Az ​okoskodó gyilkos 74% 22 csillagozás

Elolvasva – a Pannónia Központ és Könyvtár jóvoltából – az újabb Chandler kisregények kötetet meg kell állapítanom, hogy az egykori szocialista könyvkiadás is biztosította az olvasók számára a szerző legjobbjait. A négy – egyébként feledhető – korai kisregényből még a Marlowe főszeplésével készült írás tetszett a legjobban, de ez is nélkülözi még a fanyar irónia elemeit, amelyek oly színessé tették Chandler regényeit. Az Európa kiadó e kiadványokkal inkább a szerző nevét felhasználva törekedett némi anyagiakra, mintsem igazi irodalmi értékek- krimicsemegék közreadását tűzte volna ki célul. Ugyanakkor az utolsó kisregény a „Spanyol vér” apámat juttatta eszembe, aki a Magyar Országos Háromfalas biliárdbajnokságban jeleskedett a ’40-es években. De kétségtelen: teljesebbé vált a képünk Chandler munkásságáról.

Chandler három legkorábban megjelent írása, illetve négy az első hatból. Így nyilván vegyes a minőség. Az első kettő, A zsarolók nem szoktak lőni (1933) és Az okoskodó gyilkos (1934) gyakorlásnak tűnnek, igyekeznek hasonlítani a Black Mask magazin akkori hard boiled detektív sztorijaira, név szerint – gondolom – elsősorban Dashiell Hammett szövegeire, de ez nem sikerül hiba nélkül. Az olvasó lényegében mindkettőben ki van zárva a történetből, gyakorlatilag lehetetlen úgy követni az eseményeket, hogy tudjuk, mi miért történik. Minimális információ van csak az orrunkra kötve, ezeknek is a nagy része zavaros, vagy arról szól, hogy ki hogy néz ki, és milyen ruhát visel. Mindez megspékelve egy kezdő író nagyot mondásával, például:„Mallorynak fekete szeme volt, s áthatolhatatlan, sötét mélyén forró lángok lobogtak.” Mondjuk a legelső sorokban Mallorynak még szürke szemei voltak, de persze lényegében mindegy is a szeme színe, sokkal érdekesebb dolgok pedig nem derülnek ki róla. Ugyanez igaz a második novella magánhekusára, John Dalmasra is (aki Chandler második legtöbbet használt karaktere Philip Marlowe után, sőt, talán az egyetlen visszatérő magándetektíve, aki nem Philip Marlowe), a lényeg, hogy profin teszik a dolgukat, aztán egyszer csak végeznek, közben meg néhány tag beadja a kulcsot. A párbeszédek egyelőre még inkább csak kínosan egyszerűek, például: „Szórakozni akarsz, faszikám?”, „Miért? Van itt valami vicces?” Aztán meg tudod, kimennek a hóra. Szóval ilyenek, Az okoskodó gyilkos tán egy kicsit követhetőbb, de mindkettőben kritikus pont, hogy ha közben nem is, de a végén a magánkopó a lehető legtöbb fontos (akár fiktív) részletben megegyezzen a hivatásos zsarukkal, éés, ha nem is karcolás nélkül, de patyolat tisztán kerüljön ki az ügyből.
Megtudjuk továbbá, hogy Chandler szerint Hollywoodban a legjobb reklám a botrány.
Majd színre lép Philip Marlowe, és szerzőnk varázsütésre eggyé válik vele. Az egyik pillanatban még békésen pöfékelve dolgozgat, a következőben pedig az írógép elkapja a mandzsettáját, és a pipájával együtt magával rántja. A meglepett író feje már a gépben, de a teste rövid ideig emberesen küzd, szabad kezével tiszta erőből kapaszkodik az íróasztalba, aztán nem bírja tovább és feladja. Épp csak annyi ideje marad, hogy felkapjon egy az írógép mellett álló majdnem teli viszkis üveget. Alighanem így történt, hogy a Tanú (máshol Koronatanú címen, 1934) az előző írások gyerekbetegségeit egy csapásra levetkőző, remek, minden ízében chandleri noir novella. Chandler pedig később visszatér, és a kötet negyedik története, a Spanyol vér (1935) ismét Marlowe, és E/1 mentes, viszont szerencsére már követhető, jó stílusú, és a két nyitó darabbal szemben tartalmaz némi karakterábrázolást, illetve egy jó bűnügyi sztori romantikáját is, miközben persze azért nem szentimentális.
Rajongóknak kötelező, tisztességes gyűjteményes kötet.

A krimi zsánerének (az én sajátos értelmezésemben :D) van egy beépített hibája: általában rengeteg indokolatlan mellékszereplőt kell behoznia ahhoz, hogy egy rejtélyt prezentálhasson az olvasónak. Chandler ezt a problémát hasonlóan kezeli, mint én, ha valami tévedés folytán leülök egy krimifilm elé: tökmindegy, ha nem követed, ki kicsoda, csak a sztori haladjon. Tény, hogy e kötet első kisregényét csak úgy lehet a maga teljességében befogadni, ha minden jelenet után rajzolunk egy gráfot, amely mutatja a szereplők aktuálisan érvényes viszonyrendszerét és halálozási rátáját. De szerintem ez abszolút nem lényeges, mert a kemény amerikai kriminek hangulata van, és ez Chandlernél nagyon átjön.
Azért azt aláírom, hogy a könyv első és második fele között minőségi ugrás tapasztalható, még a magamfajta amatőr krimiolvasó számára is.

Négy korai elbeszélést tartalmaz a kötet. Az elsőn bőven érezhető is, a cselekmény túlságosan is akciódús a szereplők kidolgozottságának a rovására. Mivel a történetek időrendben követik egymást, szerencsére egyre jobbak lesznek. Nekem az utolsó, a Spanyol vér tetszett a legjobban, bár főszereplője nem a megszokott magánnyomozó, hanem egy rendőr hadnagy. Ennek ellenére már Chandler minden jellegzetességét felvonultatja, remek kis darab.

Igazi hard-boiled detektív történetek – sajnos ez a gyengeségük is. Az első két történet kicsit zavaros, és nagyon sablonos, ezért nem olyan érdekes, hogy újra akarjam olvasni. Főleg, mivel igazából a karakterábrázolások is laposra sikeredtek.
A második két novella viszont már lényegesen kellemesebb olvasmány, sőt azokban már megvan az a csavar is, ami miatt megszerettem Chandler írásait.

Nem volt ez jó könyv! A 4 történetből az első kettő zavaros, sok szereplős, az utóbbi kettő már jobb, de nem az igazi. Nem szeretem azokat a krimiket, amikben ennyi lövöldözés és gyilkolászás van. Meg kellett volna számolnom, hány hulla van benne…

Jobbat vártam Chandlertől. Nekem kicsit zavarosnak tűnt az első kettő kisregény. Nehéz volt követni, hogy ki kicsoda és mit is akar. A harmadik, egy Philip Marlowe-történet már lényegesen jobb, a negyedik is majdnem megüti ennek a szintjét. Szóval vegyesek az érzéseim, de ha ezeket olvastam volna tőle először, akkor nem biztos, hogy folytattam volna.

Kár, hogy nincs egy Chandler-kihívás/életműolvasás, mert ezzel a könyvvel (illetve annak befejezésével) végre okleveles Raymond Chandler-rajongónak kiálthatom ki magam. Ez volt ugyanis az utolsó (eleddig el nem olvasott) könyve, amit mára sikerrel abszolváltam.
Chandler-nek ugyanolyan jól megy a novellaírás, mint a regény, én erre már rájöttem a nemtudomhanyadik novelláskötetnél. Bár restellkedve vallom be, nem ez a könyv élete novellásgyűjteménye. Szerintem hibáztak a kiadói szerkesztők is a novellák összeválogatásánál, mert lehetett volna jobb párosításban is kiadni. Az első két történet olyan semmitmondó volt, végig azon rugózott az agyam, hogy ki kicsoda a történetben. Jól is mondja Ő maga is a 3. novellában, hogy ha túl sok a szereplő, túl bonyolulttá válik a történet maga is és sok lesz benne a buktató. Viszont a Philip Marlowe-féle 3. sztoriban megcsillogtatja azt a varászlatos írói bravúrját, ami miatt kedvencem lett. És a 4.? Azt kifejezetten élveztem.

Nem tetszett. Túlbonyolított, nehezen érthető történetek, alig izgik, nem ösztönöznek megfejtésre. Nekem csalódás, többet vártam a szerzőtől.

Hát én ezt vagy rosszkor olvastam, vagy nem ez volt Chandler legemlékezetesebb könyve….