The ​October Country 6 csillagozás

A Life Is Strange miatt olvastam el a könyvet. A játékban Max így beszél Bradburyről: „I didn’t realize Bradbury was such a poet.” („Eddig fel sem tűnt, hogy Bradbury mekkora költő volt.”) Ez kábé így igaz. Ahogy az is, hogy nem véletlenül került bele ez a könyv a játékba. Bradbury képzelete összeillik a francia fantasztikummal. Legalábbis ami a The October Country-t („Októbervidék”) illeti.

A viszonyom Bradbury műveivel elég érdekesnek mondható. Az Agave kiadásában megjelent könyvei közül mindet olvastam már, és nem mindegyik novelláskötete nyűgözött le. Azt viszont nem értettem, hogyan lehetséges, hogy épp az egyik leghíresebb válogatása nem jelent meg nálunk (max. pár novella belőle elvétve itt-ott). Mikor Velkei Zolival (Agave) beszélgettem a témáról, ő elárulta, hogy túlságosan öregnek tartja ezeket az írásokat. Ma már nem jelentenének annyit az olvasóknak, mint kb. hatvan évvel ezelőtt, mikor először kiadták a válogatást (1956). Így, befejezve a kötetet, csak megerősíteni tudom azt, amit mondott.

Stephen King bevallotta, hogy hatott rá Bradbury, ez a hatás pedig tagadhatatlan, ha átpörgetjük a kötetet. A hátsó borítón ez olvasható: „Bradbury saját túlvilága.” A The October Country novellái a macabre művészet szellemében íródtak, vagyis a halált teszik központi témává, melyet Bradbury a tőle elvárható szépirodalmi minőségben jár körbe, igencsak változatosan. Legyen szó eltűnt emberekről, kik a csatornákba járnak meghalni, egy befőttes üvegről, melyben mindenki saját halottait láthatja, vagy egy kisbabáról, ki tudtán kívül válik ördögi sorozatgyilkossá. A novellák mind nagyon szépen vannak megírva. A szöveg él és virul. Bradbury stílusát még mindig imádom. E novelláskötetből sem hiányzik az emberi szereplőábrázolás, amit a legjobban becsülök a mester munkáiban. Elképesztő életbölcsességét és az emberi lélek alapos ismeretét igazolják a karakterei és azok tettei. Ezen kívül a The October Country adta meg a választ a kérdésemre: pontosan mit is jelentenek nekem Bradbury munkái?

Ha példát kéne keresnem, akkor a régiségekhez hasonlítanám. Sokkal öregebb nálad, mégis becsben tartod, gyönyörködsz benne, de nem fogod másra használni. Ha van egy nagyon sokat érő vázád, nem abban tartod a virágodat, ahogy egy ókorból hátramaradt késsel sem fogsz kenyeret szelni. Ilyennek éreztem magát a The October Country-t. Ez a kötet öregebb, mint a saját szüleim. A nagyszüleim kamaszok voltak, mikor megjelent. Nekem nem adta ugyanazt az élményt, amit nekik adhatott volna. Belőlem nem csaltak elő borzongást, sem áhítatot. A jó történetekre felhúztam a szemöldököm, és elmosolyodtam, de ritkán voltam képes izgulni rajtuk. Ilyen novellákat ezzel a megközelítéssel és hangulattal ma már csak konzervatív amatőrök írnak. Az irodalom, mint minden művészeti ág, többször is megújult, így nem a kötet hibája, hogy megöregedett. Csak azt bánom, hogy nem éltem hatvan évvel ezelőtt Amerikában, hogy frissként olvashassam az akkor még borzongatónak számító írásokat.

Nem bántam meg, hogy elolvastam, hisz megismerni az író prózáját eredeti nyelven felemelő érzés volt. Legközelebb viszont mindenképpen egy regényt szeretnék majd tőle elolvasni. Aki kedveli a klasszikus borzongatást, a macabre témáját vagy magát a szerzőt, és tud angolul, mindenképp tegyen vele egy próbát!

Bradbury novelláskönyve a halálról szól. Minden részében a halál jelenik meg központi elemként, mégpedig általában groteszk, különös vagy épp ijesztően ismerős módon. Ennek megfelelően pedig maga a mű is nyomasztó. Tulajdonképp ami nagyon megfogott benne, hogy Bradbury mestere a szavaknak, a legtöbb leírása majdnem versszerűen lírai, igaz, prózába öntve. Voltaképp a szép tájak és érzelmek, események leírása ellensúlyozza, de egyszersmind ki is egészíti a történetek sötét, taszító hangulatát, miközben arról is gondoskodnak, hogy ne váljon monotonná a könyv. Ugyanis igenis van egyfajta torz, de mégis érezhető ritmus a történetekben, ami lassan ránk telepszik, és addig nem is enged, amíg nem olvastuk végig az épp aktuális művet.