttal, persze nem azért, mert drukkoltam volna neki, de szükség volt rá, hogy Emma egy kicsit magához térjen. Két karakter van, akikben semmilyen irányban nem csalódtam: Evan és Sara. Értük érdemes mindent elviselni, és próbálkozni, ők azok, akik ezt igazán megérdemlik. Az utolsó oldalak függővége pedig… szerintem reális és szükségszerű, ha beleképzelem magam Emma fejébe, akkor értem, hogy ez a jó döntés. Erősen meg kell küzdenie azért, hogy az a bizonyos fekete ajtó kinyíljon, és végre beengedje a fényt, remélem, hogy a befejező részben sikerülni fog!

Az írónő most sem hazudtolta meg magát, és ismét nem egy könnyed könyvet adott az olvasók kezébe. De szerintem ez a kötet másként nehéz, mint a trilógia indító. Ez a rész nekem másféle gyötrődést, másfajta szívfájdalmat hozott. Persze nem hittem én, hogy most majd valami rózsaszín könnyedséget találok a lapokon, de azért nem erre készültem…

Beszámoló: http://angelikablogja.blogspot.hu/2014/04/rebecca-donov…

Huuu, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán az elejétől lenne a legjobb.
Az első fejezetben megtudjuk, hogy mi történt Emmával azon az estén. De ezt 6 hónappal később mondja/írja le. Ezután bemutatja a minden napjait. Az elején nagyon nagy léptekkel halad az történetben, ami nekem nem tetszik. Volt ahol heteket átléptünk, amit csak pár szóval leírt. Utána Emma hozott egy olyan döntést, amivel szerintem sokan nem egyeztek volna. Oda költözött az anyjához, amit részben meg tudok érteni. Megszerette volna ismerni őt és a múltját is. A végén rájött, hogy soha nem fog megváltozni. A Jonathannal való kapcsolatát nem értettem meg, de szerintem ő már az elejétől fogva sejtette, hogy hogyan érezz iránta a férfi. Sara még jobb barátnő lett, mint az első könyvben. Emma és Evan kapcsolatában akadtak gondok, de ők inkább megbeszélték a dolgokat, ami szerintem jó döntés volt a részükről. Az hogy Emma a végén eljött a házból és csak úgy otthagyta Evant elég nehéz elhatározása kellett hozzá, de megtette. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hozz ki belőle az írónő, úgyhogy szerintem minél előbb elkezdem az utolsó rész olvasását is.
Remélem értelmes az, amit most leírtam, de fáradt vagyok és még a könyv hatása alatt vagyok.

Nem, nem és nem. Még nem tudom elengedni a történetet, még nem lehet vége. És főleg nem így. Az 522 oldal ellenére nekem nagyon rövidnek tűnt, egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs több lap, elfogyott. Kegyetlen függővéggel zárul a könyv, szóval mindenki készüljön fel rá. Ezt nem lehet nyugodt szívvel és boldogan visszahelyezni a polcra.
Az elején döbbenten ültem a könyv előtt, mert szinte rá se ismertem a történetre. Olyan más volt az egész, a környezet, a szereplők. Nehezen indult be, kellett egy kis idő míg belerázódtam. Rebecca Donovan fantasztikus író szerintem, kevesen tudnának ennyi fájdalmat úgy visszaadni, hogy közben még élvezhető is legyen a könyv és még néha meg is nevettessen. Megvan ennek a sorozatnak a sajátos hangulata, ami minden egyes alkalommal elvarázsol.

Bővebben: http://doriolvas.blogspot.hu/2014/05/vii-visszafojtott-…