Szép ​arany almáit a nap 85% 114 csillagozás

Kezdetben úgy gondoltam, még csak tanulom Bradburyt. Most már tudom, hogy ez örökké így is marad. De már azt is tudom, hogy a munkássága olyan végzetesen addiktív, hogy folyton-folyvást újra fogom kezdeni, ismételten próbálkozom majd a megértéssel, a letisztult értelmezéssel, a megnyugtató válasszal a kérdéseimre. Azt pedig csak sejtem, érzem, hogy ez talán sosem jön el. Csak a kínzó vágy, hogy mindig, minden pársorosával, néhány oldalnyi történetével újabb világot nyisson ki, meséivel új aranyalmákat fedjen fel a csodák kertjéből.
Bradbury képzelőerejére, fantáziájának határtalanságára, meséinek kerek szépségére nincsenek szavaim, alkotásai valóban az emberi szellem ragyogóan fénylő kincsestárába nyílnak. Javaslom, hogy aki még nem nem tette meg, az ne halassza tovább a találkozást…

Így láttam a kötet novelláit olvasás közben:
https://moly.hu/olvasasok/6815565

Még most sem értem, hogy miért tartják Bradbury-t sci-fi írónak. Szerintem szépirodalom, amit művelt, csak néha sci-fi témákkal fűszerezve.
Egy novelláskötetben természetesen mindig akadnak olyan történetek, amik az adott olvasónak nem tetszenek, azonban még ezekben is lehet élvezni azt az eleganciát és szépséget, ahogy Bradbury a képekkel és a szavakkal játszik.
Abszolút kedvenc A gyilkos című novella lett, aminek az alapötlete kezd félelmetesen aktuálissá válni…

Az Októberi vidék után ez a kötet lett a következő Bradburym – úgy gondoltam, hogy majd naponta egy-két novellát olvasok belőle, és szépen lassan haladok, de valami furcsa baleset folytán néhány óra alatt (vagy csak időbuborékba kerültem?) a végére értem.

Hiába csak idén kezdtem ismerkedni a szerzővel, ezeknek a szövegeknek van valami nosztalgikus, otthonos hangulata. Rövid és egyszerű kis történetek, cselekmény szempontjából nincsen bennük semmi bonyolult, sokkal inkább érzéseket és hangulatokat közvetítenek különleges atmoszférájukkal. Tetszik ez a kicsit misztikus, kicsit költői nyelv, amit használ, bele kell kóstolnom az angol, eredeti változatba is.

A legemlékezetesebb darab talán A gyümölcs a tál alján volt, a maga egyszerűségében is hatásos és megkapóan bizarr „bűnügyi történet”. De találunk a szövegek között az írott nyelv mágikus természetével foglalkozó novellát is (A tágas kinti nagyvilág), melyben a(z írott) nyelv a világhoz való kapcsolódás legfőbb eszköze. A kötet felütése, A Ködkürt is erős szöveg a Lovecrafttal rokon hangulatával, és még sorolhatnám, de nem fogom. Melankolikus szépség jellemzi az erősebb darabokat, többször megtorpanásra késztetik az olvasót, és a leglényegesebb tapasztalatom az, hogy ilyen rövid (néhány oldalas) terjedelemben is képesek érzelmileg bevonni Bradbury különleges világába.

Eddig nem ápoltam túl jó kapcsolatot Bradbury-vel, de ez a válogatás kilóra megvett magának. A novellák többsége rövid, de erőteljes. Nagyon határozottan és hatásosan mutatnak be és kezelnek egy-egy hangulatot, érzelmet vagy lelkiállapotot.
Kevesebb volt a sci-fi mint ahogy számítottam, de nem bánom. Jól esett ezeket a hangulatnovellákat olvasgatni napról napra. Mindegyik más, mindegyik érdekes, mindegyik egy-egy újabb arca az írónak.
Kedvencként négyet emelnék ki: A gyümölcs a tál aljánt és A gyilkost a mesterien megteremtett feszültséggel, A kaszálót, ami spoiler és a Szél hozott, szél visz elt a furcsa, szomorkás hangulata miatt.
Összesen egy novella volt, ami viszont határozottan nem tetszett, A nagy fekete-fehér mérkőzés. spoiler.
Én sok szeretettel ajánlom. Bárkinek.

Mostanában kezdem felfedezni Bradbury írásait, erre a novelláskötetre teljesen véletlenül bukkantam rá. Kedvencet is avattam: A gyümölcs a tál alján volt a legemlékezetesebb, igazi kényszeres-elborulós krimiféle. A szemétszállítón pedig még szerintem napokig agyalni és borzongani fogok… Gyengébb történetet talán csak egyet tudok említeni, A nagy fekete-fehér merkőzést.
Szerintem mindenképp megéri beiktatni egy-egy Bradbury novellát néhány nehezebb olvasmány közé.

Valahogy, kevés volt ez nekem. Bradbury nagyon jól ír, és egyediek a mondatai, a fogalmazásai, de valahogy a történetek itt kevesek voltak, lehet a sci-fi hiányzott belőle nekem. Persze azért itt is vannak gyöngyszemek, A Ködkürt, A gyilkos, A szemétszállító, A kaszáló.
Szerintem sokkal jobb novellás kötete is van az írónak. Nem ezt fogom ajánlani azoknak akik Bradburyvel akarnak ismerkedni.

Még mindig a könyv hatása alatt vagyok…! Ismerkedésem Ray Bradbury-vel elég kalandos volt.
A Ködkürtöt mintha Lovecraft írta volna picit modernebb stílusban. Aztán voltak olyan novellák, amiket akár Philip K. Dick vagy Stephen King is írhatott volna. Annyira változatos műfajú kis történetek ezek! :) Imádom, hogy emberi tulajdonságok szerint vannak elrendezve a novellák! Mindegyik bemutat egy jellemvonást és átfogó elemzést is kaphatunk szépirodalmi fogalmazással. Egyes novellák groteszkek, társadalomkritikák is de a csattanó garantáltan nem marad el sehol sem! ;)
Olyan szinten megkedveltem az író stílusát, hogy elterveztem : minden könyvét el fogom olvasni! És remélem, mások is követik majd a példámat. :) Két kedvencem pedig a Ködkürt és az Áprilisi boszorkány. :)
+ Még egy pozitívum : Gyönyörű a borító is!!!

Változatos témák, változatos műfajok, már ha egyáltalán van annyira elvetemült az olvasó, hogy megpróbálja műfaji korlátok közé szorítani ezeket a jobb sorsa és személyesebb kapcsolatra érdemes novellákat. Viszont akármennyire is különböznek egymástól, mindegyiken azonnal érződik, hogy ez bizony egy Bradbury.
Szerintem sokat fogok még tőle olvasni és keveset értékelni, mert nagyjából minden olvasás után ugyanazt tudom elismételni: sokféle irodalmat szeretek, és hajlandó vagyok nagyon elvonatkoztatni az író személyiségétől, de azért sok (és sokféle) írót is szeretek, úgy önmagában, emberként. De a legjobban a Bradbury-féléket szeretem. A művei alapján olyan csendes, bölcs embernek képzelem, aki mindenben megtalálja a tökéletes, időtálló témát az írásához, mindig a megfelelő kérdéseket teszi fel, és látja mindazt, amitől sok más művész fintorogva belesüllyed a dekadenciába és a nihilbe, de ő van annyira bölcs, hogy mindig megmaradjon a megértő, szomorú mosolya. És közben annyira szépen bánik a szavakkal, hogy általában már a címeknél menthetetlenül beleszeretek a történeteibe. De azért nem merevedik bele a prózai költő (vagy a költői prózaíró) pózába, tud humoros és izgalmas lenni, ha az kell.
Mondanám, hogy milyen kár, hogy ritkák a Bradbury-féle írók és a Szép arany almáit a nap-féle kötetek, de van egy elméletem, miszerint mágikus módon mindig pont annyi van belőlük, amennyi kell. Valószínűleg transzformátorházak vagy világítótornyok körül teremnek.

Ez a kötet a legegyértelműbb bizonyítéka annak, ha bárkinek egy csepp kétsége lenne, hogy Ray Bradbury író és nem sci-fi író. Elsősorban azért bizonyíték erre ez a kötet, mert a benne felsorakoztatott történet közül maximum hat nevezhető sci-fi novellának. Vagyis a könyvtárakban, a könyvesboltokban ezt a kötetet csak a szerző neve és a kiadó sorozata miatt tehetik a sci-fi könyvek közé, a tartalma miatt nem. De mielőtt bárki félreértene: az, hogy Bradbury nem csupán sci-fi író, nem azt jelenti, hogy fikázom a sci-fi írókat. Csak azt, hogy Bradburyt bátran olvashat az is, aki nem szereti a sci-fit.

Kérdés, hogy zavart-e, hogy nem sci-fit olvasok, miközben a szerzőt nagyjából mindenki sci-fi íróként tartja számon. Igen, zavart. De csak azért, mert bármi is a véleményem Bradburyről (az egyik ledvenc íróm), valahogy azért az, hogy az ő eszköze a mondanivalója ábrázolására a sci-fi-forma, azért, lám, mégis fontos a számomra. Btadbury szépíró, akinek eszköze a fantasztikum, de valahogy el is várja tőle az ember, hogy ebben a mederben, ezzel az eszközzel dolgozzon. Valahogy ez áll neki legjobban. Ezért volt egy darabig hiányérzetem. Amíg nem sikerült átkapcsolnom az elvárásomat élvezet üzemmódba.

El kell ismernem, amikor beletörődtem, hogy egy Ray Bradbury nevű, amerikai novellista egyedi,meleg hangú novelláit olvasom, akkor elsmerőn csettintettem még az olyan banális témákra is, hogy egy bérlőnek el kell hagynia a bérleményét, pedig olyan kedves és megbízható bérlő volt, vagy hogy egy írástudatlan farmer írástudatlan felesége mindenáron szeretne levelet kapni, ezért egy nyárra meghívja az unokaöccsét, és mindenféle reklám vackokat rendel, csak levelet kaphasson, vagy hogy mennyi élet lehet egy éjjeliőr szemével a holywood-i díszletekben. Apró banalitások, néha szánalmasak, de az emberek, akiket Bradbury teremt, sohasem szánalmasak. Amit csinálnak, amit képviselnek az néha szánalmas, de ők maguk sohasem azok. Az ember a legtöbbször megölelné őket, mert ha mondani nem is lehet semmit, legalább egy ölelés jelezze, hogy itt vagyok, megértek, veled vagyok. Aztán úgyis menni kell tovább. Főleg, mert a legfájdalmasabb résznél ér véget a legtöbb novella. Kivéve talán a szél és a sárkány meséjét, mert ott, ahogyan a mesékben kell, jó véget ér a két város eszement csatározása. Még ha a megoldás meseien didaktikus is.

Ezzel együtt volt néhány novella, aminek az elolvasása után csak néztem magam elé bambán, hogy akkor ez mi a csuda volt? De annyira nem fogtak meg, hogy nagyon elkezdjek gondolkodni rajtuk (pl.: Nem látom soha , Napfény és árnyék ). De Bradbury szikáran is bensőséges tónusa még ezeket a darabokat is meleggé, emlékezetessé teszi.

Szóval ez a kötetet Bradbury olyan novellás kötete, amiben szinte meglepetés a fantasztikum, de ami szinte kivétel nélkül fantasztikus történeteket tartalmaz. Kötelező darabok belőle: A ködkürt , A gyilkos , Aranysárkány, ezüstszél , A tágas kinti nagyvilág )

Már a cime is gyönyörű, nem vagyok novella rajongó, de egytől egyik elvarázsoltak, inkább szépirodalom mint sci-fi, nem is értem miért ebbe a kategórába sorolják. A legérdekesebb számomra az, hogy olyan témákat fest le amire nem is gondolnék soha, kontrasztba állitva valamivel ami abszolút nem illik mellé, vagy meghökkentő mint például, himzés – talán atom bomba, szemét- hulla, villany generátor- a hit megtalálása és ehez hasonlók.
A legjobban a Ködkürt cimű novella tetszett.